Konrád György: Zsidókról
Már nem teljesen mai keltezésű, ám egyre súlyosabb üzenetet hordozó az a kötet, melyet Konrád György egészen lakonikus visszafogottsággal csak ekképpen címkéz: Zsidókról.[1]
Nem szokványos, vagy talán első pillantásra túlzottan átfogó cím ez, de a kötet írásainak összességét átfogja, tónusát és alaphangját egyedivé teszi még a hasonlóképpen egyszavas Konrád-kötetek között is. Esszék ezek, visszarévedések és kortárs élmények, emlékek meg képzetek. Őszinteségek, kritikák, impressziók…, közös benyomások a közösségi magányról, lehetetlen lehetségesről, képtelen létről, "igazságról" és igaz szóra esélyről. "A pontos emlék kimélyíthető, az igazság érdekes, többletvarázsa van.
Asztalhoz ülve, megyek a tollam után, és megsejtek emberi állapotokat. Akarhatom is, hogy ilyen vagy olyan legyek, de az akaratom nem elég erős játékos a sorsommal szemben. Olvasóim felderítője vagyok alkonyi tájakon, félvakon tapogatózom a megvilágítás felé, és csak késve fogom fel, hogy éppen ez a tapogatózás az utam célja. Kenyérkereső munkáim nézőpontnak is megfeleltek. Beleszülettem a témámba, napjaim keretéről mint agyalágyult és fantasztikus történelemről gondolkodhattam. Nem lepődöm meg rajta, hogy a ragadozó húst akar enni, a pók legyet akar fogni, és hogy az ember viszont sok mindent akar. Zéróista vagyok, és a semmihez mérem a történéseket. Mi máshoz mérném a valamit, mint a semmihez?
Ha több annál, akkor már valami. Köszönöm, hogy van házam, és lett vacsorám is; emlékezetemben leélni érdemes napokat sorolok egymás mellé. Igyekszem megmenteni valamit jövés-menéssel eltöltött napjaimból, próbálok nem egészen meghalni, csak hogy egy darabig még legyek, mint egy fatörzsbe vésett, vagy egy börtöntéglafalba karcolt monogram".
E sorok ugyan nem a Zsidókról esszékötet, hanem a Szerző weboldalának a
Harangjáték-kötethez kapcsolt ismertetéséhez vezet, de pontosan jelzik a
stílus, a mérlegelő hangnem, az önreflexió határait, az írásbeli
örökségesítés kényszerét és kihívásait.
Az esszékötet (immár sokadik,
tematikusan is többedik) egész hangütésében "Konrád-i". Kimérten szabatos
helyenként, másutt felszakítóan és válaszadóan kihívó, jól szabott és
visszafogottan elegáns, élethitelesen egyéni, de a maga világegésznyi szűk
terében teljességgel szuverén is. "A
Harangjáték című kötettel zárul egy
trilógia, amely a
Kakasok bánata és az
Inga című könyveimmel együtt alkot egészet.
Kétszáznegyven
miniatűr, egymással lóugrásos kapcsolatban álló mondatok, nem regény és nem
esszé, tűnődések a tartásról, önállósított liriko-epigrammatikus
szekvenciák, egyszemélyes életfilozófia. Egy ember körbefordul a maga
világában, térben és időben, a szövegdarabok véletlenszerűen egymásra
találnak, közöttük személyes összetartozás van. Háziiparos vagyok,
biográfiám eseményes részét, a leghosszabbat befejeztem. Most éppen. Szürke
foltokat szeretnék föleleveníteni, kép adja a képet. Lehet, hogy az ásatás
végtelenné húzódik. Mint amikor egy csoportfényképből egy arcot kiemelünk,
és népes kíséret jön a nyomában. Városokat, tereket keresek, ahol történt
valami. Hogyan építi-börtönzi be magát egy ember a sorsába? Lehetett volna
másképp is, a megvalósulás rendszerint idétlen.
Az irodalommal kutatom,
hogyan éljek. Még ha egyes szám első személyben gondolkodom is, érzek magam
körül egy többes szám első személyt. Az én mögött lappang egy mi…" – írja e
sorozat előző kötetében.
A Zsidókról opuszban pedig ekként folytatja (már fülszövegben is): "Negyvennégyben" magyar zsidó voltam, negyvenöt óta zsidó magyar vagyok. Mert itt lakom és magyarul beszélek, mert itt vagyok ismerős, mert ennél fogva: ez a hazám. Zsidóként mondom, hogy az enyém. Megfizettem érte eleim sírjával, akik itt vannak eltemetve, meg talán a munkáimmal is. Régtől fogva itt vagyon jó Budán lakásom.
Zsidó tanáraim itt hagyták a névjegyüket a magyar irodalomban. Vigyük haza Jeruzsálembe Füst Milánt, Karinthyt, Radnótit? Fogjuk a hónunk alá, és vigyük haza a Bibliát? Hangoztassam, hogy hozzátok tartozom? Ezt inkább ti mondjátok, ha úgy gondoljátok, és ha szívesen mondjátok. Mindazonáltal jövőre Jeruzsálemben, száradjon le a jobbkarom, ha elfelejtem. Lehet, hogy leszárad. (…)
Fia vagyok a zsidó népnek, és polgára a magyar társadalomnak, nemzetnek, államnak. Zsidó és keresztény magyarok között telt el az életem nagyobb része, hogy is ne lennék magyar? Akkor hát mind a kettő? Igen, mind a kettő. A kettőből csak élethazugság árán lehet egyet csinálni".
A zsidómagyar és magyarzsidó lét européer és univerzális mondandói szinte soronként adják a közelítés egyediségét és a jelentés-tér folytonos tágítását. Az idő, a história felé, az életközösség és kultúra-egység felé, a környezet átélése és a budai, new yorki, berlini, jeruzsálemi barangolások megannyi irányában, találkozások atmoszférájában átélhető impressziók tengere fel.
"Ezeket az 1986 és 2009 között keletkezett rövid írásokat most
szigorúbban kapcsolja össze a tematika. A kihívó címnek azonban nincs
szűkítő sugallata. A Zsidókról megindítóan pontos és kérlelhetetlenül
személyes; privát esszé és tárgyilagos próza: igazi Konrád-könyv" – így a
fülszöveg.
A húsz, önálló esszé-értékű fejezet azután szétvisz a térbeli
világban, a múló és történeti időben, a reflexió és a belátás végtelen
mezőin.
"Egy ember, akit a gondviselés zsidó emberpár gyerekévé tett,
tudomásul veszi, hogy ő kicsoda-micsoda, és mindabból, amit a zsidóságról
tud, beleértve a családi emléktárat, leszűrhet egy kérdést. Azt válassza-e,
hogy elfogadja magát annak, aminek született, hogy elfogadja a szüleit, a
tágabb famíliát, és közéjük valónak, közülük származónak tekintse magát?
Vagy inkább kiszabadulni igyekezzen ebből a közösségből és odatartozásból,
más szóval azt válassza-e, hogy ő maga ne legyen többé zsidó?
Ha viszont
elfogadja magát zsidónak, akkor indokolt a további gondolkodás a tárgyról" (Az
első döntés, 5. old.) /…/ Zsidónak lenni Izraelen kívül valamilyen
pesszimizmust jelent. Nem is remélem, hogy bárhol problémátlan lehetnék. De
miért is lennék? Gyakorolom bizonyosfajta zsidók egyik hagyományos
szakmáját: a nyitott szemű kívülállás diszciplínáját. A magányt éppannyira
meg kell tanulni, mint az együttlétet. Lehet, hogy egy zsidó nézi úgy a
dolgokat, ahogy én nézem. De mikor ablakomon át fákra és hegyre látok, vagy
amikor borotvahabosan a tükörbe nézek, eszembe se jut, hogy íme, ez itt egy
zsidó.
A zsidók vágya, hogy közösségre leljenek, megindító, teljesülése
azonban még várat magára. Izraelben elérték, hogy államként legyenek
magányosak. Nehéz jól vizsgázni magányból. Az ember viszi magával az
örökkévalót, a töltőtollát, és nem keres anyaölhazát sehol. Hogy távolság
van köztem és a többiek között, ezt nem tartom tragikusnak, valójában
elszomorítónak sem. De még sehol a világon nem voltam olyan városban vagy
falun, ahol ne lett volna kivel beszélgetnem.
Támadóinkkal szemben lehet
védekezni együtt is, de lehet egyedül is, néhány barát társaságában. Lehet
védekezni fegyverrel is, írással is, vagy akár egy néma tekintettel.
Gyűlölőinket támadni nem muszáj, sőt, figyelemben részesíteni sem" (u.o. 6.
old.).
Ténylegesen, sőt fenyegetően riasztó is, mennyire
nem lehetséges "összefoglalni", tárgyiasítani, tudáshorizontra helyezni ezt
a könyvet.
Valójában nem is recenzió, nem ismertetés, nem kritika az, ha
megvezetve az író tollának tónusától, csak követi, vagy végestelen végig
idézi csupán az ember. Ám nemigen van bekezdés, melyből ne esnék jól egy-egy
rövidebb-hosszabb passzust idekörmölni.
Meglehet, talán ez lenne az "igazi
kritika". Ezzel lehetne bármikori olvasójára bízni, mit fogyaszt el, mit
emészt meg, mit visz és ad tovább a szeme elé tolt mondatokból. Talán
az sem képtelenség: a méltatás műfaji konvenciói és alkotói módolták
csak ki, hogy önnön nagyságuknak teret adjanak azzal, miképp minősítik,
kategorizálják, "féleségekbe" és típustanokba illesztik olvasmányaikat,
esetleg összevetik másokkal vagy hasonlókkal, értékesebbekkel vagy
hitványabbakkal.
De mit lehet "kritikaivá" tenni sokadik opuszát megírt, "az
irodalommal kutatom, hogyan éljek" hitvallású szerzőt, az önmagát "háziiparosnak" minősítő szemlélődőt, aki a magyar kortárs irodalomban az
egyik leghatározottabb és legfölismerhetőbb hangok egyikeként végtelen számú
külföldi fordítás-kiadást megért, nemzetközi elismerésben is kivételes,
humanista világképével pedig drámaian kormeghatározó oeuvre alkotója…?
Aki csak "szürke foltokat szeretnék föleleveníteni, kép adja a képet"
szerénységgel vonul a háttérbe. "… Gyakorolom bizonyosfajta zsidók egyik
hagyományos szakmáját: a nyitott szemű kívülállás diszciplínáját" – fogalmaz
arról, mennyire életvezetési és világképi alaphangon ír az, kinek írása mint
tett fontos, és ráadásként a létezés mint ajándék komplexitása lett
alapélménye?
Hát…, talán azt, hogy fontos nekünk. Vagy megfontolandó. Vagy örök tépelődésre és mérlegelésre késztető. Hogy visszafogottságában a szociologikusság és filozofikusság elegyedik a narratív őszinteség és fölcicomázatlan valóságmondás tónusával. Hogy a címmel jelzett "keret" szinte bármit elbeszélhetővé tesz, s ez a rövidebb-hosszabb húsz esszé mind tele van három mondatonként aláhúzható életfilozófiával, tudással, szimpátiával, megértő örökséggel, az ekképp átfirkált-széljegyzetelt kötet meg a születés és túlélés életfilozófiájával.
"A vallás a személy és a közösség átfogó életstratégiája. A zsidók nem érték be azzal, hogy élnek. Pedig már ez is ajándék. Napestig gondolkodtak azon, hogyan kell helyesen élni. A bibliai ösztönzés: saját meggyőződésed szerint élni egy olyan világban, amely megbüntet, alkalmasint meg is öl ezért. Bolond nép vagyunk, rögeszmések, próféták, világforradalmárok szép számmal akadnak közöttünk.
A zsidó, ha már majdnem egészen olyan, mint a környezete, ha mindent megtanult, amit a
környező kultúrából megtanulni képes volt, akkor is valahogy más marad.
Aki fél különbözni, annak elég nagy teher, ha zsidónak született. Kénytelen
megedződni a különállás sportjában.
Aki szereti hangsúlyozni zsidó
identitását, jobban fogja magát érezni Izraelben. Azért az egyért, hogy
zsidó, és ez meglátszik rajta, ott nem fogják utálni. De ott is van, akit
idegesít, ha ezt nagyon hangsúlyozza.
/…/ Ha az embernek nincsen kedve elmenekülni az otthonából, akkor tegyen valamit azért, hogy saját városa inkább kíváncsi legyen a másra, mint gyanakvó. Könnyebben választom ezt a magaviseletet, ha jól érzem magam a másféleség lelki bőrében, ha passzionátus kisebbségi vagyok.
Ahol van egy többségi, keresztény, régóta helyben
lakó nép, ott a zsidó vendég; akkor is, ha ősei századok óta ott élnek,
talán régebben is, mint a szomszédok.
Minél inkább zsidónak vallja magát,
annál inkább vendég. Ha sokat fészkelődik, a házigazdának kedve támadhat rá,
hogy lecsapja. Hogy a mindenható ezt neki nem engedi meg? Ki tudja?
Nem
szükséges a teremtés gondolatát a jóság képzetével összekötnünk. A halál
szüntelenül dolgozik, fogyaszt. Hogy a másik ember élete tökéletesen
veszendő, némelyeket még inkább csábit a megsemmisítésére.
A démon fölmenti
az embereket a bűntudat alól, hogy képesek legyenek belefeledkezni a bűnbe.
Azt suttogja, hogy az egyes ember élete nem szent. Absztrakciókat helyez
fölébe. Az ördög jogcímeket ad emberölésre" (7.-8. oldal).
A gondolatmenet félelmes pontossága ugyanakkor dráma vázlata is. A jelenkor drámájáé, a folytatásé, a következő felvonások előjátékaképpeni epilógusé… Pontos, sorsszerű, mértékadó, olykor szabadkozó, de elismerő, s főleg felismerő.
De mert az "emlékezetben leélni érdemes napokat"
és "jövés-menéssel" töltött életidőt mint "napjai keretét" meghatározva
vissza-visszakap a zsidó lét és a zsidóság mint kultúra-szabta állapot írói
eszközéhez, hogy "olvasói felderítője" legyen alkonyi tájakon, s "megsejtsen
emberi állapotokat", ezek ha épp zsidósághoz kapcsolódóak (éppenséggel
állandóan!), vagy ha e tárgyban vállalt "félvakon tapogatózás az utam célja"
tónussal mindezt hitelesíti – akkor mi sem teljesebb, mint az olvasat
olvasata, "az igazság érdekes többletvarázsát" átélő beleérzés vállalása.
Félő, hogy többet ennél nem érdemes, vagy kár lenne mondani a kötetről,
melyben az "add tovább fiadnak" tudása mélységes mély belátással társul.
Olyanokkal, és sokfélével, melyeket nem lehet "felülnézetből" klasszifikálni,
vagy "kritikailag" besorolni, mert folytonosan benne tapadunk, ráhangolódunk,
elirigyeljük szabatosságát és mívességét, cizellált klasszikusságát.
Olyankor és úgy, ahol erény és ritkaság "saját meggyőződésed szerint élni
egy olyan világban, amely megbüntet, alkalmasint meg is öl ezért".
Ám Konrád így él, így ír, hordozva a kiválasztottság feladatkényszerét,
büntetést, amely ha más nem, e létállapot folytonos "naplózása",
kiteljesítése, elvitatása és magasztalása is egyben.
Jó ez. Nekünk valóan jó.
[1] Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010., 205 oldal.
A.Gergely András