FILOZÓFIA


Juhász Gábor

Hannah Arendt és A TOTALITARIZMUS GYÖKEREI című könyve

"A totalitarizmus eredetisége szörnyű,
nem azért mert valamilyen új eszme jelent meg a világban,
hanem mert igazi tettei minden hagyományunkkal szakítanak."
(Hannah Arendt)

 

1. Ki volt Hannah Arendt?

 

Hannah Arendt 1906. október 14-én született Hannover mellett. Gyermekkorát Königsbergben töltötte. Hétéves volt, amikor édesapja meghalt. Első verseit a leánygimnázium utolsó éveiben írta.

Az érettségi után, 1924-ben Marburgban filozófiát, teológiát és görög nyelvet kezdett el tanulni. A filozófiához fűződő vonzalma ebben az időben elválaszthatatlanul összekapcsolódott professzora Martin Heidegger személyével. Tanulmányait később Heidelbergben és Freiburgban folytatta. 1928-ben Karl Jaspersnél fejezte be Szent Ágoston szerelem-fogalmáról szóló disszertációjával. Találkozott Kurt Blumenfelddel Németország egyik legnagyobb cionistájával, aki attól kezdve a "politikai dolgokban a mentora" lett.[1] 1929-ben feleségül ment Günther Stern filozófushoz. Még ebben az évben elkezdett dolgozni Rahel Varnhagen életrajzán, amelyet 1938-ban fejezett be és csak 20 év múlva jelent meg először angol fordításban. 1933-ban a Gestapo letartóztatta majd szabadon bocsátása után Franciaországba menekült. 1940 májusában a gurs-i női táborba internálták, ahonnan egy éven belül sikerült megszöknie. 1941 áprilisában férjével és édesanyjával Amerikába emigrál, és New Yorkban telepednek le.

1951-ben megkapta az amerikai állampolgárságot. Szerkesztője lesz a Der Aufbau című német nyelvű újságnak, és a zsidó kulturális javak megmentésével foglalkozó szervezet igazgatónője. Ekkor kezdett el foglalkozni a nemzetiszocializmussal, és 1951-ben megjelent könyve A Totalitarizmus gyökerei egy csapásra híressé tették. 1953-tól már Chicagóban Cambridgeben, és a Berkley-n is tart előadásokat. A New Yorker tudósítójaként 1961-62-ben végigköveti az Eichmann-pert, és világszerte feltűnést kelt újabb írásával az Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról című könyvével. Munkásságáért megkapja Hamburg városának Lessing-díját. 1975. december 4-én hal meg New Yorkban.

 

2. Filozófiájáról általában

 

Ő magát nem tartotta filozófusnak: "Az én foglalkozásom - ha szabad egyáltalán ilyet mondanom - a politika elmélete. Semmiképpen sem érzem magam filozófusnak. Sőt azt sem hiszem, hogy valaha is felvettek volna a filozófusok körébe..."[2]

"Gondolkodás korlátok nélkül."[3] – így nevezte egyszer Hannah Arendt saját eszmerendszerét. Gondolkodás egy olyan korban, amikor már nincsenek hagyományos, magától értetődő dolgok, amelyekben az értelem megkapaszkodhat. Ez a kor a XX. század. A szabadság, az emberi méltóság felvilágosult eszméit két lábbal tiporta a fasiszta tömegmozgalmak rasszizmusa és antiszemitizmusa, valamint a sztálinista terror, midőn kíméletlenül fellépett minden polgári elem és a saját soraiban másképp gondolkodók ellen. Ebben a korban a népi erkölcs és tudomány, avagy egy állítólagos osztályálláspont volt hivatott helyettesíteni a felvilágosodás által egyetemesnek kikiáltott igazságokat és az általános emberi tisztességet.

Arendt munkásságának meghatározó részét a totalitárius rendszerek fogalmának, gyökereinek és sajátosságaink a feltárása képezi A totalitarizmus gyökerei című 1951-ben megjelent művében, amelyet 1958-ban kibővített a magyar forradalomról szóló résszel. Az Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról című írásában egy másfajta nézőpontból foglalkozott a totalitárius rendszer elemzésével. Ebben a művében a hitleri Németország egyik vezéralakjának, Eichmannak a Jeruzsálemben zajló pere kapcsán tárta fel a totalitárius rendszer jellegzetességeit.[4] Feltette a kérdést, hogyan válhat valaki a totalitárius rendszer kiszolgálójává, milliók gyilkosává.

Arendt totalitarizmusról szóló műveinek számos adata vita tárgyát képezte és képezi ma is, de következtetéseinek, fogalmainak nagy része beépült a szakirodalomba. Az a nézet, amit Arendt az Eichmann Jeruzsálemben című művében kifejtett, hatalmas vitát eredményezett a zsidó kötődésű értelmiség köreiben. Arendt a nácikkal való együttműködésért nemcsak a tömeggyilkosokat ítélte el, hanem felelősnek tartott egyes zsidó szervezeteket (pl. a magyarországi Zsidó Tanácsot), és sokakat az áldozatok közül is.

 

3. A gyökerek – a politikai antiszemitizmus kialakulása

 

A totalitárius eszmék forrásai közül Arendt elsőként a politikai antiszemitizmus kialakulását taglalja. Az elemzést rendhagyó módon nem az antiszemiták, hanem a zsidóság európai társadalmakban elfoglalt helyének és sajátos szerepének vizsgálatával kezdi.[5]

A gondolatmenet kiindulópontja az, hogy az abszolutista állam létrejötte és megszilárdulása idején a zsidó banktőke volt az, amelyik ennek a pénzügyi alapjait megteremtette. Ennek megfelelően a zsidóság elit része különleges, kiváltságos helyzetben volt. Nem volt része sem a társadalomnak, sem a hatalomnak, hanem mindkettőn kívül állva közvetítő funkciója volt. Az abszolutista hatalom, az uralkodói és főúri udvarok ezt a szerepet a különleges státus biztosításával és védelmével honorálták. Ez a különleges szerep ugyanakkor tápot adott annak a széles társadalmi rétegekben meggyökerező tévképzetnek, hogy a zsidóság valamilyen módon az államhoz, a hatalomhoz kötődik, részese és titkos irányítója annak, holott a különleges helyzet fenntartásának egyik alapfeltétele volt, hogy a zsidóság politikai értelemben abszolút semleges maradjon, és kívül álljon a hatalmon. Mindez persze azt is jelentette, hogy az abszolutista állam és a társadalom konfliktusa a zsidóság körül éleződött ki. Arendt hozzáteszi, hogy a zsidóság elit része maga is így értelmezte saját szerepét, és a politikai emancipáció helyett mindvégig a különleges státus fenntartására törekedett.[6] Ezzel magyarázható, hogy a nemzetállam kialakulása után, amikor a polgári egyenlőség eszméi nyomán napirendre került a zsidók emancipációja, azt a liberálisok szorgalmazták, a zsidó elit pedig sokáig ellenállt. Valójában tehát az történt, hogy a nemzetállamban, ahol is a nemzeti polgárság fokozatosan megszállta a hatalom intézményeit, a zsidóság állam és társadalom közötti közvetítő szerepe elenyészett, ezzel megszűnt kiváltságos helyzetük politikai jelentősége, de nem szűnt meg a különállás társadalmi helyzete. A zsidóság ugyan fokozatosan elvesztette különleges gazdasági befolyását, sajátos pénzügyi monopolhelyzetét, de ez nem szüntette meg, sőt paradox módon felerősítette azt a társadalmi képzetet, miszerint a zsidók valamilyen módon a részesei és haszonélvezői a hatalomnak. A kapitalizmus előretörésével, amikor is a vagyonhoz egyértelműen a hatalom fogalma párosult, különösen érthetetlen maradt, hogy miként lehetséges gazdagság ahhoz kapcsolódó politikai befolyás nélkül.[7]

A politikai emancipáció megoldhatatlan kihívást jelentett a zsidóság számára. Vagy önálló politikai közösségként határozza meg önmagát, amint ezzel a múlt század második felében fellépő cionista mozgalmak próbálkoztak, ezzel intézményesítve a különállást kiváltságok nélkül, hathatós politikai védelem nélkül, ami csak felerősíti a társadalom velük kapcsolatos tévképzeteit. Vagy megpróbálnak asszimilálódni, aminek paradox voltát Arendt egy múlt századi német–zsidó értelmiségi keserű gondolatával illusztrálja: "Vannak, akik szememre hányják zsidóságomat, mások magasztalnak érte, megint mások elnézik, de mindenki gondol rá."[8]

A zsidóság többsége az asszimiláció útját választotta, és fordult fokozatosan az értelmiségi pályák felé, ami a szellem és az értelem egyetemes emberi voltának feltételezése miatt kínált kiutat. Ez az értelmiség azután az antiszemitákat meghazudtoló vehemenciával fordult szembe a zsidó tőke korábbi szerepével, mindennek azonban a meggyőződéses antiszemiták számára semmiféle jelentősége nem volt. Hannah Arendt talán azt tartja a legtragikusabbnak a zsidóság későbbi sorsában, hogy míg a zsidó értelmiség és a velük rokonszenvező liberálisok az emancipáció dilemmáit társadalmi, identitásbeli problémaként fogták föl, az antiszemiták felfedezték az antiszemitizmust, mint politikai fegyvert, mint politikai tömegmozgalmak verbuválására és irányítására alkalmas eszközt. Ennek feltétele pedig Arendt szerint az volt, hogy a nyers kapitalizmus és az imperializmus melléktermékeként megjelent a csőcselék, majd később a tömeg, mint politikai tényező az európai társadalmakban.[9]

 

4. Nép, csőcselék, tömeg

 

De mi volt az oka annak, hogy a polgári társadalom értékei elvesztek a XVII. és XIX. század filozófiája és tudománya érvényét vesztette?

Hannah Arendt tanára, Martin Heidegger fenomenológiai egzisztencializmusát fejlesztette tovább politikai elméletté, amelyben a létbe való belefelejtkezés a modern társadalomban élő tömegek világnélküliségévé alakul.[10]  A folyamat eredményeként az én, mint az önálló gondolkodás és az erkölcsi ítélet alapja elveszik.

Központi tétele szerint a modern tömegember létét meghatározza a világ elvesztése, ami öntudatának elvesztéséhez vezet, és ez által az ember manipulálhatóvá válik.[11] Az antiszemitizmus jelensége mely őt zsidó származása miatt elüldözte Németországból a modern emberi civilizáció legszörnyűbb katasztrófája volt, és a holocaustba torkollott. Ebben a modern társadalomban eltűntek a régi osztálybeli különbségek, s a társadalom tagjai alapvetően egyenlők voltak. A kapitalista fejlődés során deklasszáltak csőcseléke egy társadalmi csoport, a zsidók természetes egyenlőségének rasszista eszméjébe kapaszkodik, hogy biztosítsa önmaga számára a népéhez való hozzátartozást. A zsidókat valami különlegesként bélyegzi meg, és a csőcselék megpróbálja erőszakkal kitaszítani őket a nép testéből.

Arendt a csőcselék eredetét Rosa Luxemburg imperializmus-elméletével magyarázza: a csőcselék a kapitalizmus terméke, amely egyre több embert tesz szerepnélkülivé. A kapitalista elit kihasználja a deklasszáltak és munkanélküliek csőcselékét a saját céljaira új piacok megnyerésére a kolonializmus és háborús expanzió által. Ott azonban ahol Németországhoz hasonlóan hiányzik a kolóniákból a csőcselék exportjának motorja, ott a tömeg oly mértékben elhatalmasodik, hogy az alvilági alakok, akiket vezetőikké neveztek, arra kényszerítik, hogy velük, mint egyenlő az egyenlővel érintkezzenek. A csőcselék tömegmozgalmának nincs más célja, mint hogy érvényesüljön. A terrorban és végül a tömegpusztító táborokban látják a legfelsőbb célt, mert ezzel minduntalan igazolást nyer a tömegek teljes egységesítése, az egyén, mint öntudatos szubjektum megsemmisítése fizikai vagy erkölcsi likvidálása.[12]

A nácik rémtettei azért voltak lehetségesek, mert az egyének lemondtak arról, hogy önálló erkölcsi ítéleteket hozzanak - ezt Arendt 1961-ben is megállapította, amikor Jeruzsálemben Adolf Eichmann, az európai zsidók ellen elkövetett több milliószoros gyilkosság egyik szervezője ellen folyó pert figyelte. Arendt szerint Eichmann nem "aljas indokból" ölt, hanem meggondolatlanságból. Arendt Eichmann alakjával kapcsolatban fejlesztette ki gondolatait a gonosz banalitásáról. Arendt szerint a gonoszban nincs erkölcsi ítélet, mert nincs erkölcsi gondolkodása.[13] A totális uralom elemzésével Arendt eljut a fenomenológiai-egzisztencialista gondolat meglepően konkrét és politikai felhasználásához, amelyhez a Heideggernél végzett tanulmányok óta hű maradt. Ahol tanára ködösen beszél a modern ember létbe való belefeledkezéséről ott Arendt részletes szociális történeti vizsgálódással, mutatja be, hogy milyen a modern ember világnélkülisége. Megpróbálja meghatározni a történelmi folyamatok azon mélyében rejlő okait, melyek a modern tömegtársadalom világnélküliségéhez és ezzel a totalitarizmushoz vezettek. Ezen felül igyekszik utat mutatni, hogyan lehetne visszafordítani ezt a végzetes folyamatot. A jelen kor értelemnélkülisége szerinte arra vezethető vissza, hogy az újkorban a társadalmi gyakorlatra vonatkozó elképzeléseket a tömeg egyre inkább a társadalmi munka materiális dolgainak létrehozására redukálja.[14] Ezt a gondolatot Marx is összefoglalta, de anélkül, hogy valamilyen alternatívát mutatott volna. Arendt szerint ez az alternatíva kifejezhető az ógörög társadalom alapján, ahol a politikai cselekvés állt az általános tudat központjában, míg a munkát inkább alacsonyabb rendű dolognak tekintették, és kimondottan magánügynek számított. A szabad politikai vitákban a görögök újra értelmezték közösségeiket és így indultak egy mindig nyitott és veszélyes, de sokat ígérő jövő felé.[15]

 5. Összegzés

A lényeg Arendt szerint az, hogy visszaszerezzük a cselekvő élet politikai szféráját, hogy az emberek ismét megtanulják, hogy öntudatosan lépjenek fel egymással szemben és ne váljanak olyan "erkölcsi kreténné" mint Eichmann.[16] A politika visszanyerésének reményében Arendt lelkesen üdvözölt minden spontán tömeges politikai megmozdulást, mint például az 1956-os magyarországi forradalmat és 1968-as párizsi tüntetést.

Arendtnél egy politikai tényállás megítélése Kant esztétikai ítéletéhez hasonló: hogy politikailag mi a helyes és mi a helytelen, nem vezethető le valamiféle biztos igazságból; nem bizonyítható pontosan, de közölhető, mert az egyén józan eszén alapul.[17]

Ezzel a Kanthoz való visszatéréssel mutatja Arendt, hogy a modern politikai filozófia ugyan korlátok és metafizikus bizonyosságok nélkül valósul meg, de mégsem légmentes, jobban mondva mégsem történelemmentes térben.



 

Felhasznált irodalom

Arendt, H. 1992. – Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei.

Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992.

Arendt, H. 2000.– Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról.

Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

Arendt, H. 1995.– Hannah Arendt: Múlt és jövő között – Nyolc gyakorlat a politikai gondolkodás terén.

Osiris Kiadó, Budapest, 1995.

Arendt, H. 2015. – Hannah Arendt: Szervezett bűnösség és egyetemes felelősség

Noran Libro, Budapest, 2015.

Balogh L.L.–Bíró-Kaszás É. (szerk.) 2008. – Fogódzó nélkül. Hannah Arendt olvasókönyv (szerkesztette: Balogh László Levente, Bíró-Kaszás Éva)

Kalligram Kiadó, Pozsony, 2008.

Olay Cs. 2008. – Olay Csaba: Hannah Arendt politikai egisztencializmusa

L’Harmattan Kiadó – Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 2008.

Mink A. 2000. – Mink András: Kísérlet a totális állam totális leírására

Beszélő, Politikai és kulturális folyóirat, 5. évfolyam, 1. szám, (2000.), 3-9. o.

Lehotay V. 2009. – Dr. Lehotay Veronika: A totalitarius rendszerek Hannah Arendt munkásságában

Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Juridica et Politica, Tomus XXVII. évfolyam, 1. szám, (2009.) pp. 41-62



[1] Balogh L.L.–Bíró-Kaszás É. (szerk.), 68. o.

[2] Balogh L.L.–Bíró-Kaszás É. (szerk.), 11. o.

[3] Lehotay V. 2009., 41. o.

[4] Lehotay V. 2009., 42. o.

[5] Mink A. 2000., 4. o.

[6] Arendt, H. 1992., 193. o.

[7] Olay Cs. 2008., 146. o.

[8] Balogh L.L.–Bíró-Kaszás É. (szerk.), 24. o.

[9] Lehotay V. 2009., 46. o.

[10] Mink A. 2000., 5. o.

[11] Arendt, H. 1992., 483. o.

[12] Arendt, H. 1992., 487. o.

[13] Arendt, H. 2000., 158. o.

[14] Arendt, H. 1992., 491. o

[15] Arendt, H. 1992., 595. o

[16] Arendt, H. 2000., 159. o.

[17] Balogh L.L.–Bíró-Kaszás É. (szerk.), 7. o.