Ormos Mária  

A Mein Kampf a propagandáról

2023.05.19.

Hitler Mein Kampfja félelmetes és riasztó: a nácik hatalomra, jutása után ez lett az egységes eszmei alap ahhoz a politikához, amely a német társadalmat demagóg és erőszakos eszközökkel homogenizálta, s egy szintén egyneműsitett ellenséggel szemben felsorakoztatta. A következmények ismeretében — világégés, népirtás — minden okunk meglenne arra, hogy örökre száműzzük ismereteink tárházából ezt az "irományt", ha nem kellene attól tartanunk, hogy újból és újból jönnek zavarosban halászni akaró demagógok, s ha nem kellene attól félnünk, hogy ismét előbukkannak megváltónak feltüntetett zagyva nézetek, melyekkel szemben védtelenek vagyunk, mert nem tudjuk, hogy hasonlónépboldogítók és népboldogitó eszmék hol jelentek meg, és mihez vezettek. A Mein Kampfa demagógjelöltek tananyaga lehetne, de még inkább azoké, akik óvakodni akarnak a demagógoktól.

Hitler a Mein Kampfban bőségesen részletezi nézeteit a propagandáról. Az ausztriai Alldeutscher Verband bírálata keretében azt fejti ki — amint az itt következő idézet mutatja, hogy ha a tömeg-propaganda hatásos akar lenni, csak egyetlen ellenség ellen irányulhat. E megfontolás is alapul szolgált ahhoz, hogy Hitler a nácizmus összes ellenségét a keresztény humanistáktól a bolsevikokig és Churchilltől Sztálinig a "zsidó" fogalma alá vonja.

A nagynémet mozgalom sohasem esett volna ebbe a hibába, ha több megértéssel viseltetett volna a széles tömegek lélektana iránt. Ha vezéreink tisztában lettek volna azzal, hogy—ha egyáltalán eredményt akarnak elérni — már pusztán lélektani meg­gondolásból sem szabad a népnek két vagy több ellenséget mutatni, mert ez a harci erő tökéletes elaprózódásához vezet, akkor már csak ezért is egy ellenfélre irányították volna a nagynémet mozgalom átütő erejét. Semmi sem lehet veszedelmesebb egy politikai pártra nézve, mint ha elhatározásaikban olyan sokat markolók, de keveset fogók vezérlik, akik mindent akarnak, anélkül azonban, hogy csak a legkisebbet is elérnék. [...]

Minden népvezérnek az a legfontosabb feladata, hogy a nép figyelmét ne aprózza el, hanem egyetlen ellenfélre összpontosítsa. Minél egyöntetűbb a nép harci kedvének az irányítása, annál nagyobb lesz a mozgalom vonzereje és annál hatalmasabb az átütő ereje. A nagy vezérek zsenialitása éppen abban rejlik, hogy még a különböző ellenfeleket is mint egy kategóriába tartozókat tüntetik fel, mert különféle ellenfelek felismerése a gyönge és bizonytalan jellemeknél könnyen a saját igazságukban való kételkedéshez vezet.

Abban a percben, amikor az ingadozó tömeg a harcban túl sok ellenféllel találja magát szemben, azonnal a tárgyilagosság álláspontjára helyezkedik, és felveti a kérdést, hogy vajon a többiek tévednek-e mind, vagy tényleg csak saját népének és saját moz­galmának van igaza. Ilyenkor jelentkezik erőnk első bénulása. Azért kell a több, bel­sőleg különböző ellenfelet egy kalap alá venni, hogy a tömeg, meggyőződése szerint, a harcot egyetlen ellenféllel szemben folytassa. Ez megerősíti a saját igazságába vetett hitet és fokozza a támadójával szembeni elkeseredést. A nagynémet mozgalmat e körülmény fel nem ismerése a győzelmétől fosztotta meg. Céljuk helyes, akaratuk tiszta volt, de az utat rosszul választották meg.

Az első világháborús német propagandát bírálva Hitler annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a jó tömegpropaganda legyen a lehető legprimitívebb, szóljon a tömeg leg­korlátoltabb részéhez, csak néhány pontot tartalmazzon, és legyen teljesen szubjektív:

Háborúban a propaganda célravezető eszköz. A cél pedig a német nép létéért folytatott küzdelem volt. Éppen ezért a propagandát is csak az erre érvényes alapelvek szerint lehet megítélni. A legrettenetesebb fegyverek is emberségesek, ha azokat a győzelem siettetése teszi szükségessé, és csak azok a módszerek szépek, amelyek a nemzet számára a szabadság dicsőségét biztosíthatják.

A háborús propaganda szempontjából ilyen élethalálharc idején ez az egyetlen helyes állásfoglalás. Ha ezzel a mértékadó körök is tisztában lettek volna, akkor sohasem bizonytalankodtak volna annyit ennek a fegyvernek az alakját és alkalmazását illetően; mert a propaganda is csak fegyver, igaz ugyan, hogy csak alapos ismerője kezében válik rettenetes harci eszközzé. A második, de éppen ilyen döntő jelentőségű kérdés a következő: a propagandának kikhez kell szólnia? A művelt intelligenciához vagy pedig a kevésbé képzett tömegekhez? A propagandának természetesen a tömegek felé kell irányulnia! Az értelmiség—vagyis amit ma általában így neveznek—számára propaganda helyett tudományos meggyőzésre van szükség. A propaganda azonban tartalma szerint éppoly kevéssé tudomány, mint amennyire a plakát ábrázolásmódja művészet. A plakát csak annyira művészet, amennyire a tervezője a szín és a forma által képes felkelteni az emberek figyelmét. A művészeti kiállítás plakátjának a kiállítás művészetére kell utalnia; ez minél sikeresebb, annál művészibb lesz maga a plakát is. A plakát tájékoztasson a kiállítás jelentőségéről, de semmi esetre se legyen a kiállításon látható művészet helyettesítője. Ezért aki magával a művészettel akar foglalkozni, nem elégedhet meg a plakát tanulmányozásával vagy azzal, hogy "átsétál" a kiállításon. Csak így várható el, hogy elmélyedjen az egyes művek szemléletében, és lassan megfelelő ítéletet alkosson.

Hasonló a helyzet azzal, amit ma propagandának hívunk. A propaganda feladata nem az . emberek tudományos képzése, hanem a tömegek ráhangolása bizonyos tényekre, eseményekre, szükségszerűségekre stb., úgy, hogy azok jelentősége a tömeg érdeklődésének középpontjába, kerüljön. A művészet itt az, hogy mindezt olyan ha­tásosan tegyük, hogy kétségtelenné váljon egy adott tény igazsága, egy folyamat szükségszerűsége, a szükségszerűség helyessége stb. Minthogy azonban önmagában vett szükségszerűség nincs, és nem is lehet, a propaganda feladata a tömegek fi­gyelmének felkeltése, nem pedig a tudományosan amúgy is képzettek vagy a tudni vágyók tanítása. A propagandának mindig elsősorban az érzelemre, s nem az úgy­nevezett értelemre kell irányulnia.

Minden propagandának népszerűnek kell lennie, és szellemi színvonalát a fel­világosítandó tömeg legkorlátoltabb rétegének felvevő képességéhez kell szabnia. Minél nagyobb a tömeg, amelyre hatást kell gyakorolni, annál kevésbé legyen magas a propaganda szellemi színvonala. Ha tehát a propaganda a háborúban való kitartás fokozását célozza, s éppen ezért az egész népre irányul, a túlságosan magas szellemi előfeltételeket gondosan el kell kerülni.

Minél kisebb a tudományos tehertétel és minél inkább a tömeg érzelmeihez szól a propaganda, annál átütőbb a siker. Ez a propaganda helyességének és helytelenségének legkitűnőbb fokmérője, nem pedig néhány tudós vagy ifjú esztéta kielégítése. Mivel a széles tömegek világlátása érzelmileg befolyásolható, a propaganda feladata éppen az, hogy pszichológiailag helyesen találja meg e széles tömegek figyelmének felkel­téséhez és ezáltal a szívéhez vezető utat. "Nagyokosaink" ez iránti meg nem értése csupán azt bizonyítja, hogy renyhén gondolkoznak és tévképzetek áldozatai. Ha azonban valaki megérti a propaganda mesterfogásainak jelentőségét a tömegek meg­nyerésében, a következő tanulságot is el kell fogadnia: tévedés a propagandának a tudományos továbbképzés sokoldalúságát adnia.

A tömeg felvevőképessége nagyon korlátozott, értelme csekély, és éppen ezért na­gyon feledékeny. így tehát minden hathatós propagandának csak néhány pontra kell szorítkoznia, s ezt a néhány pontot, néhány tételt addig kell vezényszavakban ismé­telgetni, amíg az utolsó is megérti ebből a szóból azt, amit akarunk. Mihelyt az ember ezt az alaptételt feláldozza és sokoldalú akar lenni, akkor a hatás elaprózódik, mert a tömeg a nyújtott anyagot sem megérteni, sem megemészteni nem tudja. Ezáltal azonban az eredmény meggyengül, mígnem végül elmarad.

Minél többet ölel fel a mondanivaló, annál fontosabb a pszichológiailag helyes tak­tika megteremtése. Például teljesen hibás volt az ellenséget nevetségessé tenni, mint ahogy azt az osztrák és a német vicclapok mindenekelőtt művelték. Alapjaiban téves, mert az ellenféllel való találkozás a valóságban mindjárt egészen más meggyőződésre bírta az egyes embert, és ez a körülmény borzalmasan megbosszulta magát. A német katona az ellenfél ellenállását tapasztalva addigi felvilágosítói részéről becsapottnak érezte magát, és ahelyett, hogy harci kedve vagy kitartása megerősödött volna, éppen az ellenkezője történt: felmondta a szolgálatot.

Ezzel szemben az angolok és az amerikaiak háborús propagandája lélektanilag helyes volt. Ok a németet barbárnak és vandálnak tüntették fel népük előtt, a katonákat már előkészítették a háború borzalmaira, és ezzel elejét vették a csalódásnak. Még a legborzalmasabb fegyver is, amit ellenük használtak, csak az addigi felvilágosítás iga­zolását jelentette számukra, éppen ezért csak megerősítette kormányzatuk állításainak igazságába vetett hitüket, és ez csak fokozta dühüket és gyűlöletüket az elvetemült ellenséggel szemben. Mert az ellenség fegyvereinek legrettenetesebb hatása is csak a barbár ellenség ismert brutalitását bizonyította, anélkül azonban, hogy egy pillanatra is átgondolták volna saját fegyvereik még borzalmasabb hatását.

Az angol katonának sose kellett azt éreznie, hogy otthon elmulasztották volna a felkészítését. így—sajnos — a német katona járt, olyannyira, hogy a végén már min­den figyelmeztetést mint "csalást" vagy "görcsöt" hárított el, egyenes következménye­ként annak, hogy azt képzelték, minden szamár (vagy "különben" okos ember) képes propaganda kifejtésére, ahelyett, hogy megértették volna, ehhez a legzseniálisabb lélekismerőket kell igénybe venni.

Így nyújtott a német háborús propaganda tökéletes példát arra, hogy miként érheti el a "felvilágosító" munka a kitűzött célnak éppen az ellenkezőjét akkor, ha hiányzik belőle a lélektanilag helyes elgondolás. Ezzel szemben nagyon sokat tanulhatott az ellenségtől az, aki nyitott szemmel és helyes érzékkel dolgozta fel magában a négy és fél éven át ostromló ellenséges propaganda szitokáradatát.

Kevéssé értették meg azonban a propagandatevékenység első tételét, nevezetesen azt, hogy minden feldolgozandó kérdésben teljesen szubjektív, egyoldalú állásfoglalásra van szükség. Ezen a téren mindjárt a háború kezdetén nagyot vétettek, s az ember joggal kételkedhetett abban, hogy annyi esztelenség vajon tisztán a butaság rovására írható-e. Mit mondana az ember az olyan plakátból, amely egy bizonyos szappan propagálására hivatott, és amelyik még egy másik szappant is jónak minősít? Az ember csak a fejét rázná. Éppen így vagyunk a politikai reklámokkal is.

A propaganda feladata például nem a különböző jogok mérlegelése, hanem az általa képviselendő egyetlen jog kizárólagos hangsúlyozása. Nem az a feladata, hogy az objektív valóságot feltárja és doktriner őszinteséggel . — amennyiben megfelel neki — a tömeg elé vigye, hanem az, hogy szüntelenül a saját igazságát szolgálja.

Például alapjában hibás volt a háborús felelősség kérdését abból az megítélni, hogy nemcsak Németország tehető felelőssé a katasztrófa bekövetkezéséért, hanem az lett volna a helyes, hogy ezt a bűnt kizárólag az ellenség rovására írják, még akkor is, ha ez nem felelt volna meg úgy a valóságnak, mint ahogy ez valójában volt.

Mi lett ennek a félmunkának az eredménye?

A nép nagy része nem diplomatákból és államtudósokból, sőt még csak nem is mind józan ítélőképességgel megáldott emberekből áll, hanem ingadozó, kétkedésre és bizonytalanságra hajlamos emberekből. Abban a pillanatban, amelyben a saját pro­paganda csak halvány lehetőséget is nyújt a saját igazunkban való kételkedésre, az ellenfélnek már nyert ügye van. A tömeg nem képes megkülönböztetni azt, hogy hol ér véget az ellenfél igazságtalansága, és hol kezdődik a saját igazságtalanságunk Ilyen esetben bizonytalan és hitetlenkedő lesz, különösen akkor, ha az ellenfél nem követel ilyen esztelenséget, hanem a maga részéről minden bűnt az ellenségre. ró. Magától értetődő dolog hát, hogy végül a saját népünk is inkább hisz az egyöntetű és egy­ségesebb ellenséges propagandának, mint a saját propagandánknak. Különösen olyan népnél lehet erről szó, mint a német, amely amúgy is mindenáron a tárgyilagosságra törekszik. Mert népünknél mindenki csak azon fáradozik, hogy az ellenséget meg­kímélje az igazságtalanságtól, még akkor is, ha ez népünket a legsúlyosabb veszélynek teszi ki, még ha létének és államának a vesztét vonja is maga után.

Természetesen arra a tömeg nem jön rá, hogy mértékadó helyen ezt nem így gondolják. A nép a maga nagy többségében annyira nőies gondolkodású, hogy sokkal inkább befolyásolják gondolkodásmódját és ténykedését az érzelmi benyomások, mint a hideg értelem. Ezek a benyomások azonban nem komplikáltak, hanem nagyon egyszerűek és egészségesek. Itt nincs sok latolgatásnak helye, hanem csak a végletek pozitívumának vagy negatívumának, szeretetnek vagy gyűlöletnek, jognak vagy jog­talanságnak, igazságnak vagy hazugságnak, és semmi szín alatt sem félig-meddig, így vagy úgy, részben típusú mérlegelésnek. Ezt különösen az angol propaganda értette és alkalmazta igazán zseniális módon. Ott nem volt szó félmegoldásokról, amelyek csak a legkisebb kétséget is hagytak volna.

A széles néptömegek érzelmi benyomásainak primitív voltát mi sem jellemzi jobban, mint az a rágalomhadjárat, amely a tömeg e tulajdonságainak ismeretével nemcsak biztosította a morális kitartást még a legnagyobb nehézségek idején is, hanem amely a német népet egyben a háború kitörésének egyedüli okozójának állította be. Olyan hazugság ez, amely csak az előadásmód feltétlen, szemtelen és egyoldalú megátalkodottságával válhatott alkalmassá arra, hogy az érzelmeknek kiszolgáltatott, mindig szélsőséges beállítottságú néptömegek elhiggyék. Hogy ez a propaganda mennyire hathatós volt, azt legjobban az a tény bizonyította, hogy négy év múltán nemcsak az ellenséget erősítette meg a kitartásban, hanem még saját népünket is kikezdte.

Hogy a mi propagandánknak nem volt ilyen eredménye, azon nem lehet cso­dálkozni. Már a maga kétértelműségében hordozta a hatástalanság magvát, tartalmánál fogva sem gyakorolhatott a tömegre megfelelő hatást. Csak a mi szellemdús "államférfiaink" gondolhatták azt, hogy ezzel a langyos pacifista mosogatólével az em­bereket halálmegvető harcokra lehet bírni. így ez a propaganda nemcsak céltalan, de káros is volt.

Persze, a legzseniálisabb propaganda sem vezet sikerre, ha egy alapvető elvet nem tartunk állandóan szem előtt. Propagandánk kevés tényre szorítkozzék, azt a keveset azonban szünet nélkül ismételgesse. Az állhatatosság itt is, mint oly sok esetben, a siker első és legfontosabb feltétele.

A propagandát sose bízzuk esztétákra vagy blazírt egyénekre: az előbbiektől azért őrizkedjünk félve, mert különben a forma és a kifejezésmód a tömegek helyett leg­feljebb irodalmi teadélutánok közönségét fogja vonzani; az utóbbiaktól pedig azért, mert friss érzelmek híján örökösen új tápot fognak keresni érzékeinknek. Ezek. az emberek gyorsan megcsömörlenek; a változatosságot óhajtják, és sose lesznek képesek arra, hogy belehelyezkedjenek a kevésbé kiégettek igényrendszerébe, vagy hogy egy­általán megértsék őket. Mindig ők a propaganda, jobban mondva a propaganda tartalmának legfőbb kritikusai, minthogy az számukra túlságosan hagyományosnak, részlegesnek és avultnak tűnik. Mindig újat akarnak, és a változatosságot hajhászva minden olyan hatásos politikai eszköz esküdt ellenségeivé válnak, amely a tömegek megnyerését szolgálja. Mihelyt az ő irányelveikhez igazodik a propaganda tartalma és szerveződése, el is veszti összefogottságát, és óhatatlanul felmorzsolódik.

A propaganda nem azért van, hogy blazírt ficsúroknak változatosságot nyújtson, hanem azért, hogy meggyőzzön, tömegeket győzzön meg. A tömegnek azonban nehézkessége miatt időre van szüksége, hogy valamit meglásson és arra ezerszeres ismételgetés után emlékezzék is.

Semmiféle változtatás sem irányulhat arra, hogy megmásítsa a propaganda lénye­gét, végezetül mindig ugyanazt kell mondania. Jóllehet a vezérmotívumot több ol­dalról is meg kell világítani, az érvelés végszava mindig ugyanaz legyen, ami a vezér­motívum. A propaganda csak így lehet egységes és összefogott. Csak ez a soha el nem hagyható vonalvezetés és a dolgok mindig állandó, következetes hangsúlyozása ered­ményez sikert. Akkor azonban csodálkozva állapíthatjuk meg, milyen nagy, szinte fel­foghatatlan sikerhez vezetett állhatatosságunk.

Hitler legfőbb törekvése a nép széles rétegeinek megnyerése volt, és ennek taktikai követel­ményeit 14 pontban foglalta össze. Ezek többsége szintén a propaganda világába tartozik, ezért a fentiekhez képest ismétléseket tartalmaz. (Néhány ilyen részt ki is hagytunk.) Új elem viszont a tömegeknek teendő "gazdasági engedmény" követelése, a hatalom megszerzésének meghirdetése, a vezér-elv kimondása és az "egyéni kultusz" támogatása:

Ha tehát hazánk jövőjének kedvező alakulása attól függ, vajon sikerül-e meg­nyernünk népünk széles rétegeit, akkor mozgalmunknak ezt kell legfőbb és leg­fontosabb feladatának tekintenie. Pillanatnyi sikerekkel nem szabad megelégednünk, cselekvésünket mindig jövőnkre való befolyása szempontjából kell irányítanunk. Már 1919-ben tisztában voltunk azzal, hogy mozgalmunk legfőbb célját a nép hazafias lelkületének felébresztésében kell látnunk.

Taktikailag a következő követelményeknek kell megfelelnünk:

1. Nem szabad visszariadni a legmesszebbmenő szociális áldozattól sem, ha meg akarjuk nyerni a széles tömegeket hazánk újjászületésének eszméje számára. Bármilyen messzemenő gazdasági engedményeket is adunk ma a munkavállalóknak, ezek se sem hasonlíthatók az egész nemzet azon nyereségéhez, melyet a nép széles rétegeinek megnyerése jelent hazánk számára. Csak vállalkozóink, a rájuk sajnos igen gyakran jellemző rövidlátó esztelenség miatt nem képesek felismerni azt, hogy tartós gazdasági fellendülés és megfelelő haszon mindaddig elképzelhetetlen, míg népünk hazafias szolidaritása újra helyre nem áll.

Sohasem veszítettük volna el a háborút, ha a német szakszervezetek a háború folyamán a munkásság érdekeit a végsőkig képviselték volna, ha a jutalékra sóvárkozó vállalkozókat akár sztrájk révén is kényszerítették volna arra, hogy teljesítsék az általuk képviselt munkásság követeléseit, ha a honvédelem érdekében is olyan fanatikusan nyilatkoztak volna meg német voltuk mellett, és fenntartás nélkül megadták volna hazájuknak azt, ami megilleti. A háború megnyerésének óriási jelentőségével szemben még a legmesszebbmenő gazdasági engedmények is nevetségesek lettek volna.

Mozgalmunknak, mely újra vissza akarja vezetni a német munkást a német nép táborába, tisztában kell lennie azzal, hogy semmilyen gazdasági áldozattól sem szabad visszariadnunk, egészen addig, amíg azok hazánk gazdasági létét és függetlenségét nem veszélyeztetik.

2. A tömegek hazafias nevelése csakis az életszínvonal emelésével lehetséges, mert csak így teremthetők meg azok az előfeltételek, melyek az egyes embert arra képesítik, hogy kivegye részét a nemzet kulturális javaiból.

3. Tökéletlen eszközökkel, az ún. tárgyilagos álláspont félszeg hangsúlyozásával sohasem valósítható meg a nép nacionalizálása. Erre csak a kíméletlen és egyoldalú fanatizmus, a végcélra irányított határozottság képes. Ez azt jelenti, hogy a mai polgári szellemben, vagyis különböző megszorításokkal lehetetlen nacionalizálni a népet. Azt csakis a szélsőségekben rejlő vehemenciával lehetséges. Méreg csak ellenméreggel győzhető le, és csak az áporodott polgári szemlélet szerint vezet a középút a mennyek országába.

A széles néptömegek nem professzorokból és diplomatákból állnak. Az a kevés absztrakt tudás, amelynek birtokában vannak, az érzelmek világába utalja őket. Ott keresendő pozitív vagy negatív állásfoglalásuk. Fogékonyságuk csak e kettő valame­lyikére terjed ki, a köztük lévő felemásság nem érdekli őket. Érzelmi viszonyulásuk rendkívüli stabilitást jelent. A nép hite nehezebben rendíthető meg, mint a tudása, szeretetét, tiszteletét nem a változások határozzák meg, gyűlölete pedig tartósabb ellenszenvénél. A világ nagy változásait sokkal kevésbé a fegyvert birtokló tudás, mint az azt átlelkesítő fanatizmus és a nemritkán előtte járó hisztériakampány váltotta ki minden időben. Aki meg akarja nyerni a népet, annak a szívéhez vezető kaput kell kinyitnia. Ez nem objektivitást, azaz gyengeséget, hanem erőt és akaratot feltételez.

4. A nép lelkét csak altkor sikerül megnyernünk, ha saját célunkért való pozitív küzdelmünkön kívül egyúttal tönkretesszük céljaink ellenségeit is. A nép az ellenfél könyörtelen megtámadásában a küzdelem jogos voltának bizonyítékát, míg az el­lenféllel való megalkuvásban a bizonytalanság jelét látja.

A tömeg csak alkotórésze a természetnek, s nem képes megérteni őzt, ha olyan emberek fognak kezet egymással, kiknek nézetei merőben ellentétesek. Azt kívánja, hogy az erősebb győzedelmeskedjék, és a gyengébb elpusztuljon vagy pedig feltétel nélkül adja meg magát. A tömeg nacionalizálása csak akkor sikerülhet, ha népünk lel­kiségéért folytatott pozitív harcunk mellett népünk nemzetközi megrontóit kiirtjuk.

5. Ha meg akarjuk szabadítani a német népet a felfogásával eredetileg nem egyező mi tulajdonságaitól és rossz oldalaitól, ekkor meg kell szabadítanunk őt e tulajdonságok okozóitól is. A faji probléma és ezzel kapcsolatosan a zsidó kérdés világos felismerése nélkül a német nép többé sohasem lesz képes naggyá lenni. A faji kérdést nemcsak a világtörténelemnek, hanem ez emberi kultúránk is a kulcsa. [...]

6. [...] Új mozgalmunk propagandatevékenysége éppen ezért igen egyszerű és világos: tartalma és formája szerint a tömeg ízlésének megfelelően kell beállítani, helyességének egyeden zsinórmértéke pedig a siker. Széles tömegeket mozgósító gyűlésen nem az a szónok beszél a legjobban, aki szellemileg a jelen levő intelligenciához áll a legközelebb, hanem az, aki a tömeg szívéhez szól.

Az az értelmiségi, aki egy ilyen népgyűlésen a szónok alsóbb néprétegekre gyakorolt látható hatásának ellenére a beszéd szellemi színvonalát kritizálja, gondolkodásának teljes csődjét, valamint személyének értéktelenségét bizonyítja fiatal mozgalmunk előtt. A mozgalom csakis arra az értelmiségire számíthat, aki már érti annyira a mozgalom céljait és feladatait, hogy a propagandatevékenységet kizárólag annak sikere, nem pedig saját benyomásai alapján ítéli meg. A propaganda ne csupán a nacionalista érzelmű embereket szólítsa meg, hanem legyen képes arra is, hogy népiségünk ellenségeit — amennyiben a mi vérünkből valók — megnyerje. [...]

7. Apolitikai reformmozgalmak sohasem érhetik el céljukat valamely uralkodó hatalom befolyása és felvilágosító munkája révén, hanem kizárólag a hatalom meg­szerzése által. A világrengető eszméknek nemcsak joguk, hanem kötelességük is, hogy biztosítsák önmaguk számára ezt az eszközt, mely célkitűzéseik keresztülvitelét le­hetővé teszi. Az ilyen vállalkozás jogos vagy jogtalan voltának egyetlen földi bírája a siker. Siker előtt azonban nem a politikai hatalom puszta megszerzését értjük — ahogy ez 1918-ben történt —, hanem ennek a nép életére gyakorolt áldásos hatását is. Az államcsíny tehát még nem tekinthető sikeresnek akkor — mint ezt felületes államügyészek gondolják —, ha a forradalmárok ez államhatalmat kezükbe kerítették, hanem csak akkor, ha a forradalmi tevékenység alapját képező szándék megvalósítása a nemzet javát inkább szolgálja, mint ez őt megelőző kormányforma. Ezt pedig a "német forradalom"-nak nevezett 1918. évi haramialázadásról nem lehet elmondani. Ha a gyakorlati reformok keresztülvitele vezérli a politikai hatalomért küzdő mozgalmat, ekkor ennek elejétől fogva éreznie kell, hogy széles tömegek érdekeiért küzd, tehát nem irodalmi kaszinó vagy nyárspolgárok kocsmai asztaltársasága.

8. Az új mozgalom lényegéből és belső szervezetéből adódón ellensége a parlamentnek, tehát tagadja a vezért mások véleményének végrehajtójává lealacsonyító többségi döntés jogának elvét általában és saját belső szervezetében egyaránt. A mozgalom az egész vonalon a vezér feltétlen tekintélyének elvét követi, mely ennélfogva legnagyobb felelősséggel is jár.

Ennek az elvnek gyakorlati következménye a mozgalomra nézve a következő: A szervezet helyi csoportjának elnökét a közvetlen felette álló vezér nevezi ki, és ő a csoport felelős vezetője. Minden bizottság az ő alárendeltje, nem pedig megfordítva. Szavazóbizottságok nincsenek, mindössze bizonyos munkakörrel bíró bizottságok vannak. A munkát a felelős vezető, az elnök osztja be. Ugyanez az elv érvényesül a magasabb szervezeti egységekben, így a járási, körzeti és kerületi egységekben is. A vezető mindig kinevezés útján nyeri megbízatását, és korlátlan hatalmat és jogkört kap. Csak az egész párt vezérét választja — az egyesülési jogszabályokra való tekintettel — a közgyűlés. Ő aztán kizárólagos irányítója az egész mozgalomnak. Valamennyi bi­zottság neki van alárendelve, nem pedig ő a bizottságoknak. Ezzel azonban a felelősséget is magára vállalja. A mozgalom tagjainak jogában áll őt az új választás fó­ruma előtt felelősségre vonni és hivatalától megfosztani, ha vétett a mozgalom alapelvei ellen vagy pedig annak érdekeit rosszul képviselte. Az ő helyébe lép az új, te­hetségesebb vezér, akinek ugyanolyan nagy a tekintélye és felelőssége. A mozgalom egyik legfőbb feladata, hogy ezt az elvet nemcsak keretein belül, hanem az egész államban vezérelvvé tegye.

Aki vezér akar lenni, annak a legnagyobb és feltétlen tekintély mellett a végső és legsúlyosabb felelősséget is vállalnia kell. Erre csak egy hős képes. Az emberiség ha­ladása és kultúrája nem a többség terméke, hanem kizárólag az egyéniség zsenialitásán és tetterején alapszik. Ennek megfelelően a mozgalom antiparlamentáris, részvétele a parlamentáris intézményekben csak azok szétzúzását célozhatja: egy olyan formáció kiküszöbölését, amelyben az emberiség hanyatlásának egyik legszembetűnőbb jelét látjuk. [...]

9. A mozgalom jövője híveinek a türelmetlenségig fokozott, az eszme kizárólagos helyességét hirdető és a hasonló mozgalmakkal szemben érvényre jutó fanatizmusától függ. Tévedés lenne azt hinni, hogy a mozgalom megerősödik, ha más, hasonló célú mozgalommal egyesül. Az ilyen növekedés természetesen növeli látszólagos nagyságát és a felületes szemlélő szemében hatalmát is, ténylegesen azonban ezzel a később mindinkább érvényre jutó gyengeségének magvát veti el.

Bármennyire is hangoztatják, kizárt dolog, hogy két mozgalom azonos értékű le­gyen, különben nem lenne két mozgalom, hanem csak egy. Bármilyen jelentéktelen legyen is ez a különbség, a tény az, hogy megvan, még akkor is, ha csak a vezetők különböző képességében rejlik. A természetes fejlődésnek azonban nem az a törvénye, hogy két különböző alakulat egyesüljön, hanem, hogy az erősebb győzzön, és erejét eme küzdelem folytán fokozza. Két hasonló politikai pártszervezet egyesülése pil­lanatnyi előnnyel járhat ugyan, az ily módon nyert előny azonban később belső gyen­geségének lehet okozója.

A mozgalom nagyságát kizárólag belső erejének szabad fejlődése és az összes vetélytársán aratott győzelméig állandóan fokozódó ereje biztosítja. Sőt, joggal állít­hatjuk azt, hogy ereje és ebből eredő létjogosultsága csak addig nő, míg léte előfeltételeinek a küzdelem elveit tekinti, és abban a pillanatban túllépi erejének leg­nagyobb fokát, melyben a végső győzelem az ő oldalára szegődik.

Egy mozgalom számára csak hasznos, ha olyan győzelemért küzd, amely nem egykönnyen érhető el, hanem úgy, hogy a feltétlen türelmetlenség harcos kitartássá változva növeli a mozgalom erejét. Azok a mozgalmait, amelyek hasonló képződmé­nyek összenövésének, kompromisszumának köszönhetik létüket, az üvegházi növé­nyekre hasonlítanak. Azok is magasra szöknek, ám hiányzik belőlük az erő, hogy a viharokkal és az évszázadokkal dacoljanak.

Egy nagy eszmét megtestesítő hatalmas szervezet nagysága az egész világon abban a vallásos fanatizmusban rejlik, mely jogosságának tudatában másokkal szemben tü­relmet nem ismerő módon jut érvényre. Ha maga az eszme helyes, és ennek tudatában küzd létjogosultságáért, akkor legyőzhetetlen lesz, és az üldözés csak erősíteni fogja. A kereszténység nagysága sem abban állt, hogy az antik világ hasonló bölcseleti irány­zataival megegyezésre törekedett, hanem saját tanának fanatikus hirdetésében és érvényesítésében. [...]

10. A mozgalomnak eleve úgy kell nevelnie híveit, hogy a küzdelmet ne vegyék félvállról, hanem azt mozgalmuk vívmányának tekintsék. Ellenfeleiktől nem szabad félniük, s tudniuk kell azt, hogy feltétlen szükségük van ezekre az ellenfelekre. Aki reggel kézbe veszi a zsidó újságokat, és nem talál bennük magáról rágalmakat, az nem töltötte hasznosan az előző napot; mert ellenkező esetben üldöznék, gyaláznák, rá­galmaznák, szidalmaznák, piszkolnák a zsidók. És csak az érezheti igazán át ennek a fajnak, népünk és minden árja halálos ellenségének a harcát ellenünk, aki a legha­tékonyabban szembeszáll velük, és magára vonja a rágalmaikat. Nem tisztességes né­met és nem igaz nemzeti szocialista az, akit a zsidó újságok nem szidnak és átkoznak.

[….

A mozgalom híveinek és tágabb értelemben az egész népnek a figyelmét fel kell hívnunk arra, hogy a zsidó újságok mindig hazudnak, és hogyha véletlenül igazat is mondanak, azt csak azért teszik, hogy azzal valami nagyobbfajta hazugságot leplez­zenek. Az a legjobb barátunk, akit leginkább ócsárolnak, és az áll hozzánk a leg­közelebb, akit halálos gyűlöletükkel sújtanak. Ha ezek az elvek híveink húsává és vérévé válnak, mozgalmunk rendíthetetlenné és legyőzhetetlenné válik.

11. Mozgalmunknak mindenképpen támogatnia kell az egyéni kultuszt; sohasem szabad elfelejteni azt, hogy a személyi értékben rejlik minden emberi érték, hogy minden gondolat és minden teljesítmény az egyes ember alkotóerejének terméke, és hogy a nagyság csodálata nem csupán a hálának, hanem annak a kötelességnek a jele is, amely a hála kinyilvánítója köré fonódik.

Az egyéniség pótolhatatlan, különösen akkor, ha nem a gépies, hanem a kul­túraalkotó elemet képviseli. Amilyen kevéssé pótolható a hírneves művész, és félbe­hagyott munkáját más ember be nem fejezheti, éppen olyan kevéssé lehet pótolni a nagy költőt és filozófust, a nagy államférfiút vagy hadvezért. Tevékenységük ugyanis a művészet szférájába tartozik, nem mechanikus nevelés eredménye, hanem isteni adottságként veleszületett.

A világ legnagyobb forradalmai és vívmányai, legkiválóbb kulturális teljesítményei, halhatatlan alkotásai az államművészet stb. terén örökre elválaszthatatlanul egy-egy nagy ember nevéhez fűződnek. Ha nem hódolunk a nagy egyéniségek szellemének, akkor kivész belőlünk ama roppant nagy erő, mely a zseniális emberekből árad. Ezzel a zsidó van a legjobban tisztában. Ő gondoskodik leginkább arról, hogy fajtájának kimagasló egyéniségeit, kiknek nagysága rendszerint az emberiségnek és a kultúrának feldúlásában rejlik, istenítsék. Csak más népek nagy szellemeinek tiszteletét igyekszik emberhez nem méltó "személyi kultusznak" bélyegezni.