EXKLUZÍV

Gergely Anna

"Fehérváron egy kicsit megtanultam a magyar vidéki életet…"

Beszélgetés Gábor Miklós színművésszel (1995)

2020.12.30.

Gábor Miklós (1919-1998)

 

1995 májusában készítettem interjút Gábor Miklós Kossuth-díjas színművésszel. Kértem, hogy beszéljen kedves városáról, Székesfehérvárról, diák éveiről, György Oszkárról, családjáról. Beszélgetésünk nem csak ezeket a kérdéseket érintette, hanem átfogta szinte az egész elmúlt évszázad általa megélt történetét. Különösen a második világháborúval kapcsolatos gondolatai emlékezetesek számomra: plasztikus mondatai, ironikus-önirónikus reflexei, intellektusa, derűs, olykor kesernyés nevetése.

Ifjúsága, alkotói-művészi pályája az első székesfehérvári hangosfilm bemutatásától a számítógépes korszakig ívelt: a XX. század lenyomata volt.

Milyen tanárnak ismerte Ön György Oszkárt[1]? Milyen viszony alakult ki a költő-tanár és a reáliskolai növendék között?

-  Arra emlékszem, hogy valahol megvan az a nem is egészen töredék novellám,[2] amit akkor írtam és odaadtam neki. Ő komolyan vette írói próbálkozásaimat. Nagyon alaposan megbírálta mindkét írásomat, részletes véleményt mondott róluk. A lakására is meghívott.

Milyen volt György Oszkárék otthona?

György Oszkár

-  Rengeteg könyvük volt. Láttam neki dedikált, első kiadású köteteket is. Természetesnek találtam ezt, hiszen ő maga is írt a Nyugatba. Olvastam megjelent kritikáit. Apámnak járt a Nyugat. Én például nem tanultam franciául senki mástól, csak tőle, de én olvasok ezen a nyelven. Négy évig tanított a felső osztályokban. Úgy megszerettette velem a franciát, vagy olyan mélyen hatott rám, hogy az olvasás ma sem okoz gondot. Még Proustot is olvastam eredetiben, némi szótározás segítségével. Bár a beszéddel nem állok ilyen jól…

György Oszkár hogy érte ezt el?

-  Nem tudom, nem tudom…

Zárkózott, csendes embernek ismerte mindenki. Valóban szelíd, hallgatag volt György Oszkár?

-  Feltétlenül. Úgy emlékszem rá, mint egy nagyon komoly, zárkózott emberre, aki legalábbis engem teljesen felnőttként kezelt. Novelláimat olyan komolyan elemezte, olyan komolyan mondta el a véleményét, hogy én nagyon megtisztelve éreztem magam. Olybá vettem, hogy velem felnőttként bánik. De egyszer konfliktusba keveredtem vele.

Mi történt?

-  Nagyon fura történet. Az egyik osztálytársam náluk lakott. Én jártam hozzá, néhányszor meglátogattam. Érdekes, hogy ma nem tudom felidézni a feleségét,[3] de valahogy a jelenléte megmaradt bennem. Az asszony is hasonló entellektüel lehetett. Olyan benyomást keltett, hogy nekem jó odamenni hozzájuk, egy olyan világba, ami Fehérváron máshol nem található. És nem találkoztam sehol ezzel a szellemmel. A konfliktus kicsit kínos volt, de azért símán tisztázódott. Egyszer ugyanis számon kérte tőlem, hogy sorra tünnek el a könyvei, mégpedig első kiadású, dedikált, értékes kötetek… A Nagy Sándor utcában (ma Ady Endre utca- GA.) volt egy antikvárius, és ott fedezte fel ezeket a könyveket. Aztán bebizonyosodott ártatlanságom, viszont az a fiú, aki náluk lakott, az osztálytársam, hamarosan elköltözött. (Nagyot nevet)

-  Az egész ház, a lakás, a könyvtár, amilyen komolyan bánt és beszélt velem, és a feleség teremtette légkör, akire a lakáson keresztül emlékszem, új volt nekem. Később Pesten már találkoztam ezzel a miliővel entellektüel körökben, de ott Fehérváron, olyan furcsán hatott. Nem csak műveltségük tünt ki, hanem a stílus volt más, mint Fehérváron, vagy a családom baráti körében. Náluk kóstoltam bele először az intellektuális-művész légkörbe.

Milyen volt az akkori Székesfehérvár? Olvastam ugyanis Blaháné és Jászai Mari naplóját is. Szörnyű, kibírhatatlan városnak festik le. Blaháné az 1864-es fehérvári fellépésük alkalmával azt írja, hogy ekhós szekérrel érkeztek Győrből. „Rossz sorsuk van itt a színészeknek. Mindenki olyan hát, mintha az orra vére folyna.”- (Nagyot nevet). Déryné szintén nem kedvelte a várost, persze szerelmi ügyei hozták ide…

-  Meg kell, hogy mondjam, a színészeknek volt okuk, hogy ne szeressék Fehérvárt. Én emlékszem rá, hogy amikor a nagy gazdasági válság kitört, akkor a fehérvári családok egy- egy színészt örökbe fogadtak. Hozzánk is jártak, – sajnos a nevükre nem emlékszem - nálunk kosztoltak. Egy szubrett jutott nekünk, nagyon jól összebarátkoztunk vele, a családom és én is. Volt olyan hónap, hogy 50 fillér gázsit kaptak. Elég rosszul ment a színház. Panaszkodtak is emiatt a színészek. Apám mozisként érintkezett velük, bár konkurenciát jelentettek vállalkozására nézve. Mindig mondta: „Jaj, jaj, jön a színház!”A vendégjátékokat mindig megérezte a mozi. A színészek szerint a Vörösmarty Színház túl közel van Budapesthez. Az úri közönségnek derogált a vidéki társulatot megnézni Fehérváron, inkább feljártak Pestre. Egyébként én a magam részéről nagyon kevés színházi előadást láttam életemben, mielőtt színinövendék letttem. Én csak moziba jártam. Azt mondtam, hogy mik ezek a vidéki színészek Jean Gabin-hez, meg a többi nagy névhez képest, akiket rendszeresen megtekinthetek a moziban? Azok az igazi színészek! Tehát megértem, hogy síránkoztak. Mert hát apámnak is voltak problémái az ízlése miatt.

Külön kellett választani a mozi üzleti részét, és a saját ízlését, stílusát?

-  Igen, mert amikor valami művészi filmet játszottunk, akkor már előre tudta, hogy ez biztos nem lesz siker, mert Fehérváron az ilyesminek nincs sikere. Nézze, Fehérvár egy gyönyörű város. Nem tudom, most milyen szellemileg? Akkor olyan hivatalnok város volt: a hivatalnokok, a katonák és a papok lakták. (Nevet) Én azért Fehérváron megtanultam a magyar vidéki életet, kicsit. Lehetséges, hogy az apám mozijában.

Hogyan lett az édesapja mozis?

-  Ő nagyon régen még Zalaegerszegen kezdte a szakmát, onnan jött Fehérvárra. Mikor én megszülettem, már ebből élt. Az egyik legelső mozis lehetett az országban.

Levéltári anyagban sikerült megtalálnom, hogy az „ős- mozisok” hogyan telepedtek meg Fehérváron. Először sátorban tartották az előadásokat, amelyekhez különleges engedélyeket kellett beszerezni. Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök még 1915-ben is nyílt felhívást tett közzé, amelyben óvja az ifjúságot a filmek káros, erkölcs-romboló hatásától. Hogy változott meg a helyzet az 1930-as ébek elejére?

-  A szigor alig enyhült: engedélyt kellett kérni az iskolától, ha a diákok moziba akartak menni. Először is kötelező volt a sapkát viselni, a reáliskola simléderes sapkáját, a nélkül nem lehetett az utcára kilépni. Azért, hogy messziről fel lehessen ismerni, ki a reálista, ki a gimnazista, satöbbi. Nekem szerencsém volt, mert amikor kérdeztek, mindig azt mondtam, hogy megyek az apámhoz, vagy az anyámhoz. Így aztán nekem elnézték, hogy én akkor megyek a moziba, amikor akarok, de szigorúan ellenőrizték, valóban ott kötöttem-e ki?

Székesfehérváron a két világháború közötti időszak légkörét, szellemiségét nagyban meghatározta Prohászka Ottokár tevékenysége, Kaszap István kultusza. Ön mit érzékelt ebből?

-  Osztálytársaim között is akadtak olyanok, akiken ez a szellem érződött. Volt valami furcsa… valami beteges a jó magaviseletükben. Lehet, hogy azért, mert később aztán nem érdekelt a tanulás. Ha visszagondolok például a tanári karra, érdekesen alakult a viszonyom hozzájuk. Említhetem Varga Gábort,[4]aki egyszer, mikor 1947-ben egy Shaw darabban játszottam, megnézte az előadást és aztán bejött az öltözőmbe az öreg református tanár. Nekünk vasárnap kötelező volt a fél kilences istentisztelet. Alakja úgy maradt meg bennem, mint aki elég szigorú osztályfőnök volt egy pár évig. Valami nagyon becsületes, tisztességes ember emlékét őrzöm, akit gondolatban most is tisztelek. Akkor is tiszteltem.

Az iskolai értesítőben láttam, hogy Ön kitűnően vívott. (Nevet.) Hogy zajlott le egy vívóóra az Ybl Miklós Főreálban az 1930-as évek végén?

-  Vívtunk,[5] és ez teljesen természetessé vált, hiszen a Színiakadémián is tanultunk vívni. Szerettem csinálni, és elég jól ment a vívás. Szerettem teniszezni is. Volt az iskolában egy tanuló- teniszpálya, hátul elkerítve. Míg mellette a nagy teniszpálya az iskolával szemben helyezkedett el.

Kérem, beszéljen még a tanárairól!

-  Volt egy fiatalabb irodalom tanár, aki az utóbbi években jött hetedikben vagy nyolcadikban. A mi tankönyvünkben akkor még, a 30-as években, Ady Endrét csak úgy emlegették, hogy nagyon tehetséges, dekadens, meg erkölcstelen költő. Ez az irodalom tanár úgy tanított minket, mintha ez a tankönyv nem is létezne. Nekünk úgy tanította Ady költészetét, igazi nagyságának megfelelően. Egyszer rajta csípett, mert Berzsenyiről kellett dolgozatot írni. Én akkor nem sokat tudtam Berzsenyiről, meg nem is nagyon érdekelt. Inkább a modernebb irodalommal foglalkoztam, amit az is bizonyít, hogy a Nyugatban felfedeztem Füst Milánnak egy Berzsenyiről szóló tanulmányát. (Nevet.) Gondoltam, a feladatot egyszerűen meg lehet oldani. Ki olvassa a tanulmányt Fehérváron? A tanár úr biztos nem. Úgyhogy az írást szépen kivonatoltam a füzetembe. A tanár úr jelest adott rá, és azt a megjegyzést tette, hogy „Kissé túlságosan ragaszkodik Füst Milánnak a Nyaugatban megjelent tanulmányához.” (Nevet.)

Igazság szerint a tanári karra, például Demeter Dezsőre[6] szívesen emlékszem. Különösen két szép lányára. Aztán mindenféléket pletykáltunk róluk, mivel rendkívül csinosak voltak. Náluk is lakott egy osztálytársam, akit a barátomnak mondhattam. A tanár úr is úgy maradt meg az emlékezetemben, mint egy rokonszenves, de kissé gyámoltalan ember, akivel elég sokszor kitoltunk, de akit azért szerettünk.

Az igazgatóról az volt a benyomásunk, hogy piál. Természetrajzot tanított. Nálunk csak helyettesített, néha bejött órákat tartani. Előfordult, hogy természetrajz órán elaludt. (Nevet.)

- Visszatérve a mozihoz, Ön mindig azt mondta, hogy egy rendkívül érdekes hely. Kérem, beszéljen erről!

- Az Uránia kis koszos mozi volt. Sűrű… valami fantasztikus hely. A szaga… (Beleszippant a levegőbe, mintha most is az orrában érezné a szagot.)

- Kik jártak oda? Katonák? Cselédek? A közönség szigorúan elkülönült?

Nem, volt ott hátul egy páholysor is. Amikor már nagyobb lettem, oda szoktam beülni. (Nevet.) Nem tudom pontosan, hogy is volt az Urániával, s az Árpád mozival. Az Árpád számított előkelőbbnek.[7] De arra emlékszem, hogy az első hangos filmet az Urániában játszották. Singing Foolt Al Johnsonnal. Borzasztó hatást tett rám. Sikított az anya, akinek a fia beteg volt, vagy meghalt. Ezt tragikus volt hallani. Vetítették Kertész Mihály egy filmjét az özönvízről, ha jól emlékszem. A film vetítése előtt ő maga magyarul beszélt a mamájához. Ez a gesztus rettenetesen meghatotta a közönséget. Amerikai rendező, a mamájához, a hazájához szól. Ezek szerint az Uránia mozi korábban egy előkelőbb korszakot élt meg. Én két dolgot örököltem az apámtól: a mozit és a könyvtárat. Apámnak majdnem ekkora könyvtára volt, mint nekem. Az övének egy része megvan itt. Ez engem hozzásegített ahhoz, hogy ne legyek túl életrevaló, hanem egy elképzelt világban éljek. Aztán elég nehezen jöttem rá – talán sohasem sikerült teljesen, - hogy a valóság hogy is néz ki. Én, amikor csak tehettem, beültem a moziba. Egy filmet megnéztem kétszer, háromszor. Akadt olyan film, amit kívülről tudtam. Magától értetődő módon sok havert szereztem. Elkísértek a moziba. Apám, azért időnként beengedte őket, de a jegyszedők is ismerték a brancsot. Én is mindig ott ültem az első vagy a második sorban. Az volt az igazi… Nem is tudom, hogy színész lettem volna-e, ha nincs ez az élmény. A filmek viszont azt is jelentették számomra, hogy kitágult a világ: ott a nézőtéren megismertem magyar, amerikai, francia embereket. Kezdtem kamasz lenni, már minden érdekelt, már a Nyugatot olvastam. A komoly filmeket szerettem, akkor különösen a franciákat, közük is Gabin filmjeit. A Ködös utak óriási hatást tett rám. A magam kamaszos kis sznobériájával néztem ezeket, de még is csak rám ragadt valami.

Várkonyi Zoltán

Nem véletlen, hogy 1945-ben Várkonyi Zolinál Cocteau Rettenetes szülőkjében kiugrottam. Akkor éppen ezekből az élményekből táplálkozva, olyan magától értetődően játszottam, hiszen a közeget egyrészt ismertem apám könyvtárából, Cocteau-t is ismertem, az akkori modern francia irodalmat, másrészt tudtam, hogy egy francia ember, hogy néz ki, hogy viselkedik. Elég nagy tájékozottságot adott nekem a film az első pillanattól kezdve.

- Érdekesen beszél egy nyilatkozatában a szülők házasságáról.[8]

- Én akkor nem estem a zsidótörvény alá. Elvégeztem a Színiakadémiát. Rögtön leszerződtetett ösztöndíjasnak a Nemzeti Színház. Mikor beadtam a papírjaimat, akkor kiderült a származásom, és egy hónap múlva egyszerűen felmondtak. Közölték: nem érvényes a szerződésem, mert az apám zsidó volt.

- Ez a második zsidótörvénnyel függött össze?

Kiss Ferenc

- Nem, akkor rám még nem vonatkozott a zsidótörvény.[9] Ez után szerződtem a Madách Színházba Pünkösdi Andorhoz, illetve nem is Pünkösdi Andorhoz. Eljátszottam két szerepet, vezető váltás lett, akkor jött Pünkösdi Andor. Egyszer csak behívattak az igazgatósághoz, és nagyon barátian közölték, hogy a Színész Kamara,- amelynek elnöke, Kiss Feri[10]volt- nem engedélyezi, hogy leszerződtessenek, mert náluk már szerződést kapott Várkonyi Zoltán, aki szintén félzsidó és Tapolczai Gyula is, akit már nem szabadna befogadni, de elnézik, mert mindkettő olyan tehetséges ember. Ám a törvény csak egy státuszt engedélyez. „Viszont nincs jogunk rá, hogy felbontsuk a szerződésedet, arra kérünk, mivel felléptetni nem tudunk, hogy fél gázsit adhassunk.” Úgyhogy kifizették a fél gázsit a Madách Színházban, de nem léphettem fel.

- Ez pontosan mikor történt?

Tapolczai Gyula

-1941-ben. Tehát ezek a dumák, amit itt leadnak, hogy a kirekesztés akkor kezdődött, mikor a nyilasok jöttek. A valóság egészen másképp nézett ki. Egyrészt már akkor érvényben volt az első zsidótörvény, másrészt - ez igaz - nem tartották be. Az éremnek ez a két oldala. Egyrészt a Madách Színház Pünkösdi Andorral az élen, aki szerződtetett engem, és a másik oldal a Színész Kamara, Kiss Feri elnökletével, aki nem engedett játszani. Ezt így kell nézni: volt ez is, meg az is. Nahát, erről tanúskodtam Kiss Feri igazolásakor. Kérdezték, hogy mi a helyzet a Kamarával? Működött a Kamara, de csak látszat szerint. Egyszerűen saját törvényeiket sem tartották be. Egyébként, mikor kiszabadult Feri, eljött engem megnézni a Hamletben… Egészen más ember lett, amikor kiszabadult. Hallottam, hogy 56’- ban mindig csak azon volt, hogy békítsen, békítsen, békítsen, szegény Földes Gabival.

- Az édesapja érezhette ennek a városnak a légkörét, mert a helyi sajtó a 30-as évek végén kimondottan antiszemita jellegű írásokat közölt.

- Igen, de más beállítottságú újságra is tudok példát. Például a Friss Újság.

- Édesapja a zsidótörvények miatt, az édesanyja hatására, vagy üzleti megfontolásból keresztelkedett ki?

- Nem, ő akkor keresztelkedett ki, mikor anyámat elvette, tehát én, hogy úgy mondjam, nem voltam zsidó soha effektíve.

- Ebből soha nem volt hátránya a zsidótörvények előtt, vagy valahol mindig számon tartották?

- Nézze, azért engem mindenki úgy kezelt, ahogy visszaemlékszem, hogy ez az alak úgyis valami csodabogár: vagy ez lesz, vagy az lesz, de ebből komoly ember nem lesz. Nem bántottak ezért. Tisztelték a színészi tehetségemet és rajztudásomat. Elismerték a képességeimet. Később aztán már én nem voltam jeles tanuló. Hetedikben félévkor matematikából még meg is buktattak, aztán év végére javítottam. De az mindig úgy ment, hogy elnézték a felkészületlenségemet. Varga Gábor tanár úr az utolsó évben mindenkivel ugyanazt a tételt feleltette nyolcadikban, mint amit a vizsgán kérdezett. Ez úgy öröklődött a diákok között, hogy mindenki abból fog érettségin felelni, amit az öreg eddig begyakoroltatott vele. Nálunk volt egy kis krach az érettségin, mert véletlenül valahogy összekeveredtek a tételek. Én például olyan tételt kaptam történelemből, amiről gőzöm nem volt. Azt a kétségbeesést, ami az arcán megjelent…Lapozott előre, hátra. El kezdtem halandzsázni össze-vissza. Szerencsémre az érettségi biztos kiment cigarettázni. Akkor a vizsgabizottság döntött, és beírták a megfelelő osztályzatot, és el volt intézve. Ebből is látszik, hogy nem vettek komolyan.

- Ebben szerepet játszhatott a származás vagy a foglakozás?

- Igen, igen, de azért úgy szépen meg voltak húzva a határok, tudja?

- Később?

- Egy láthatatlan fal emelkedett köztünk, amit folyton lehetett érezni. Az apám bizonyos társaságba nem kerülhetett be. Az lehetetlenségnek látszott, hogy az én apám a megyei, vagy a városi előkelőségekkel közelebbi kapcsolatba kerülhessen. Aztán ő eljött Fehérvárról. Én viszont oda vonultam be katonának. Engem igazság szerint munkaszolgálatra kellett volna beosztani. Ennek ellenére a tüzéreknél szolgáltam…

- Hogy sikerült a munkaszolgálatot elkerülni?

- Úgy, hogy a tisztikar, a négyes tüzéreknél egyszerűen bújtatott. Azt kell, hogy mondjam. Nem beszélt róla senki. Bekérték az életrajzomat, mikor kellett. Én karpaszományos, úgynevezett önkéntes voltam. Nem küldtek tiszti iskolára. Hagytak békében. Tehát, mikor kimentünk a frontra, nekem nem volt csillagom. Odakint egyszerre kettőt is kaptam. Tizedessé léptettek elő. Azért, mert Árnyi Gyula, a tüzér üteg parancsnoka - mienk a második üteg volt -, nagyon szeretett. Tudom, hogy akadtak olyan tisztek, akik folyton berzenkedtek, hogy engem ki kellene rúgni, ez később kiderült. De a parancsnokság, a tiszti kar többsége megvédett. Bújtattak. Sőt, egy másik ütegnél is volt egy hozzám hasonló félzsidó. Nem tudom, aztán később, mi lett vele? Tehát ezt megúsztam. Lehetséges, hogy ebben szerepet játszott színészségem. Addigra már játszottam egy filmben[11] és amikor bevonultam, azzal kezdődött a katonaság, hogy ott a színházban rendeztem egy tüzér ünnepséget.

- Népszerű lett?

- Lehetséges, hogy ez is hozzájárult elismertségemhez, de említettem, ez mással is előfordult. Nyugodtan állíthatom, hogy a tiszti kar túlnyomó többsége rendesen viselkedett. 1944 márciusában egy napig arról volt szó, hogy ellenállunk, ha jönnek a németek.

- A németek bevonulásakor Ön Székesfehérváron volt?

- Igen. A négyes tüzéreknél, a Budai úti laktanyában. Pontosan emlékszem, hogy nekünk reggel kiosztották az éles lőszert. A lövegeinket – tíz és feles lövegek voltak- a laktanya bejárata felé fordítottuk, a falak felé: ha a németek be akarnak törni, akkor ellenállunk. Ez körülbelül fél napig tartott. Esteledett. A német katonák megérkeztek, sokáig ott álltak motorbiciklivel, meg mindennel a kapun kívül, mi meg belül, és feléjük irányozva a lövegek. Valamikor estefelé kaptuk a parancsot, hogy vissza. Leadni az éles lőszert, lövegeket vissza a helyükre! Attól kezdve egy német és egy magyar katona állt őrségben, egymás mellett. Ez lett az „ellenállásból”. Mi azt hittük, hogy szembe fogunk szállni velük. Szóval, ezt is Fehérváron éltem meg. Hasonló élményt egyébként kint a fronton is átéltem egyszer a 1944 októberében.

- Ezt a Kicsi Világ Háború kötetében is le is írta.

- Igen. Megírtam. Valóban, nem tudtuk, hogy mi történik. Csak a rémhírek terjengtek, de ott is megtörtént, hogy majdnem megfordítottuk a lövegeket a németek felé. Aztán visszafordítottuk. Azt tapasztaltam, a katonák a fronton is csak arról ábrándoztak, hogy lehet hazajönni. Meg se fordult a fejükben, hogy nyerhetünk is. A tisztekében gondolom, igen, de a katonák nem álltaták magukat. Mi jobban éreztük a bőrünkön, hogy nincs reális erőviszony… Ez az egyik oldal, de a másik oldal mégis csak az, hogy egyrészt valami végtelen közönnyel vették az egészet, másrészt pedig azért nekünk is megvoltak a magunk hóhérlegényei. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy ebből elegem van. Mikor hazajötttem, Pestre kerültem. Én a félelmet itt ismertem meg, nem a fronton.

- A szüleit hol találta meg?

- Akkor már a szüleim Pesten laktak, említettem, hogy már korábban felköltöztünk. A végén már csak Zalaegerszegen volt mozink. Hála az Istennek, hogy így döntöttek. Nem maradtak Zalaegerszegen, mert az ottani zsidó barátainkat… (Sóhajt.) Szóval, az ország többségének semmi kifogása nem volt, ami nálunk történt, hogy finoman fejezzem ki magam. Közönyösen nézték az eseményeket, a deportálást a legtermészetesebb dolognak tartották. Ezt a közönyt tulajdonképpen én nem vagyok képes felfogni. Nem természetes, hiszen az európai országokban érezhetően kiálltak a zsidók mellett, bár csúnyább volt a helyzet, mint azt egy ideig feltüntették. Franciaországban is… De nem voltunk dánok, az biztos… (Nevet, nevetünk.)

- Kérdezhetem Önt a tárgyakról, például a tükörről?

- A tükör. Valamikor a színészek készítették még a maszkjukat, ma már nem. Azért, ha az ember színpadra lép, megnézi magát.

- A tükör egyrészt eleve a férfihoz, Nárcisszusz történetéhez kötődik, másrészt a színésznek munkaeszköz. Hogyan alakul át a művész egyes szerpeiben? Milyen a kapcsolata saját tükörképével?

Lukács György

- Én a magam részéről nem látom kívül magamat, mikor a színpadon vagyok. Az az állapot valami furcsa közérzet inkább. Tehát nem arról van szó, hogy nem nézem meg magam a tükörben. Számomra a szerep azt jelenti, hogy elképzelek egy figurát, és ez mindig a közérzetem bizonyos változásával jár együtt. Egyszercsak el kezdem érezni, hogy a szám másként áll. Például játszottam Lukács Györgyöt. Megnéztem néhány róla szóló filmfelvételt, és láttam hogyan tartja a szivart, és a szivartarástól hogyan deformálódik a szája. Ahogy néztem, magamba újra játszottam, kvázi. (Megváltozik az arca, szája, olyan mintha szivarozna.) Először az izmaimmal kezdtem, hogy hogyan is van, mikor így néz ki? Utána, mikor a darabról fényképeket készítettek, és megláttam ezeket, akkor rendkívül meglepődtem, mert nem úgy néztem ki, mint Lukács György, hanem úgy mint én, csak a szám állt másképpen. De azért a mozgásom és az egész magatartásom megváltozott, de ez a fényképen nem látszott. Tehát én nem látom, csak elképzelem a figurát, annyiban látom. Az akkor igazi, ha az ember teljesen átalakul, sőt, a szerep közérzetté válik. Egyszerűen nemcsak arról van szó, hogy én kívülről hogyan látom magam, hogy milyen pofát vágok, mintha tükörben nézném magam. A közérzetem változik. A vonásaim megváltoznak, ahogy a számat érzem, a lábaimat, a karomat. Sőt, ahogy a fényképnél mondtam a tükörkép még meg is zavar, mert éppen azt tükrözi vissza, hogy ez nem is sikerül annyira, mint amennyire én hiszem. Már pedig ez a belső meggyőződés hozzátartozik az átváltozáshoz, hogy én úgy nézek ki, mint ahogy azt szeretném. Tehát a tükör ilyen szempontból, leginkább is nekem megtévesztő… mondjuk munkaeszköz. Természetesen, az ember megnézi, hogy hogyan áll a nyakkendője, vagy a kosztümje, amit felvesz. De én nagyon ritkán nézek tükörbe. Mikor fiatalabb voltam, akkor igen. Az ember lassan leszokik a tükörről. Egyre kellemetlenebb lesz, vagy egyre kevésbé kellemesebb. (Nevet,)

- Ön ragaszkodik a tárgyakhoz? Gyűjtő típus?

- Én tulajdonképpen nem gyűjtök semmit, még a könyveket sem igazán. Nekem teljesen arra való a könyv, hogy olvassam. Ez azt jelenti, hogy belefirkálok. Szeretem a puha táblás könyvet, ha szétesik nem zavar. Az bánt, ha elveszik egy oldal. Nem úgy őrzöm, mint egy tárgyat, nem olyan viszonyban vagyok vele. Aztán mikor hosszú időn át összegyűlnek körülöttem, akkor azt kell látnom, mégiscsak valami dekoráció. Jó, ezeknek a könyveknek nagy részét elolvastam, de tulajdonképpen kevés olyan kötet akad, amit még egyszer a kezembe veszek. tulajdonképpen nem tudom, hogy mit jelent egy ilyen könyvtár az ember életében. Emlékeztet? Lehetőségét rejti annak, hogy ha még egyszer kiveszem azt a könyvet, például Maupassant novelláit - amit nem olvastam harminc - negyven éve már-, akkor speciel nekem megjelenik a Szajna, és a Szajnán csónakázó fiatalemberek. Olyan, mintha egy képet látnék. Megidézi. Sőt, a kiadásnak is úgy látszik, van valami hatása. Előfordult, hogy megvettem olyan könyvet, amelyik megvan régebbi kiadásban is. Nem szeretem eldobni a régebbi kiadást, amit olvastam. Ha eldobom, akkor hiányzik egy idő után. Ez azért lehet így, mert arról a kötetről, a szagáról, a tapintásáról eszembe jut sok minden. Az újabb kiadásnál semmi nem jut eszembe. Ezek szerint mégis kialakul valami személyes kapcsolat a könyvekkel… Általában nem gyűjtök, nem teszek el semmit. A tollak, az igen, azokat nagyon szeretem. Az asztalomon úgy ottmaradnak a tárgyak.

- A művész úr ír naplót?

- Ilyenkor, mikor egy könyvön kezdek dolgozni, akkor nem. Különben igen.

- Mikor kezdett el írni naplót?

- Akkor kezdtem el, mikor a frontra kerültem. Az a kicsi könyvecske, „A Kicsi Világ Háború” ezekből az első feljegyzésekből állt össze. Ennyit a tükörről, a könyvekről és a tárgyakról. Nem vagyok igazán bensőséges viszonyban olyan tárgyakkal, amelyeket nem használok. Szenvedélyem a tollak, aztán itt van a szövegszerkesztő. Ez, ez egy téboly. Csapda, amibe beleesik az ember. Tényleg megszerettem, rendkívül hasznos dolog.

 


[1] György Oszkár (Budapest, 1882- Auschwitz, 1944) költő, műfordító, tanár. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Párizsban végezte magyar irodalom és francia nyelv szakon. 1920 -tól 1940-ig a székesfehérvári Ybl Miklós Főreálban tanított. A Nyugat munkatársa, Babits, Kosztolányi barátja. Önálló verseskötetei mellett 1917-ben a „Rossz virágai” címmel elsőként jelent meg Magyarországon Baudelaire fordítása. A Székesfehérváron kiadott Vár című folyóirat szerkesztője. Jeles tanítványai közé tartozik Gábor Miklós színművész és Jankivics Ferenc író, költő.

[2] Gábor Miklós az 1929-30-as tanévben kezdte tanulmányait a székesfehérvári Ybl Miklós Főreálgimnáziumban Az iskolai ünnepségeken rendszeresen fellépett szavalattal. A Vörösmarty Önképzőkör titkáraként már 7. osztályos növendékként a Hazugság című novellájáért külön önképzőköri dicséretet kapott. (Ybl Miklós m. kir Főreálgimnáziumi Értesítő, 1931-1939.) Az említett novella valószínűleg erre az írására utal.

[3] György Oszkár felesége Friedmann Katalin volt. 1944. június 14-én deportálták az egész családot Auschwitzba Székesfehérvárról.

[4] Varga Gábor 1933- 1938-ig volt osztályfőnöke Gábor Miklósnak.

[5] A vívást Scheppeld János tanár, a torna- és játékszertár őre tanította a harmadik osztályos diákoknak. Az 1931-32-es tanévben a reáliskolai csapat kétszer is győzelmet aratott a ciszterci diákok felett.

[6] Demeter Dezső 1929-1933-ig volt osztályfőnöke Gábor Miklósnak.

[7] Az Árpád mozi Székesfehérváron a szecessziós stílusban épült Árpád fürdő épületén belül volt. Nyári szezonban az uszodai páholyokból és az erkélyről lehetett mozit nézni. (Független Fehérvár, 1995. 2. szám. 9. p. Margit Patricia: Szerelmem Fehérvár)

[8] „Ami a polgári családot illeti… Apám zsidó volt, illetve nem volt zsidó, csak zsidó származású, kikeresztelkedett. Református volt, én már reformátusnak születtem.”

Családi életükről, a viharos veszekedésekről, édesapja nőügyeiről, satöbbi a művész visszafogottan nyilatkozik. Mester Ákos interjúja Gábor Miklóssal: Az életem szerelem és kaland. Magánbeszélgetések közügyekben c. kötet, 1989. 31.p.

[9] Az úgynevezett első zsidótörvény (1938: XV. tc. 2. §-a rendelkezett a sajtókamara, illetve a szín-és filmművészeti kamarák felállításáról. Ezeket a művészeti tevékenységeket csak kamarai tagság mellett lehetett folytatni. A zsidók kamarai tagságának arányát 20%- ban határozták meg. E törvény miniszteri indoklása: „Tagadhatatlan ugyanis, hogy a magyar szellemiségnek aligha lehetnek aggálytalan kifejezői a zsidóságnak azon elemei, amelyek a magyarságnak csak a külső vonásait vették fel, de nem eresztettek mély gyökeret több nemzedékkel a magyar talajba.”

Az úgynevezett második zsidótörvény (1939: IV.tc.) tovább szűkítette (6%), majd az 1220. ME 1944. sz. rendelet teljesen törölte a zsidók színi-, filmművészeti kamarai tagságát.

[10] Kiss Ferenc (1892-1978) színész Székesfehérváron született, elemi és polgári iskoláit a városban végezte.1919 őszétől a budapesti Nemzeti Színház tagja volt. 1937-től 1944-ig a Színművészeti Akadémia igazgatója, 1938-1944-ig a Színművészeti és Filmművészeti Kamara elnöke. Szálasi Ferenc megbízásából 1944. október 15-től a Nemzeti Színház igazgatója. Ezen állásokban kifejtett politikai tevékenységéért a népbíróság 8 évi börtönre ítélte.

[11] A művész első játékfilmje 1941-ben Beáta és az ördög címmel készült, melyben Ginot, Giulietta szerelmesét alakította.

 

 

FEL