Friedmann Sándor

Megkérdeztem Philont…

Epikojreszi[1] gondolatok a filozófiatörténet ürügyén

"Philon egyszerre érezte magát zsidónak és görög filozófusnak:
Egyáltalán nem tartotta lehetetlennek, hogy az egymást majdhogynem kizáró két világot és két eszmerendszert összeegyeztesse egymással"

 Bollók János professzor, ókortudomány, 1995

Gyönyörű megállapításai vannak Philonnak, felséges, örökéletű gondolatai és büszkék vagyunk rá, mint imponáló, kivételesen tisztaerkölcsű személyiségre, azonban szisztémáját a zsidóság egészséges, világos tudata elutasította magától. És csakis ezzel a tudattal volt az képes megóvni vallását a maga ősi eredeti érintetlenségében , akkor is, máskor is."

 Dr. Fischer Gyula pesti főrabbi,1908

I.

A legtöbb korai történetíró vagy történész "kis nomád törzsként", a "kortól elmaradott zelótákként," vagy "a fura és a környezetétől idegen étkezési és egyéb szokásaikat védő barbár és bigott népekként" említi a zsidókat, átvéve egyes görög, még inkább római írók véleményét.

Történészek nem foglalkoztak a zsidó történelemmel, irodalommal és kultúrával, annál inkább a semmibe vevés a megvetés irányította gondolataikat, s a történelmet úgy tekintették, mint a konkrétumok, a csaták, a hadizsákmányok, a birtokolt területek, a megszerzett arany mennyiségének vagy éppenséggel a legszebb építészeti vagy szobrászati alkotásoknak listáját, felsorolását.

  Mivel a zsidók sohasem hoztak létre vagy birtokoltak hasonló dolgokat, az elvont ideológiai kérdésekkel pedig a történészek nem szerettek foglalkozni, természetesen nem tekintették őket a történelmet befolyásoló, alakító erőnek. Nézzük meg a görög szobrokat, értékeljük a római fürdők márvány berendezéseit, a csodálatos épületmaradványokat, adjuk össze az utak, a vízvezetékek hosszát; természetes, hogy értékrendünk szerint ezek mind egy csodálatos, egyedülálló civilizáció jelei.

 Hogy ez a civilizáció fára szegelt fel embereket, s ezt igazságosztásnak nevezte, ugyanakkor elborzadva beszélt a körülmetélés kegyetlen és barbár voltáról; hogy ez a civilizáció élő embereket dobott vadállatok elé, s ezt szórakozásnak nevezte, ámde barbárnak tartotta a zsidó pászka ünnepet, ami a szolgaság alóli szabadulás örömét fejezte ki – ez senkit sem érdekelt.

 A görögök és a rómaiak embert és állatot egyaránt könyörtelenül hét napon át, megállás nélkül dolgoztattak, s ezt gazdaságnak nevezték, ugyanakkor megvetették, lenézték a zsidót, amint az ragaszkodik a heti egy pihenőnaphoz magának, rabszolgájának, sőt barmának egyaránt.

 Vagy, mert a zsidó istenével kötött szerződésbeli kötelezettségeit fontosabbnak tartotta az élvezeteknél, amiket a kor nem zsidó emberei, a hellén kultúrában élők, mindenekfelett reveláltak.

 Nem beszélve arról, hogy a zsidók fiaikat nem engedték a gimnáziumokban meztelenül birkózni s nem szabadultak meg testi hibás utódaiktól, nem vették át (nem kivétel nélkül) az őket körülvevő népek szokásait, nem készítettek szobrot istenükről (ráadásul az is csak egy van nekik) – mindezért őket tartották barbároknak.

 A hellenizmusról beszélve meg kell különböztetnünk két áramlatot: az egyik vonulat a hellenizmus művészete, architektúrája, tudománya és filozófiája, míg a másik maga a görög életmód, a társadalom morálja, szokásai és vallása.

 A kor zsidó társadalmát is megosztotta ez a kettőség. Voltak zsidók, főleg az odahaza, Palesztínában élők, akik elutasították a hellenizmust, harcoltak a görög szokások és erkölcsök ellen, de elfogadták annak művészetét és filozófiáját (legalább is beszélgetőpartnernek)[2] míg mások, elfogadták a görög morált és erkölcsöket, elutasítva azonban annak művészetét és filozófiáját.[3]

 Mielőtt rátérnénk annak a gondolkodónak a bemutatására, aki a görög-zsidó különbségeket át akarta hidalni, szintetizálni próbálta a két világ gondolatait, nézzük meg az alapvető a különbségeket.

 Míg a zsidó azt kérdezte, "mit kell tennem", a görög úgy kérdezett, "miért kell ezt tennem" másképpen: "a görögök a szépség szentségében hisznek, míg a zsidók a szentség szépségében".[4]

 A zsidókra nézve legveszedelmesebb ellenség abban a korban a hellenizmus kultúrája volt. Sokan behódoltak (asszimilálódtak), "kényszerből", megélhetés, üzlet, kényelem, parvenüség[5] (a befogadóhoz, az otthonlevőhöz való hasonlítani vágyás) miatt, ám még többen látták az amphiteátrumokban, Szofoklész darabjai mellett a léha, buja és semmitmondó darabokat, a naiv több istenhitet, az olcsó szofisztikát, az emberi szenvedés iránti közömbösséget, az üres, tartalmatlan, lelketlen szépség imádatát.

 De – és ez már kevésbé köztudott – ugyanekkor és ugyanígy a görög-római polgár is belelátott a zsidó életvitelbe, gondolkodásba, amely igen komoly hatást gyakorolt rá. Voltak, akik értékelték, hogy a zsidók nem vesznek részt a bacchanáliákon, értékelték és irigyelték a zsidók elkötelezettségét az istenük, a családjuk és eszméik iránt, és hogy ezek az eszmék fontosabbak nekik, mint amit az anyagi dolgok nyújthatnak.

 Az i.e. 100 és i.sz. 100 közötti időszakban olyan sok hellén otthonban gyulladtak ki a szombatot köszöntő gyertyák, hogy Seneca nem hagyja szó nélkül: "akit meghódítunk ma, az fog minket leigázni holnap."

 A zsidó-hellén gondolatiság egymásra hatásában mégsem a napi kapcsolatok, az egymás mindennapjainak elirigylése volt a fő katalizátor, hanem egy könyv. A zsidók szent könyve. A Szentírás, a könyv népének könyve, melynek eredeti nyelvét, a hébert bizonyos városokban, Alexandriában, Antiochiában, Damaszkuszban vagy Athénban élő zsidók többsége már nem beszélte (asszimiláció), s ezért a zsidó vezetők úgy gondolták, hogy a tartalom fontosabb, mint a nyelv: elrendelték a Biblia lefordítását görög nyelvre. A könyv neve Septuaginta lett.[6] Erős szellemi kölcsön hatás indult meg ekkor. A Szentírásra alapozott zsidó gondolkodásmód és a görög filozófia először Alexandriában találkozott,[7] és érdekes irodalmi-kulturális szintézist teremtett. Mind tartalmi, mind pedig formai szempontból a hellenisztikus gondolkodás sémái szerint kívánta tárgyalni és megértetni a zsidó kultúra disztinktív eszméit. S ami meglepő, ezt nem elsősorban a misszió vagy az apologetika szándékával tette, mint vélték s vélik mindmáig többen, hanem befelé szólt, azaz zsidók számára jött létre. Ez pedig nyilvánvalóan mutatja azt, hogy az egyiptomi diaszpóra zsidósága nem csak nyelvében alkalmazkodott környezete hellenista világához, hanem kultúrájában is.

 Újabban tudósok nemcsak páli gondolatokból vezetik le a keresztény hit kialakulását. Nem elhanyagolhatónak vélik egy zsidó filozófus, az Alexandriában élt Philon hatását sem, aki a Biblia történeteit és gondolatait a görög filozófus Platon gondolatain keresztül láttatja és értelmezi, miközben szintetizálni próbálja a két kérdést, a "mit?" és a "miért?"-et , de főleg az azokra adott válaszokat.

 Philonnak, az antik világ első "zsidó filozófusának", két főként használatos neve van, és a nevek mindenkori használatának megvan a maga hermeneutikai olvasata. Egyaránt ismerik Philo Alexandrinus (Alexandriai Philo), valamint Philo Judaeusként. (Judeai, /Zsidó/ Philo) Mindkét névhasználat elfogadott, de a klasszikus filozófiatörténészek, tudósok névhasználatában csak akkor bukkan fel a Judaeus jelző, ha a filozófus kakukktojás voltát akarják kiemelni, vagyis azt, hogy a filozófia, a tudományok királynőjeként számon tartott tudományág művelői között a hithű zsidó maga a megtestesült paradoxon. Van ennek a gondolkodásnak némi alapja. Azonban élete, munkája, gondolkodása alapján megilleti mindkét névhasználat. Alexandrinus, nemcsak azért mert teljes életét egyiptomiként, egy egyiptomi városban élte le, de azért is, mert a görög kultúra-, irodalom-, tudomány- és filozófia-ismerete messze meghaladta korának általános ismereteit, járatos volt a nyelvtan, a geometria és a zene világában.[8] E tudományokat arra használta, hogy továbblépjen az isteni és emberi dolgok és összefüggéseik vizsgálatának irányába.

 A platonizmus és a sztoicizmussal kapcsolatos ismeretei kiemelkedőek voltak, de ezen ismeretek felhasználásának oka és irányultsága egész más volt, mint korának tudós kollégáinál. Ennek okait már zsidó kultúrájában, neveltetésében kell keresni.

 A görög kultúra ismerete és szeretete nem változtatott zsidó öröksége iránti elkötelezettségén. Még a tevőleges involválódástól sem riadt vissza, mikor közössége erre felkérte. Dacára filoszi, szemlélődő vénájának, politikai küldetést is vállalt közössége érdekében, amit sikeresen teljesített.

 Előkelő és gazdag elgörögösödött alexandriai család sarja volt, apja az ottani zsidó gyülekezetet vezette. Ő maga a családi hagyományoktól, az üzleti vállalkozásoktól eltérve a szemlélődésnek, a gondolkodásnak szentelt életet választotta. Alexandria legjobb iskoláiban tanult, görögül, latinul anyanyelvi szinten beszélt, héberül valószínűleg nem tudott (bár ez vitatott). Alexandria ebben az időben nagyváros volt, a térség gazdasági és kulturális centruma, a görög filozófiai hagyomány egyik legfontosabb központja. A városnak ebben az időben kb. 700.000 lakosa volt, 25-30 százalékuk volt zsidó.

 Ahogy ez már akkor is és a történelem során később is bekövetkezett, ilyen magas számarányú zsidó lakosság esetében, pláne, ha lélekszámánál nagyobb arányban részesül a város irányításában, gazdaságban, kultúrában, valamilyen ok mindig kerül, hogy a zsidók pozícióit, vagyonát a helybeliek elirigyeljék, és kifosszák őket. Így történt i.sz. 38-ban, amikor is Caligula szobrának isteni imádatát a zsidók megtagadták, magukra vonva ezzel a helyiek dühét és haragját.

"Aki nem tud egy szobrot (a császárt) istenként imádni az nem jó állampolgár, sőt egyenesen áruló, vesszen, haljon" (pláne, ha gazdag és a vagyonát el lehet venni.) Az alexandriai "kristályéjszakák" megfékezésére a város zsidó közössége küldöttséget menesztett Rómába az őrült császárhoz. A küldöttség élén Philon állt, aki úgy látszik teljesítette ezt a lehetetlen és abszurd megbízatást. Meggyőzte Caligulát arról, hogy a zsidók attól, hogy egy szobrot nem hajlandók istenként tisztelni, még nem hazaárulók: "úgy látszik, ezek az emberek nem annyira gonoszak, mint inkább szerencsétlenek és esztelenek, midőn nem hiszik el, hogy isteni természetre tettem szert."[9]

Persze, nem tudni, mi lett volna a dolog kimenetele, de i.sz. 41-ben Caligulát megölték és az utóda Claudius leállítatta a zsidók elleni atrocitásokat Alexandriában.[10]

 Philon másik útja, amiről tudunk, Palesztinába, a jeruzsálemi Templomba vezetett, hogy a Törvény szerint áldozatot mutasson be. Életműve két fennmaradt önéletrajzi jellegű munkáján kívül – ezek egyike a Caligulánál tett küldöttség látogatását, a másik az azt megelőző alexandriai zsidóellenes kilengéseknek eseményeit ismerteti – a bibliai történethez és törvényekhez fűződő tanulmányokat, elmélkedéseket és teológiai jellegű kommentárokat foglal magába.

 Philón munkásságának egy részében inkább az alexandriai asszimilálódott zsidó olvasóközönségre számított, más munkáit pedig inkább a görög olvasóknak szánta. El akarta fogadtatni a görög értelmiséggel a zsidó Szentírást, ezért görög "ruhába" öltöztette a mózesi törvényeket. A felöltöztetéshez az allegóriát és a görög filozófus, Platón tanait hívta segítségül. Igyekezett bebizonyítani, hogy mindaz, ami a Torában le van írva, tökéletesen összhangba hozható azzal, amit a világról, a törvényekről, az emberi lélekről a görög filozófusok nagyjai, köztük Platón is tanítottak.

 Bizonyos napokon, mikor dolgoznom kellett, üres voltam, teljesen üres, de hirtelen, egyszer csak feltöltődtem gondolatokkal, amelyek peregtek rám láthatatlanul, mint a szitáló eső odafentről, olyannyira, hogy az isteni megszállottság hatására eksztázisba kerültem, nem ismertem fel semmit, se a helyet, ahol voltam, se a szemtanúkat, se saját magamat, sem azt, amit a témáról mondani, vagy írni akartam, mert a manifesztálódott energia, oly módon tette megfoghatóvá a gondolatok átadását, mint a napfényből származó eredményt: éles látás, csodálatosan áttetsző ragyogás, hogy a szem örvendhet azon dolgok előtt, amelyeket világosságuk tökéletesen láttat.[11]

 Meditáció ez, ám ugyanakkor misztikus élmény is – írja Colette Sirat, Philon gondolatairól.[12]

II.

Eddig jutottam el ebben a kis munkában, amikor pár napra (hétre) félbehagytam és talán el is felejtkezem róla, ha a szokásos havi asztaltársaságunk összejövetelén, valamikor október vége felé, közvetlenül az előételek és a szekszárdi vörös couvé mellé asztalra nem kerül a következő mondat:

– Képzeljétek el, hogy Izrael és Magyarország játsza a döntőt a következő foci VB-n. Ti kinek szurkolnátok?

 Hatan ültünk az asztalnál abból a 12-14 fős baráti társaságból, akikkel havonta, kéthavonta összeülve, néha még a 40-45 évvel ezelőtti iskolai évekre is emlékezve, gyomor- és agypróbának tesszük ki magunkat. Az összejöveteleket úgy 10-12 éve találta ki valamelyikünk és nagyon bevált. Néha törzsasztalnál, néha pedig a felfedező, kalandvágyó hajlamnak engedve új helyeket kipróbálva hatan-heten mindig összejövünk, eszünk, iszunk és beszélgetünk. Soha sem személyes dolgokról, inkább politikáról, napi eseményekről, kiállításokról, színházról stb. Több ellentétes szemlélet, világnézet is jelen van, de ez nem okoz gondot, mert ha néha el is fajulnak a dolgok, és a vita túlfűtött kezd lenni, egy józan mindig akad, aki hívja a fizetőt, ezzel praktikusan berekeszti a vitát és egymás feleségeinek küldött kölcsönös jókívánságok mellett, asztalt bontunk.

 Az elhangzott kérdésre a villámra tűzött és szépen összegöngyölt füstölt lazacszelet félúton a tányér és a szám között, csak egy pillanatra, csak egy ezredmásodpercre megállt, majd folytatta útját és eljutott rendeltetési helyére. A kérdésben egy szemernyi rosszindulat sem volt. Semmiféle felhang. Pusztán érdeklődés. Hogy úgy mondjam: intellektuális érdeklődés. Gyakori vitatémánk ugyanis a haza, a hazaszeretet, nép, nemzet, nemzetköziség fogalmak értelmezése. Természetes, hogy többféleképpen értelmezzük és vélekedünk ezen fogalmakról és kulturális hátterünk, szocializáltságunk fényében reagálunk azokra a napi eseményekre, amik ezeket a fogalmakat érintik. A polarizálódott és láthatóan karakteres vélemények a jó értelemben vett hazaszeretet igéjét hirdetők (van többféle értelembe vett?) és a többszörös identitású, két vagy több kultúrán nevelkedettek "nemzetközibb" gondolkodása mentén alakultak ki. Még az ilyen meredek kérdéseket, mint a "Miért nem hord a zsidók többsége kokárdát?" is simán elviseli társaságunk kohéziós ereje. Ha nem is fogadjuk el egymás véleményét, de meghallgatjuk.

 Ma természetesen a szeptemberi és az októberi történésekről volt szó és a pár napja zajlott 56-os események 50 éves évfordulójáról. 56-ról, "forradalmi bátorságról mint nemzeti erényről", a nyugat elhatárolódásáról, a nemzetközi erők árulásáról, a hős magyarok cserbenhagyásáról stb. A nemzetközi erők fogalma és a suezi válság[13] szóba kerülése után automatikusan jött a téma:

 "Mennyire kulturált és toleráns volt 56 és persze a mostani demonstráció (azt a pár hülye bőrfejűt nem is érdemes említeni, akik most megdobálták a Dohány utcai zsinagógát kövekkel), erről miért nem beszélünk?"

 – "Tényleg, most nem is volt zsidózás az utcákon, ugye?" (Ennyire feltűnő?)

 – "Á, manapság csak a csőcselék vetemedik ilyesmire, márpedig csőcselék mindenhol van, még Európában is, lásd a párizsi eseményeket."

 – "Mit számít az utcán, hogy ki milyen vallású, lényeg, hogy magyar ügyet, jó ügyet szolgáljon."

 – "Képzeljétek el, hogy Izrael és Magyarország játssza a döntőt a következő foci VB-n. Ti kinek szurkolnátok?"

 Hát így került a kérdés a lazac mellé az asztalra és miközben felnéztem a tányérból, mint a "Ti" fizikai megtestesülése és a hasonló kérdések állandó címzettje, elgondolkodtam azon, hogy a kérdés minden irrealitásával együtt is, jó kérdés. "Mi" kinek szurkolnánk?

 – "A kérdés túlságosan is elméleti, mármint azt feltételezni, hogy a két ország csapata valaha is eljut a döntőig." – Igyekeztem megkerülni a kérdés lényegét. (Ha egyáltalán van ilyen). De aztán, mivel a kérdés több lazacszelet után is az asztalon maradt és idő is volt gondolkodni, azt mondtam:

 – "Jó kérdés. Nagyon jó kérdés. De csak látszatra az. Miért? Mert túlságosan is teoretikus, elvont, semmi köze a valósághoz. És a gyakorlatban nem jellemző, elképzelhetetlen. De, jó tegyük fel. Képzeld csak el, mennyivel jobb nekem, mint neked. Míg neked 50% esélyed van a csalódásra, bosszúságra vagy egy méreggel teli estére, addig nekem 100% esélyem az örömre. Tuti nyerő vagyok. Akármelyikük nyeri a kupát, azt mondom: mi nyertünk. Érted már?"

 Az este további részében a téma maradt. Belemélyedtünk történelmi témákba; Elzász, Katalónia, monarchiabeli kisebbségek történelmi szerepe és végül a klasszikus példa előkerülése, hogy t.i. egy család két oldalon a lövészárokban. Nemzet, haza, ország, család. Zsidók itt, zsidók ott. Zsidók Napóleon seregében, zsidók Kutuzov seregében stb.

 – "Gyerekek, ideje menni." – Elbúcsúztunk. Hazaindultunk.

 Hazafelé a taxiban a kérdésen járt az eszem. Persze, hogy a "Kinek szurkolnál?" kérdés finom változata a "Ki mellé állsz, hova tartozol, ha …?", "Melyik az igazi hazád?" című provokatív gondolatnak. Na, persze csak teoretikusan. És egyáltalán, miért provokatív a kérdés? Provokatív, mert a kérdés nem időszerű. Hát, ha egy kérdés nem időszerű, elméleti, attól még kérdés. Vagy nem? Ami bennem sokszor felmerül, úgy a lelkem mélyén, az másban nem merülhet fel? És ha már felmerült, nem kérdezheti meg? Még a jó haver sem? De miért nem? Miért provokáció az, ha más kérdezi tőlem azt, ami engem is foglalkoztat? Jó, nem provokált. De, mi értelme egy ilyen kérdésnek? Mi sülhet ki a válaszból? Van-e egyáltalán válasz? Legalább is jó válasz?

 Hazatérve még sokáig fennmaradtam, nem tudtam elaludni. Sétálgattam a könyvespolcom előtt, bámultam rá, mintha a borítók alatt megbújó betűsorokból kiolvasható válaszokat próbáltam volna értelmezni. Kézbe vettem majd letettem egyet-egyet, aztán többszöri nekifutás után végül leemeltem egy vaskos kötetet a polcról. Spiró György: Fogság című "megélhetési" regényét. 770 oldal tömény történelembe fojtott "egókeresés". Az asszimiláció miatt érzett bizonytalanság és szkeptikus életszemlélet. Álpatinás identitászavar, kétezer éves göngyölegben. Az évezredeken keresztül, folyamatosan fenékbe rúgott és megalázott gének bosszúja.

 Ilyen és ehhez hasonló "frappáns" ítéletek jutottak eszembe, meg az, hogy nincs igazam. Emocionálisan közelítem meg a témát s ez nem jó (miért, talán nem az?). Még a végére sem értem a történetnek, korai még értékelni. Eddig is sokat tanultam belőle, érdekes, jó a sztorija, jók a párbeszédek stb. Hogy én nem így képzelem?! Hogy én a karaktereket (a zsidókat) pozitívabban ábrázoltam volna?! Mert, hogy ez fikció, még ha történelmi alapja is van. Nem tanulmány. Lehet szubjektív. Ez igaz, de ettől még lehet jó is. Kíváncsi volnék, Spiró hogy válaszolna a "kinek szurkolsz" kérdésre. Vagy lehet, hogy ez a válasza? Ez a 770 oldal? Akkor, csak végig kell olvasni és megtudom a választ? Még elég sok van hátra. A harmadik résznél tartok:

Alexandria. A hajó…, a kikötő…, a vámosok…, partra szállunk, mi hárman: Uri, aki nemcsak Uri de, Gaius Theodorus is, az író Giora Rospi, akit én kértem meg, hogy kísérjen el és tolmácsoljon és személyem, aki keresi a választ: Pannon Alexandrosz, a harmadik. A könyv nagyot csattan a földön, fejem kicsit félrebillen, szám éppen hogy nyitva, ezzel furcsa hangfekvése és dallama lesz levegővételemnek…[14]

III.

Mivel Giora (Giora Rospi az író) találta ki az alakot, ezért természetes, hogy ő ismerte fel először a parton álló Hippolütoszt, akit Giora azért talált ki (és ezért is várt ránk), hogy a nagy alexandriai filozófushoz, Philonhoz vezessen minket és hogy ne vesszünk el a nagy és ismeretlen Alexandriában. Hippolütosz a kölcsönös üdvözlések után, elindult velünk a Mareotisz-tó partján a köves, kanyargós úton Philon háza felé. A tavon több sziget is volt buja zöld növényzettel, a fák között megbújó, fehéren kivillanó villaépületekkel. Philonnak is van az egyik szigeten egy házikója, szőlőt termel, maga szüreteli, maga préseli, a bort maga erjeszti[15] – mondta Hippolütosz, aztán poroszkált tovább, sarujával csoszogva verte fel az út porát előttünk. Nagyon nagy volt Philon kívülről fehérre meszelt vidéki háza, óriási birtok tartozott hozzá gyümölcsössel, istállókkal, erdővel és földdel, és számos szolga, akik közül kettő a vendégeket az átriumba kísérte. A rövid várakozás alatt a vendégek körbejárták az átriumot és szemrevételezték a szép szobrokat: férfiakat, nőket, szárnyas lényeket és a falon körbefutó, természetet ábrázoló festményt. Az egyik szolga kíséretében kopasz, sovány, alacsony öregember sietett be az átriumba mezítláb, egyszerű fehér tunika volt rajta és az arcán feltűnő pirosság. A szolgákat elküldte és Urihoz fordult.

 – Te vagy Gaius Theodorus?

 – Én vagyok – mondta Uri.

 – És kik azok akik veled vannak? – kérdezte Philon miközben kibontakozott Uri öleléséből.

 – Mindkét társam egy új provinciából, Pannóniából való – mutatott be minket Uri. Ez itt Giora Rospi szabad ember és író. Tulajdonképpen, neki köszönhetem, hogy itt lehetek.

 – Örvendek a találkozásnak – mondta Philon. – Sok zsidó él azon a területen? – kérdezte Giorát.

 – Örülök, hogy itt lehetek – biccentett Giora, s csak aztán térve rá Philon kérésére. – Elég sok, uram, de inkább tartják magukat Pannonnak, mint zsidónak. Zsidónak születtek, de Pannónia az országuk, mint ahogy nekem is.

 – És a harmadik vendég? – fordult felhúzott szemöldökkel Urihoz Philon.

 – Ő, uram, Pannon Alexandrosz, zsidóul Izsák Jákobnak hívják és Izrael Menachem fia. – "Amúgy" Alexnek hívják. Azért jött velem erre a nagy útra, mert szeretne – öntől, mester – kérdezni valamit.

 – Egy kérdésért, jobban mondva a válaszért ennyit utazni? Igaz ez, Menachem fia, Alex?

 – Igaz mester, ezért jöttem – feleltem.

 – Na jó, gyertek, messziről jött testvéreim, üljetek le, mivel kínáljalak benneteket? Akartok fürdőt? Olajjal, vesszővel, utána jó bort és jó étket, vagy előbb beszélgessünk, hogy akarjátok? Jó, rendben. Előbb meséltek magatokról, ki-ki arról a helyről ahonnan jött, aztán kérdéseitekre is sort kerítünk.

 Mindannyian leültünk (ledőltünk) egy-egy heverőszerű, gyönyörűen megmunkált ülő vagy fekvőalkalmatosságra. A heverők körben, egy asztalka körül voltak elhelyezve. Az asztalkán egy tekercs feküdt. A Hebdomékonta,[16] vagy ahogy mifelénk mondják a Septuaginta,[17] jövök rá a tekercs központi elhelyezkedésének okára.  Keletkezésének történetét éppen a Mestertől ismeri a világ.[18] Philon elkapta a tekercset fixáló tekintetemet és azt mondta:

 – Jókor jöttetek. Holnap lesz a Fordítás ünnepének a napja, amikor mi zsidók és nemcsak zsidók, de mások is, átmegyünk a szigetre ünnepelni és megemlékezni Szentkönyvünk lefordításának felemelő eseményéről, és hogy magasztaljuk azt a helyet ahol ilyen áldott esemény történt, és hálaimát mondjunk Istennek ezért az áldásért. Az egész kulturált Alexandriának nagy ünnepe ez. A hálaimák elvégzése után sokan, zsidók és nem zsidók együtt, a tengerparti homokban, a szabad ég alatt lakmároznak családjaikkal, barátaikkal, gyönyörködtetőbbnek tartva ilyenkor azt a helyet, mint a kastélyokat. Holnap mi is kimegyünk a "Nagyrétre", Pharosra, együtt az egész város. Legyetek a vendégeim! – fejezte be Philon a mondanivalóját és kérdőn körbenézett.

 – Köszönjük a meghívást – mondta Uri. Egyúttal szeretném tolmácsolni Jeruzsálemből Pilátus helytartó üdvözletét neked Philon, valamint testvérednek, Alexandrosznak és unokaöcsédnek Tiberius Julius Alexandernek.

 – Köszönöm – mondta Philon. Mi újság az új provinciában? – fordult a Pannon földről jöttek felé.

  – Nehéz időket élünk mostanában – vette át a szót Gióra az író, – reformok, újítások, átszervezések mindenfelé, ezekben az években nevezik át a rómaiak Illyricum Inferiort[19] Pannóniává, mintha a problémákat átnevezéssel meg lehetne oldani. Alighogy két éve lettünk a birodalom provinciája, máris Brüsszel, akarom mondani Róma földarabolja a területet kisebbekre, mert fél attól ha négy légió egy parancsnokság alatt van, ez túl nagy erő egy kézben, és ez a nagy erőirányíthatatlanná válhat. Mi, pannon zsidók Carnuntumban,[20] Savariában[21] és Brigetióban[22] a római castrumok[23] mellett és belőlük élünk. Bort, olajat, borostyánt adunk el a helyőrség családjainak. A rómaiak békén hagynak minket. Bemutathatjuk áldozatainkat az Örökkévalónak, ez az ő Isisüket és társait nem zavarja. De, azért vannak olyanok, akiknek szálka vagyunk a szemében.

 – És kik azok? – kérdezte Philon

 – Azok az idegen provinciából származó patríciusok vagy katonák, főleg a szírek, akik rómaibbak akarnak lenni a római császárnál is, csakhogy az ő idegenségüket palástolják. Ők mondják, hogy mi superstitiosok[24] vagyunk, vagyis istentagadók, mert nem áldozunk az isteneiknek, a római isteneknek, amiket ők gyorsan a magukénak átvettek, miközben a sajátjukat elfelejtették.

 – És a te kérdésed, Pannon Alexander? Téged milyen gondolatok nem hagynak éjszakánként aludni? – fordult felém Philon.

 – A kérdésem Mester, a következő: Ha lenne Judának birkózó válogatottja és az megmérkőzne a görög birkózók elitjével, Ön, Mester, kinek a győzelmét kívánná?

 A kérdés elhangzása utáni néma csendben, a kérdés utolsó betűi; "náá, ááá" kiáltássá erősödve a márvány falak között pattogtak ide-oda, nem akarván elhalkulni. Vagy csak úgy tűnt, mintha a hang ott felejtődött volna. Philon hol a kérdezőre nézett, hol maga elé, hol meg Urira.

 – Pont engem találtatok meg ezzel a kérdéssel? – volt az arcára írva. De, még mindig nem szólalt meg. A csönd már kínos kezdett lenni. Uri zavart volt és "bocs, hogy élek" – arcot vágott, Giora bosszús lett és azon gondolkodott, hogy inkább írt volna valami "contemporary témát", mint ezt. Alex kihúzta magát és ártatlan, de kissé szemtelen arccal, enyhén gúnyos, de valójában érdeklődő tekintettel, várakozását kifejezendő felsőtestét előre döntve várta a választ.

 – Ha csak ezért utaztál ekkora távolságot, hogy ezt megkérdezhesd, akkor Jupiterre és az Ősatyákra mondom, süldő ökör vagy fiam, mert tudhatnád, hogy rendes zsidó család nem engedi gyerekét a gymnaszionba, hogy ott levetkőzve ölelgesse a másik fiatal férfit, még ha ezt manapság birkózásnak is nevezik – mondta végül Philon. Minden szem Alexra szegeződött. Megelégszik a kibúvó válasszal, vagy tovább élezi ezt a kérdést? Mindenki tudta, hogy Philon kissé megkerülte a választ és az állítása sem volt igaz, mert igenis az aszimiláns, főleg a város vezető rétegét adó zsidók elengedték gyerekeiket a görögökkel birkózni, mondván, hogy nem tilthatják el a gyerekeiket attól, amivel a görög fiatalok szórakoznak, mert még káros lesz a személyiségük fejlődésére. De a kérdésre sem válaszolt Philon. Ezt érezte maga a Mester is, miután Alex nem reagált a válaszra, hanem némán, kérdő arccal ült a helyén, a "labdát" Philonnál hagyva.

 – Azért fiatal barátom, ne legyen úgy eltelve magától, pláne a kérdésétől. Elég bugyuta és ráadásul, szimplán provokatív kérdés ez. Felszínes és semmitmondó. A szofisták tipikus álproblémája. Ha igazán érdekes és igazán elgondolkodtató kérdést akart volna feltenni, ami őszintén megmondom, gyakran bennem is felmerül, akkor nem ezt kérdezte volna. Az, hogy elhangozzon a "hát akkor, mit", senkiben fel sem merült. Tudtuk mindannyian, ez most Philon magánszáma, ő akar mondani valamit.

 – Azt mondják a régi görögök, hogy a híres Triptolemuszt[25] repülő sárkányok ragadták meg, felrepültek vele a magas légbe, s miközben fent repdestek, Triptolemusz behintette gabonamaggal az egész földet, hogy a makk helyett, amit addig ettek az emberek, az egész emberiség számára elérhető legyen a legfontosabb és a legsokoldalúbban felhasználható táplálék, a gabona, és az abból készíthető kenyér. Ez az akkoriban nagyon népszerű mese azok számára vált továbbra is elfogadhatóvá, és az a mai napig is, akik a szofizmust vagy a gondolati restséget választják a bölcseletek helyett. Akik fülüket, szemüket, szájukat becsukják az igazság előtt, nem véve tudomást arról, hogy a Teremtő, az Egy ellátta a föld összes élőlényét a föld szolgáltatta szükséges élelemmel, de mindenekelőtt ellátta az emberiséget mindazon szükséges eszközökkel, melyek segítségével az ember uralkodni tudott a földön és annak minden állatán. Mert az isteni Teremtésben semmi felesleges, összefüggés nélküli nincs, csak mindazon dolgok vannak, melyek tökélyt teremtenek a világban, ahol a törődés és a szorgalom és az emberi képesség egy korábban létrehozott állapotot felüljavít az új igényeknek megfelelően, és ezért nem teljesen képtelenség azon állítás, miszerint minden újnak a megtanulása, tulajdonképpeni emlékezés, ismételt felidézése a már megélt dolgoknak – vett levegőt Philon. Jó mélyet, ami azt jelentette, hogy még van mondanivalója tovább is. Senki nem szólalt meg. Egyrészt tényleg éreztük, hogy ez már nem kibújás, nem a cinikus elme virtuozitása, hanem valami igazán mély gondolat, valami belülről jövő feszültség megjelenése. Azt is éreztük, hogy valószínű választ, válaszokat fogunk kapni, de nem biztos, hogy értelmünk megfelelően kimunkált a válasz igazi jelentésének a megértésére.

 – Azonban, ezen utóbbi gondolatokat tegyük félre egy másik beszélgetés tárgyául. Abban egyezzünk meg, hogy minden dolgok közül a legfontosabb a mag elvetése, elültetése, melyet a Teremtő kitűnő talajba ültetett, nevezetesen az értelmes lélek talajába. A lelkekben elvetett mag kicsírázik: a remény az ember életének forrása, mert a haszon reménye élteti a pénzváltót, a megérkezés reménye élteti hosszú tengeri útján a tengerészt, a dicsőség reménye élteti és űzi a nagyra törő embert, hogy életét a közügyeknek, a politikának, a provinciák felügyeletének és az államügyeknek szentelje. A győzelem és a kiválóság reménye hajtja azokat, kik testüket atlétikai gyakorlatoknak vetik alá nap, mint nap, és versenyeken vesznek részt. A remény minden boldogság forrása; a remény stimulálja mindazokat, akik rendelkeznek az erény csodálatának képességével, és ezt a csodálatot a filozófia tanulásával és művelésével juttatják kifejezésre abban a reményben, hogy tiszta képet nyerhetnek minden létező dolgok természetéről, és olyan dolgokat művelhetnek, melyek összhangban állnak egymással, és tökéletesen kiegészítik az élet két legmagasztosabb és legfontosabb értelmét: a szemlélődést és a gyakorlatot, melyek együtt jelentik a tökéletes boldogságot.[26]

 Itt ismét szünetet tartott Philon. Nekünk, akik körben ültünk és hallgattuk a kopasz, sovány, alacsony öregembert, úgy tűnt, hogy most már nem is olyan öreg, és mintha megnőtt volna még ültében is, arca is kerekebbnek látszott, miközben beszélt. Nem sokáig hagyott minket saját gondolataink társaságában.

 – Nos, vannak bizonyos emberek, amilyen az "ellenség" is, a mindenkori ellenség, akik megölik a reményt, kiirtják a remény palántáit, tüzet szítva a lelkekben, vagy máshol is, és vannak, akik érdektelenül, szenvtelenül szemlélik a jó gazda igyekezetét, és nem számít nekik, ha a munka gyümölcse helyett a sivárság, kietlenség a termény. És vannak olyanok is, akik a jó gazda látszatát keltik, de saját magukat előbbre és fontosabbnak tartják, mint a jámborságot, és az istenfélelmet, előrehaladásukat, eredményeiket saját okosságuknak, ügyességüknek tulajdonítják. Mindezen személyek nagyon is elítélendők, s csak az érdemes egyedül az elfogadásra, tiszteletre, aki eredményeit, sikereit Istennek tulajdonítja, mint akinek születését, egészségét és fennmaradását köszönheti. Mi a díja, milyen kitüntetést érdemel az, ki megkoronáztatik ebben a versenyben? Az ember állatból is van, egyaránt megtalálható benne a földhözragadt halandó és a felülemelkedő halhatatlan, megvan benne a hasonlóság, de a különbözőség is ahhoz és attól, aki elnyeri a koronát, vagyis aki az első befutó. Ezt az embert a Kaldeusok Enos-nak nevezik, de ha lefordítjuk görögre, ez a szó azt jelenti: "egy ember", ember, aki a nevét az egész emberi faj után kapta, mint kitüntető megtiszteltetés, mintha figyelmeztetés lenne ez a név, csak azon emberek számára volna használható, kik hisznek Istenben, és egyedüliként fogadják el őt.[27] Ezzel be is fejezte Philon a mondandóját, nagyot kortyolt az előtte lévő vörös borból, lehunyta a szemét, de arca nem ernyedt el, látszott, hogy feszülten figyel, várja a reakciót, a hatást eszmefuttatására. Ebben a felállásban Giora Rospi Urinak nem írt szerepet, ezért az meg sem szólalt. Mindenki Alexra nézett várakozóan.

 – Mester – vett egy nagy levegőt Alex – köszönöm, hogy válaszra méltatott. De meg kell mondjam, gondolatainak folyama számomra túl széles mederben hömpölygött, gyakran gyenge és lassúbb vizeken való hajózáshoz szokott elmém, nem volt képes átlátni eme hömpölygés széles áradásait. Sekély szellememre tekintettel rákérdezhetek bizonyos kanyarulatokra, melyek nem igazán voltak számomra beláthatóak? Szemét fel sem emelve Philon bólintott egy alig láthatót, de a szája sarkában meghúzódó kis, kaján mosolyt nem tudta, talán nem is akarta elrejteni.

 – Kérdezzen fiam, mi az, ami nem hatolt tudatának mélyére? – szólt arcát Alex felé fordítva, de szemét továbbra is csukva tartotta.

 – Mester, ön azt mondta, hogy amit én kérdeztem, az nem igazi kérdés. Lényegtelen, mondvacsinált, felületes. Azt mondta, van viszont olyan kérdés, amit fel kellett volna tennem, és ami önt is foglalkoztatja. Ezt nem értem. Mi ez a kérdés? – bökte ki Alex. Kihasználva a csöndet és a pillanatnyi feszültség szünetet, mindenki vett egy fürt szőlőt az asztalról és csipegetni kezdte. Philon nem, ő az előtte lévő borostyán kupából kóstolt egy nagyot.

 – A kérdés, fiatal kíváncsi barátom, Menachem fia Alex, az, hogy az Egy miért, nem is miért, hanem hogy, hogyan, miképpen több a soknál – mondta Philon és Alexra nézett.

    – Persze, becsaptam fiatal barátom, mert ez számomra, és felteszem a maguk számára sem kérdés. Nekünk ez természetes. Ez csak a kívülállók számára kérdés. Akik ezt nem értik, azt hiszik, hogy ez egy matematikai feladat. Hogyan lehet az Egy több mint a sok? – kérdezik. Az én problémám az, hogy hogyan értessem meg velük az Egy lényegét és fontosságát. Hogyan keltsem fel bennük ezt a tudást, ezt a hitet, hogy az Egy a legtöbb? Ez az én kérdésem. Ez az igazi kérdés. Minden más csak álságos. Hogy ki nyer egy vetélkedőn? Ez nem kérdés. Hát győzzön a jobbik. Aki megérdemli. Ettől még az Egyben egyetérthetünk mind a ketten. Aki a másik győzelmére tesz, az is, és aki emez győzelmére tesz, az is. Ezért nem kérdés ez. Csak ha kérdéssé léptetik elő. Csak ha erőltetik a szofisták a válaszadást, kényszerítenek, hogy válassz, és Te nem azt választod, ami nekik tetszik, akkor lesz ebből kérdés. Vagyis a kérdés feltevése hamis cselekedet. A kérdező nem valós információra kíváncsi, hanem provokál. Érted már, Menachem fia, Alex?

 – Értem, Mester. Igen. De ha nem fáradt még, és megvilágító gondolatait továbbra is hajlandó reánk pazarolni, s hogy minél több bölcsesség birtokában térhessek vissza hazámba, kérdezem: mi van akkor, ha a kérdező a vetélkedőt metaforaként használta és elfogadja, hogy győzzön a jobb a békés versenyben, de arra volt kíváncsi, hogy mi mit gondolunk, mit választunk népeink közötti harc esetén? Hol lesz a helyünk? Mit értünk mi a hazaszeretet fogalmán?

 Philon előrehajolt az asztalka felé, levette róla a tekercset, maga elé tette, és elkezdte jobbról balra tekerni, beleolvasott, mintha keresne valamit, aztán megállt úgy fordult, hogy a fény a szövegre essen és elkezdett olvasni.

    – בנו בתים ושבו וניטעו גנות ואכלו את פרין[28] … azaz "Építsetek házakat és lakjátok, ültessetek kerteket és egyétek gyümölcsüket; vegyetek feleségeket és nemzzetek fiakat és lányokat és vegyetek fiaitok számára feleségeket, lányaitokat pedig adjátok férjhez, hogy fiakat és lányokat szüljenek, sokasodjatok ott, és ne kevesbedjetek. És keressétek azon város békéjét, a hová számkivetettelek benneteket és imádkozzatok érte az Örökkévalóhoz; mert az ő békéjében lesz számotokra is béke"[29]

 Ahogy befejezte az olvasást Philon, letette a tekercset az asztalra, és felnézett:   – Ezt üzente az Örökkévaló a száműzött népnek (úgy hatszáz évvel ezelőtt), Jirmijáhú próféta szavain, levelén keresztül. A levélben a próféta világosan, megüzeni az "egész számkivetettségnek", hogy "mondja az Örökkévaló, mihelyt letelt Bábel hetven éve, megemlékezem rólatok és megvalósítom rajtatok az én jó ígéretemet, hogy visszahozlak benneteket erre a helyre."[30] De addig is éljétek a helyiek tisztességes életét, építsetek, szaporodjatok és legyetek a város hasznára, munkálkodjatok annak békéjén – emelte fel Philon a mutatóujját figyelmeztetőleg

    – Mit is kérdezett Pannóniából jött barátom? Hazaszeretet? Mi az a haza? Az ottani Alabarkhosz talán? És őt arrafelé szeretni kell? Hogyan lehet valaminek vagy valakinek a szeretetét előírni? Kicsit értetlenül nézett Pannóniából jött Alexre és várakozóan elhallgatott.

 – Mester! – szedte össze magát Alex. A nyelv, amin most mi gondolatot cserélünk, nem a mi nyelvünk: idegen. A föld, ahol a házad felépítetted, nem népünk otthona: idegen. E föld szokásai nem a mieink: idegenek. Mózes a te Tanítód, és te tanítod Mózest az ittenieknek. Te az arctalan, mindenhol jelenlévő Örökkévalóhoz fohászkodsz, míg ők az emberarcú isteneiket szólítják, ha bajban vannak.

 – Megállj, vess véget beszéded folyamának messziről jött barátom. Miket beszélsz? Számomra ez a nyelv az anyanyelvem, Homérosz, Szókratész, Platón a mestereim voltak. Őseim, dacára annak, hogy az Örökkévalóhoz imádkoztak, már több mint kétszáz éve élnek ezen a földön. Testvérem, Alexander Lysimachus[31] ennek a városnak egyik legtiszteletreméltóbb polgára, és az egész Delta kerület vezetője, Markus Antonius belső bizalmasa és Antónia lányának nevelője, unokaöcsémre, Tiberius Julius Alexanderre[32] fényes karrier vár, engem megbecsülnek a Deltában és azon is túl, véleményemet kikérik, szavaimnak súlya van, a pharoszi ünnepségen együtt ünnepeljük Mózes törvényeinek fordítását görögök, egyiptomiak és zsidók. Nem értem szavaid értelmét. Otthon ott vagyok, ahol mások elfogadnak és én is elfogadom azokat, akik elfogadnak engem. Otthon ott vagyok, ahol teljesíthetem az Örökkévaló parancsait, nevelhetem gyermekeimet, otthon ott vagyok, abban a közösségben, ahol engem és családomat megbecsülnek, tisztelnek, mert a közösség érdekében, annak felvirágoztatásán munkálkodunk.

 Philont csend követte. Mindenki emésztette a gondolkodó szavait. A csendet egy belépő núbiai szolga zavarta meg. Odalépett Philonhoz, közelhajolt hozzá és a fülébe súgott valamit.

 – Ez nem lehet – szakadt ki Philonból. – Ezt Flaccus[33] nem fogja engedni. Ilyen még nem volt ebben a városban[34] – mondta, a hangjában némi pánikkal vegyes hisztérikus felhangot és hitetlenkedést lehetett kiérezni. Elfehéredett arccal intett a núbiainak, hogy az mehet, majd elnézve mellettünk a semmibe bámult sokáig s magába roskadva ült, míg az író Giora Rospi meg nem szólalt:

 – Történt valami, Mester? Valami baj van? – kérdezte az író.

 – Teljesen érthetetlen számomra, ami most történik. – mondta Philon.

– A bátyám, Alexander üzent, hogy azonnal menjek át a palotájába, ő már készen ál, mert az egész család elhagyja a várost, mivel a városi nép alja, a csőcselék betört a Deltába, kifosztják és ölik a zsidókat. Nem tudom elhinni. Nem is értem, hogy mi lehet a bajuk velünk. Kedves barátaim, érezzétek magatokat otthon. Szolgálóim a rendelkezésetekre állnak, én elmegyek a palotába, megtudakolom, hogy mi is történik. Még hogy ölik a zsidókat? Mire föl? Miért tennének ilyet? Mert Jeruzsálemben hét évvel ezelőtt keresztre feszítettek egy zsidót a rómaiak? Ugyan már, hét év alatt még a híre sem jöhetett el idáig. Különben is. Miért ölnék azért a zsidókat az alexandriaiak, mert a rómaiak megfeszítettek egy zsidót? Mi ebben a logika? Talán a vagyonunk kell nekik? De akkor miért gyújtogatnak, miért tesznek tönkre mindent? És Flaccus (vagy bárki más), a "barátunk", miért engedi? Nem kap elég pénzt tőlünk? Miért hagyja a csőcseléket randalírozni? Mi ebben a logika? Mi ebben a logika? Mi ebben a logika?

 A kérdés még visszhangzott vagy tízszer az agyamban, amikor felébredtem, nyakam mintha fából lenne, derekam meg vasból, nagy nehezen körülnéztem, a földön egy könyv feküdt: Spiró György: Fogság. Hol is tartottam, amikor elaludtam?

Irodalom

Alexandriai Philon: Mózes élete. Ford.: Bollók János. Budapest: Atlantisz, 1995.

Alexandriai Philon: Mózes élete. Ford.: Dr. Fischer Gyula pesti főrabbi. 1908.

Spiró György: Fogság. Budapest: Magvető, 2005.

Spiró György: Hogyan győznek a provinciák? A Fogság c. regény történelmi hátteréről. ME. VIII/5, 2006. 03. 20.

Colette Sirat: A zsidó filozófia a középkorban. Logos, 1999.

Hahn István: Vallás és etnikum. Zsidók az ókori Rómában. Kfd (Kempelen Farkas Digitális tankönyvtár).

Staller Tamás: Zsidóság és Filozófia. Logos, 2006.

The works of Philo Judaeus. Ford.: C.D. Yonge. Vol. II. London, 1854.

Norman Bentwich: Philo-Judaeus of Alexandria.

Matthew B. Schwartz: Greek and Jew: Philo and the Alexandrian Riots of 38-41. CE .

Xeravits Géza: Zsidóság és Hellenizmus. Vigilia, 2004, április.

Max I. Dimont: Jews, God and History. 2nd ed. "Signet Classic" Penguin.