Hrotkó Larissza

Frankel Leó út 49

Kutatásunk profilja a mikrotörténetírás. A történet hősei a "kisemberek". A történés helyszíne egy kicsi, de igazolhatóan valódi világ. Ennek alapján a munkánk antropológiai történetírásnak is nevezhető. A kutatás eredete egy helyi kezdeményezéshez kapcsolódik. A zsinagógai közösség arra bízott meg, hogy állítsam össze a lakók névsorát, akiket 1944-ben a zsidók összeköltöztetési rendeletek értelmében kiűztek a mai II. kerületi Frankel Leó út 49. számú házából. Mivel a neveket sikerült kihozni a feledésből, a munka ezen része sikeresnek mondható. A kutatómunka alapját elsősorban a levéltári anyagok képezték:

- az 1941. népszámlálási lakásívek
- az 1945. népösszeírási lakásívek
- az 1947. választmányi jegyzékek (házak szerint).

Átnéztük az 1944-1946. évi zsidó sajtóban megjelent hirdetményeket, hirdetéseket és az értesítőket. Tekintélyes részét a kutatásnak a szemtanúkkal való beszélgetések tették ki, és természetesen felhasználtuk az un. Holocaust-irodalom adatait¹.

Az interjualanyok a Soá túlélői, közülük az egyik névtelenségben kívánt maradni. Izraelből két tanú jelentkezett (Jávor Billitzer Viola és Dr. G. B. Barkay Parczel Edit), és végül sikerült még egy fontos tanút - Podoski Vidor Annát - Budapesten megtalálni. Tekintettel arra, hogy a szemtanúk 1944-ben 8 év körüli kisgyerekek voltak - a minél hitelesebb beszámolók érdekében - csak családjukról, a legközelebbi barátaikról, illetve a látókörükben általában megfordult személyekről kérdeztük ki. A kérdéseket úgy állítottuk össze, hogy azok elsősorban az érzelmi dimenziót érintették, ezért a beszélgetések elején megpróbáltunk egy megfelelő hangulatot létrehozni, miközben néha olyan jelentéktelennek tűnő részletekről is beszélgettünk (illetve leveleztünk), mint az akkori időjárás, ruha, ételek és szokások. A válaszolók láthatóan "vissza tudtak térni" saját múltjukba, így a beszélgetés során a felnőttektől eltérően nem igyekezték az eseményeket általánosítani, vagy azokról véleményt alkotni, hanem inkább csak meséltek.

Röviden a házról. Az 1888. augusztus 8-án felavatott Zsigmond király úti zsinagóga körül 1928-ban egy teljes lakótömb épült fel, ahol többségben zsidó lakósok laktak, zömében 1930-36. óta. ² Néhány kiskorú lakó már ebben a házban született. 1944. júniusában minden zsidó lakónak el kellett hagynia otthonát, és sokan 1945. után sem tértek vissza, mert többé nem bíztak abban, hogy az állam megvédi őket. 1944-ben senkinek sem jutott eszébe ellenkezni: egyrészt azért, mert a magyar államot jogállamnak tekintették, amelynek törvényeit magyar állampolgárként tiszteletben tartották. Másrészt, voltak a házban már olyan lakók is, akiktől a zsidók joggal félhettek. A zsidó lakóknak többnyire maguknak kellett gondoskodniuk a csillagos házakban³ való elhelyezésről, pedig ez nehéz volt, hiszen úgy alakult, hogy a ki- ill. beköltözésre két nap állt rendelkezésükre, és a csillagos házak már zsúfolásig megteltek. Jobban jártak azok, akiknek voltak közeli rokonai a zsidók számára kijelölt lakóházban, mint például Parczel családnak. Ezt a "szerencsét" Parczelék azonban nem igazán élvezték, hiszen a családfőt még 1942-ben hurcolták el munkaszolgálatra, sőt ekkor Parczel Sándor már nem élt, csak a családja a szomszédban lakó barátok jóvoltából még nem tudott róla. Némely esetben a Zsidó Tanács jelölte ki a lakók számára az új lakóhelyet, de a ki- illetve összeköltöztetett zsidó lakósok névsorai eltűntek.

A Pesti Fővárosi Levéltár munkatársaival párhuzamosan vizsgáltuk meg a népszámlálási, illetve népösszeírási listákat. Nagyobb biztonság kedvéért átnéztem az 1947-es választmányi jegyzékeket. Természetesen 100%-os eredményt nem várhattam, hiszen a listák adatait különböző műveltségű, illetve nézetű emberek írták. A lapok időnként olvashatatlanak vagy hiányosak voltak, a vallási hovatartozás adatai sem voltak teljesen megbízhatók. Több helyen találkoztam bizonyos piros ceruzás jelölésekkel, mintha valaki az összes kézzel írt számlálólapot utólag még ellenőrizte volna. Az "izraelita" vallású személyeknél "i" betűt írtak be, néha még akkor is, ha a lakók nem vallották be magukat a felekezethez tartózóknak.

Az 1945-ös listák igen hiányosak voltak, ugyanis nagyon sok - különböző okból távollévő - lakó helyett a házmesterek, vagy más megbízottak írták be az adatokat.

1941-ben Zsigmond király útja (később Zsigmond utca, majd Frankel Leó út) 49. számú háza a 217/b számlálójáráshoz tartozott. A házban 47 népszámláló lakásívet osztottak ki, ebből 33-at a zsidó lakók írtak alá, további három íven a budai hitközség hivatalos termeinek adatai szerepeltek. Az adatok az 1941. január 31-i állapotot tükrözték, a belső ív rubrikáiba a következőket írták be saját kezűleg:

-       a főbérlő, társbérlő, albérlő nevét, nemét, születési évét és foglalkozását,

-       állampolgárságát, anyanyelvét, nemzetiségét és vallását.

-       Ha önálló iparos, vagy kereskedő, akkor a cég bejegyzésére vonatkozó adatokat,

-       milyen címen és mióta laknak Budapesten, illetve e házban.

A lap alján, többek között, volt egy utasítás a nemzetiség adatainak kitöltésére: "minden befolyástól menten és anyanyelvére való tekintet nélkül megjelölendő az a nemzetiség, amelyhez tartozónak a megszámlált érzi és vallja magát." A ház összes zsidó lakója, kivétel nélkül, magyar nemzetiséghez tartozónak vallotta magát, állampolgárságuk és anyanyelvük ugyancsak magyar volt.

Az 1. számú lakásíven az üzletsor első helységének főbérlőjeként a Budapesti Izraelita hitközség ruhaelosztója szerepelt. Tevékenysége miatt a helységet szociális osztálynak minősítették. A ruhaelosztó 1940-ben kezdett működni, még mielőtt az újságokban megjelentek volna a felhívások a zsidó munkaszolgálatosoknak szánt ruha gyűjtésére. Mégis elképzelhető, hogy az egység legfőbb feladata a munkaszolgálatosok ellátása volt.

1944. április 28-án jelent meg a 106/c kormányrendelet a zsidó lakások igénybevételéről és az új lakóhelyek a "zsidók által lakható házakban" való kijelöléséről. Eleinte Zsigmond király útja 49. számú házát is "zsidóháznak" nyilvánították (a 147. 30/1944-IX. számú polgármesteri rendelet értelmében), de június 22-re a helyzet hirtelen megváltozott: a 148. 451/1944-IX. számú polgármesteri rendelettel a 49, 51, 70. és 104. számú épületeket törölték a zsidó házak listájáról. Karsai Elek "Vádirat a nácizmus ellen" című dokumentumgyűjtemény 2. része szerint Zsigmond király útján három körzeti iroda működött, ahol az összeköltözési ügyeket is intézhették: a 3. szám alatti épület II. emeletének 17. számú lakásában, a 21/23. és a 78. számú házban. A népösszeírási lapokból azonban kiderült, hogy a 21/23. számú ház zsidó lakóit jóval 1944. júniusa előtt költöztették ki, mert szükség volt a kibombázott, nem zsidó budapesti lakosok elhelyezésére. Erről az 1610/1944. számú júniusi határozmány rendelkezett. Az 1945-ös népösszeírási adatokból egyértelműen kitűnik, hogy a 21/23. számú ház zsidó lakásaiba más személyek költöztek be. A 78. számú házról 1945-ben egyáltalán nem készült összeírás, mivel valószínűleg nem is volt, kit összeírni. A 10. számú házat nem törölték a zsidó házak listájáról, ám az 1945-ös népösszeírási adatok szerint a háznak egyetlen zsidó lakója sem volt. 22 lakásív a "lakás kibérletlen" beírást tartalmazta, a többi 13 lakás új bérlője 1944. júniusában - augusztusában, vagy 1945-ben költözött be. Feltételezhető, hogy a "hivatalos" zsidóházak lakóit még gyorsabban költöztették ki, illetve tömegesen helyezték át a gettóba, vagy deportálták.

A Zsigmond király útja 49. számú házának lakói - ekkor már szinte kizárólag az öregek, a nők és a gyerekek - 1944. júniusában magukra maradtak. Többségük júniusban, de nem egyszerre mentek el a házból: volt, aki nem várta a kiköltözés kihirdetett napját és titokban szökött meg a veszélyessé vált otthonából. Vidor Anna, Dr. Vidor Pál budai rabbi leánya, először családjával együtt a Zsidó Tanács által kijelölt Keleti Károly utcai lakásba költözött ki, majd az októberi események forgatagában egy idegen, de jóindulatú vasutas segítségével Kőbányára került, és a rokonainál talált menedéket. Az 1946-ban kiadott "Register of the Jewish survivos in Budapest" ("A budapesti túlélők névsora") című könyvből kiderült, hogy Vidor Anna, harmadikos tanuló, a háborút a Cserkész utca 7-ben vészelte át. Ez a helység Dr. Kálmán Ödön kőbányai főrabbi szolgálati lakása volt. Vidor Annával együtt 6 fő lakott itt, az 5 helységből álló lakásban. A lakók rövid időre a nagy budapesti gettóba is kerültek, és onnan tértek vissza. Az 1945-s népösszeírási íven Annát a főbérlő háztartásához tartozónak írták be, hiszen unokája volt. Állandó lakhelyeként a Zsigmond király útja 49-et jelölték meg. A kérdésre, hogy "vissza tud-e térni az állandó lakásába?" nemleges válasz következett. Ennek okát pedig úgy fogalmazták meg, hogy: "Szülei ismeretlen helyen". A kőbányai rabbi másik rokona, aki ugyancsak nála talált menedéket, Dr. Hahn István egyetemi történész-professzor volt.

Csak kevés emberről tudunk biztos adatokat. A "Túlélők névsorából" megtudtuk, például, hogy dr. Binéter Béláne Diósi Anna 1945-ben Margit körút 15-ben tartózkodott, ám a ház 1945. népösszeírási íveiben a neve nem szerepelt. Lehetséges, hogy a címet csak bemondásra írták be, de ő maga már nem lakott a házban, amely erősen megrongálódott. Reméljük, hogy Binéter Béláné Diósi Anna túlélte az 1944. év borzalmait. Sajnos a férjéről a kutatás későbbi fázisában kiderült, hogy a hitközség más tagjával együtt életét vesztette. A neve az Óbudai zsidó temetőben a Maros utcai kórház áldozatainak névsorában olvasható, mivel tényleges eltemetési helye ismeretlen.

Ugyancsak a "Túlélők névsora" az V. kerületi Légrádi Károly utca (ma a XIII. kerület Balzac utcája) 21-be vezetett el. Özv. Weisz Jakabné Stern Lenke (Zsigmond kir. útja 49. III. em. 3. szám alatti lakója, a budai izraelita hitközség tisztviselője) ezt a címet adta meg 1945-ben. A régi lakása a népösszeírási lapok szerint kiégett. Szemtanúnk ezt a körülményt cáfolta: a legtöbb lakás megrongálódott ugyan, de egy sem égett ki. Ezzel szemben a tanú azt állította, hogy ebbe a lakásba egy magas beosztású politikai személy rokona költözött be. Sajnos, özv. Weisz Jakabné Stern Lenke nevét nem találtuk meg a Légrádi Károly utca 21. számú házának 1945-ös népösszeírási ívein, de a ház adatait érdemes volt megnézni. Itt ugyanis zömében zsidók laktak, sokan az összeköltöztetés miatt kerültek a házba. A Légrádi Károly utca 21. számú házat a 147. 505/1944-IX. számú főpolgármesteri rendelet a zsidók által lakható háznak nyilvánította.

A hivatalos dokumentumok szerint a Légrádi Károly utcában voltak védett svéd házak is, de a 39, 43 és 48/b szám alatt (ld. "A svéd védett házak jegyzékét 1944. november 15. után" in: Lévai Jenő, Raoul Wallenberg, Budapest, 1988). Ugyanebből a jegyzékből kiderült, hogy egy másik ház is, amely menedéket adott a Zsigmond király útja 49-ből elűzött lakóknak, a svéd védettség alatt állt: Kárpát utca 3-ban Billitzer család női tagjai húzódtak meg rövid balatoni tartózkodás után.

A Zsigmond király útja 49. fiatal férfilakóit még 1942-ben vitték el (az 1942-es honvédelmi miniszteri rendelet értelmében). Dr. Binéter Béla, a hitközség ügyvédje, Glazer Pál, Hanz Jenő, Mandula György, Merter Iván, Parczel Sándor, Roth Oszkár, Trébits Miksa - mind hasonló korúak voltak, mint Billitzer Ernő főkántor és zenepedagógus. Róla pontosan tudjuk, hogy 38 évesen 1942-ben hurcolták el. Nagykátára vitték, a hírhedt gyűjtőtáborba, ahonnan munkaszolgálatra vonult be. Billitzer Ernő közmunkaszolgálatos, a 101/20. táborépítő századdal Ukrajnába került, és 1943. január 16-án Bugyennij nevű kisvárosban halt meg aknarobbanás következtében. Eltemetési helyét nem jelölték meg. (Béke poraikra, 376. old.)

Billitzerék a II. emelet 7. számú lakásában laktak. A főkántor felesége és leánya - Viola - ebből a lakásból menekült el. 1945-ig bujkáltak. Jávor Billitzer Viola úgy emlékszik, hogy édesanyjával először valahova Balaton környékére utaztak. Az utazáshoz igen nagy bátorság kellett, a szabad mozgást a zsidók számára már megtiltották. Vidéken nem maradhattak sokáig, mert a gyerek elszólta magát és elárulta valódi nevét. Amikor visszatértek Budapestre, Kárpát utca 3-ba költöztek be. Ezt a címet valahonnan megkaphatták, hiszen ez a ház a svéd védett házak közé tartozott.  "Nagy Károly házfelügyelő bujtatott minket és még pár tucat zsidót, egészen 45-ig," - írta Billitzer Viola 2006. október 7-i e-mailjében.

Viola úgy emlékezett, hogy Dr. Vidor Pál rabbit és Parczel Sándort, a hitközség könyvelőjét és pénztárosát, édesapjával együtt Nagykátára vitték el. De Parczel Sándort Jászberénybe hurcolták el, és onnan került Oroszországba. Parczel Sándor nevét megtaláltuk az elesett munkaszolgálatosok névsorában. Nem messze Billitzer Ernőtől, Oszkol folyó túlsó partján halt meg az orosz Belgorod-Korosztyenben 1943. februárjában. Eltemetési helye nem volt megjelölve. A 109/4. táborépítő század közmunkaszolgálatosa volt. Parczel Edit elmondása szerint a háború után édesapjának két barátja jelentkezett és beszámolt Parczel Sándor halálának körülményeiről. Keretlegények ölték meg, akik nem engedték, hogy a holttestét eltemessék. A hivatalos értesítőben viszont az állt, hogy Parczel Sándor hősként esett el a fronton.

Parczel Sándorné lányával Óbudán, a Zichy utcai csillagos házban talált helyet, ahol édesapja is lakott családjával. "Egyik reggel jöttek a nyilasok" - emlékezik vissza Parczel Edit - "összegyűjtötték az asszonyokat és elvitték őket a KISOK pályára,⁴ onnan az ausztriai haláltáborokba. Anyámat is elvitték, ott várt, míg rá került a sor, hogy felmenjen a vagonba. Ám hirtelen megjelent Wallenberg, és közbenjárására abbahagyták az akciót. Anyám este hazajött. Ezt a napot, azt hiszem, életem végéig nem fogom elfelejteni. Egész nap nagyapáéknál voltam. Nem sírtam. Ott ültem a nappaliban, egy sarokban a földön, nem beszéltem és nem ettem. Árnyékokra emlékszem, amik lehajoltak hozzám, de azt sem tudom, hogy mondtak-e valamit. Este, amikor anyu végre jött, fogta kezemet és mentünk "haza" Józef bácsi és Chajele nénihez, ekkor számomra visszatért az élet".

Vidor Pálról sokáig semmi közelebbi adatunk nem volt. Izraeli tudósítóinktól - Jávor Billitzer Violától és Barkay Parczel Edittől - sikerült megtudni Vidor Anna címét, aki készségesen elmondott mindent, amit tudott szülei deportálásáról, illetve édesapja haláláról. Dr. Vidor Pált a Keleti Károly utcából 1944. október 23-án vitték el a csendőrök. Ami később történt, azt Sirota Sándor híres budai kántor elmondásából tudjuk, aki hivatalos tanúvallomást is tett erről 1946. őszén. Sirota elmondta, hogy Vidor Pál megszökhetett volna még az indulás előtt. Erre azonban azért nem volt hajlandó, hogy a zsidók ne maradjanak rabbi nélkül. Ugyancsak Sirota megerősítette, hogy Vidor Pál Buchenwaldba került, ahol a felszabadulás előtti napon lőtték le a többi elgyengült fogollyal együtt. Dr. Vidor Pálné Kálmán Zsuszát Hahn Judit húgával együtt ugyancsak 1944. októberében deportálták KISOK pályáról. Kálmán Zsuzsa visszatért, noha a Zsigmond király úti házban nem maradt sokáig. Judit húga hazafelé úton halt meg 20 évesen.

Mandula Györgyről 1946-ban érkezett a hír: élt, a 27/3. számú krasznogorszkij fogolytáborban tartózkodott az "Új Élet" 1946. október 24-i számában megjelent értesítés alapján. Elképzelhető, hogy ő is Jászberényen keresztül került a frontra. Hamarosan jelentkeztek a külföldről kereső rokonai is. A ház életben maradt zsidó lakói közül néhányan még találkoztak Mandula Györggyel a fogolytáborból való kiszabadulása után. Dr. Binéter Bélának, Trébits család férfitagjainak és még sokaknak egyelőre nem találtuk nyomát.

Herrmann Siegfriedné és leányai, akik a IV. emelet 5. sz. lakásában laktak, a népösszeírási listák szerint 1945. április 3-án a gettóból tértek vissza. Ez a beírás pontatlan volt: a gettóból a keresztény cselédjük még a gettó körülzárása előtt szöktette ki őket. Ezt követően Jászai Mari térhez közeli csillagházba mentek, ahonnan később visszatértek a Zsigmond király úti lakásukba. A családfőt 1943. októberében vitték el, ő nem élte túl a poklot. Herrmann Hedvig még ma is a ház lakója. Valószínűleg életben maradt Trébits család több tagja is, noha az 1945. évi választmányi jegyzék szerint nem tértek vissza a házba. Billitzer Viola az egyik magyarországi látogatása alkalmából találkozott Trébits nénivel.

Rövid beszámolunkkal kísérletet tettünk a Soá-kutatás egyik korszerű formájának bemutatására, és vázlatosan összefoglaltuk a kutatás eredményeit.

Vajon tipikusak, vagy inkább kivételesek ezek a zsidó sorsok, amelyekről egy budai ház mikrotörténete beszámol? A népirtás szörnyű korszakát Budapesten megélt tanúkkal beszélgetve megállapíthattuk, hogy tipikus történetekről van szó. Hogy mártírok vagy az áldozatok voltak a mikrotörténet szereplői, döntsék el önök. Egy dologban nem lehet kétségünk: a zsidóság a magyarországi kultúra egyik sajátos, de elválaszthatatlan része. Kutatásunkkal eme kultúra történeti arcvonásait is kívántuk kiegészíteni.