KUTATÁS

Hammerstein Judit

Egy lázadó közép-európai.

Arthur Holitscher messianisztikus Oroszország-útirajza[1]

2020.06.20.

A Magyarországon született német nyelvű forradalmáríró és utazó Arthur Holitscher neve ma gyakorlatilag szinte ismeretlen a magyar olvasó előtt.[2] Holitscher nem tekintette magát magyarnak, de igazi remekműveket sem írt. A szerző pályája és viszonya a magyarsághoz, műveinek magyarországi fogadtatása ugya

 

Holitscher utazó forradalmáríróvá válása aligha számít egyedi esetnek. A két világháború közötti időszak számos hozzá hasonló baloldali, többnyire zsidó származású, a polgári társadalomból mélyen kiábrándult értelmiségi figurát ismer, akik hasonló pályát futottak be, és akár részben útirajzok írásából tartották fenn magukat. Az a tény azonban, hogy Holitscher nyíltan vallásos elvárásokat támasztott a nagy társadalmi átalakulással szemben, a bolsevizmust és a kommunizmust pedig kizárólag csak megváltástanként volt hajlandó elfogadni, megkülönbözteti őt a radikális baloldali értelmiség többi képviselőitől. Többek között ez az egyik olyan szempont, amely Holitschert a magyar megfontolásokon túl is izgalmas szerzővé teszi.

Az egyébként igencsak terjedelmes Holitscher-életműből elsősorban a kétkötetes visszaemlékezés, valamint az oroszországi útleírások[3] elemzésére szorítkozunk, annak reményében, hogy rajtuk keresztül a fenti kérdésekhez is valamennyivel közelebb kerülhetünk.

 

Zsidóság, magyarság, németség

 

A német nyelven írt számtalan regény, novella, esszé és útirajz szerzője sok szállal kötődik Magyarországhoz. Holitscher gyermek- és kamaszkorát Magyarországon töltötte, Magyarországhoz való viszonya, identitás- és nyelvválasztása pedig az Osztrák-Magyar Monarchia, azon belül is a magyarországi németség, zsidóság történetének egyik izgalmas fejezetéhez tartozik.

 

Az 1848-as forradalmat követően indul el az a folyamat, amelynek eredményeként a magyarországi németség, a német értelmiség kibővül a német kultúrából érkező magyar zsidó értelmiség képviselőivel. A kiegyezés után az első hullámban megtörténik ennek a németségnek a tömeges elmagyarosodása, amelyet nem sokkal később a zsidóság is követ. [4] Ez nem jelenti feltétlenül a kétnyelvűség elveszítését,[5] ám izgalmas kérdés, hogy végül ki melyik kultúrát tekinti magáénak, melyik nyelven ír majd. Akik a német egynyelvűséget választották, (ők voltak kevesebben), Nyugat, elsősorban Bécs, vagy Berlin irányába tájékozódtak, és előbb-utóbb végleg el is hagyták Magyarországot. Így tett Koestler és így tett Holitscher is.

 

Holitscher 1869-ben Pesten született, nagypolgári zsidó kereskedőcsaládban. Iskoláit Magyarországon végezte, a budapesti evangélikus gimnáziumban érettségizett, ám sem zsidónak, sem magyarnak nem tekintette magát. Az evangélikus gimnázium egyébként az az oktatási intézmény volt, ahová akkoriban a tehetősebb zsidó családok gyermekeiket előszeretettel íratták be. Ignotus és Szomory Dezső Holitscher osztálytársai voltak, de idejárt Herzl Tivadar, később pedig többek között Fenyő Miksa és Lukács György is.

 

1924-ben, Berlinben megjelentetett, ragyogó németséggel[6] megírt emlékiratainak első kötetében, a Lebensgeschichte eines Rebellenben[7] Holitscher plasztikusan számol be arról a többszörös kötődésekkel átszőtt bonyolult közegről, amelyben felnőtté vált, és amely így vagy úgy, de meghatározták személyiségének formálódását és íróvá válását. A visszaemlékezések oldalain vallomást tesz arról is, hogy mit jelentett számára a zsidóság, magyarság és a németség, nem utolsó sorban pedig a polgárság. A magyar terménykereskedelembe bekapcsolódó Holitscher-család jómódban élt, olyannyira, hogy Tiszaszentimrén egy nemesi családtól tágas udvarházat, uradalmat is vásárolt magának. A gyermek Holitscher alapélménye a boldogtalanság és az otthontalanság volt. Az örömtelenség és idegenség több forrásból táplálkozott. Boldogtalannak érezte magát rendkívül szigorú és példátlanul rideg anyja miatt, aki mivel elégedetlen volt fiával, egyszerűen semmirekellőnek tartotta, állandóan fia bűneit, mulasztásait olvasta a gyermek Holitscher fejére. Mivel nem bízott abban, hogy fia az iskolában egyedül is képes megállni a helyét, szigorú házitanítók felügyelete alá helyezte. Az anyai szeretet és bizalom hiánya olyan súlyos traumát okozott, hogy a szorongástól, ideggyengeségtől, a kínzó önvádtól az író meglett férfiként sem tudott szabadulni.

 

Holitscher nem tekintette magát zsidónak. Olyan, „felvilágosult” családban nőtt fel, ahol bár a gyermekek részesültek vallásos nevelésben is, a vallási előírásokat csak módjával tartották be, Holitschernek igazi vallási élménye nem volt. Míg azonban a magyarsághoz fűzött viszonyát látszólag „problémamentesen” lerendezte, zsidóságával ilyen gyorsan nem tudott zöldágra vergődni. A Lebensgeschichte oldalain újra és újra visszatér a kérdéshez: egyre-másra olyan személyiségjegyeket, vonzalmakat vesz észre saját magán, amiket végül is zsidó származásának tulajdonít. (Az utazási kényszert, a helybenmaradásra való képtelenséget például részben az öröklött Ahasvérus-vérrel magyarázza.[8]) Holitscher nem volt vallásos, ám annyira szenvedett a hitetlenségtől, hogy minden bizonnyal ez is erősen közrejátszott abban, hogy a nagy társadalmi átalakulást, és az ennek nyomán áhított új emberi közösség létrejöttét egy új vallás megszületésével együtt képzelte el.

 

A szerző még kevésbé tekintette magát magyarnak: nincs mit szépíteni rajta, Magyarországot nem szerette, sőt emlékiratai első kötetében kifejezetten megvetéssel nyilatkozik róla.[9] A magyarokat nacionalistának és idegennek tartotta. Oldalakon keresztül számol be arról, hogy mennyire rosszul érezte magát a magyar iskolákban: mekkora kínszenvedést okozott a töménytelen memoriter és adat, valamint a „harmadrangú” magyar írók műveinek megtanulása. Egy dolgot azonban a magyar iskolarendszer szerinte tudatosan nem tanított meg, mégpedig a gondolkodást. Holitscher úgy látta, hogy nem is az volt a cél, hogy bármiféle értelmes tudást elsajátítsanak a diákok, hanem az, hogy a felsőbbségnek engedelmes, azaz „rendes” állampolgárok váljanak belőlük.[10] További problémát jelentett, hogy a liberális szellemiségéről és németes karakteréről híres, a zsidó patriciusfamiliák által közkedvelt Deák téri evangélikus gimnáziumban az oktatási nyelv a magyar volt. Holitscher leírja, hogy a német anyanyelvű diákok külön szigetet alkotva szorosan összetartottak, idegennek, kirekesztettnek érezték magukat a többségi magyar iskolai környezetben.[11] (Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a szerző által szenvedélyesen ostorozott Deák téri, a későbbi Városligeti Fasori Gimnázium, az az iskola volt, amelyet a 20. század elején a világ egyik legjobb gimnáziumaként tartottak számon.)

 

Holitscher Magyarországra vonatkozó leírása sommás és nagyon sok tekintetben igazságtalan: végső soron semmi jót nem talált Magyarországban, illetve a magyarokban[12], a Magyarországon töltött gyermek- és ifjúkort elvesztegetett, száműzetésben töltött éveknek tartotta. A magyar többségű környezetet mind a zsidó, mind a német Holitscher fenyegetettségként élte meg: a tiszaeszlári per (1883) és az azt kísérő antiszemita zavargások, majd a Gyapjú utcai, azaz az utolsó pesti német színház leégése (1889) és az azt követő politikai vita tovább erősítette az otthontalanság érzetét. A két esemény Holitscher szemében a németajkú zsidó közösség szétesését fémjelezte.[13] A szerző nagyon sematikusan ábrázolja a korabeli magyar társadalmat, miszerint az alapvetően két csoportra tagolódott: a Tiszaeszlár, valamint a Nyugat irányába tájékozódókra. Felettük helyezkedtek el a gyakorlatilag nem magyar érzelműként aposztrofált mágnások, míg alul a szolgaságba taszított munkásság és parasztok.[14]

 

Holitscher ugyanakkor ízig-vérig németnek tekintette magát: „Igen, a magyarok uralma alatt éltünk, de németül éreztünk és beszéltünk. Jobban mondva németül beszéltünk és nem magyarul éreztünk.”[15] A Holitscher-família idősebb tagjai egyébként nem is tanultak meg magyarul. A szerző a németajkú zsidó közösség helyzetét Magyarországon kényszernek, száműzetésnek tekintette. Tájékozódási pontot a németség irányába Bécs jelentett, a világról szóló ismeretek beszerzése nem a magyar újságokon, hanem kizárólag a bécsi lapokon keresztül történt, amiben Holitscher szerint minden benne volt, amit Pesten nem lehetett megtalálni és amire annyira vágyott az ember. Pestet a németajkú zsidó közösség Bécs unalmas lerakatának, olyan bécsi elővárosnak tartotta, ami már nem a nyugati civilizációhoz, hanem a Balkánhoz tartozik.[16] A szerző nosztalgiával emlékszik vissza az osztrák fővárosra: Bécs, az idealizált Nyugat volt, a derű, a könnyedség, az öröm, az operabálok fellegvára, a kamasz Holitscher számára tündérek lakta meseváros, amely a szabadságot, a mindennapok szorongásaiból való kitörés lehetőségét jelentette. Mindeközben Pest a „kényszer, a száműzetés, a fogság és az iskolai robot” szinonimája volt, ahol az életet csak úgy lehetett elviselni, hogy közben Bécsről álmodozott az ember, a bécsi térképet nézegette és a bécsi színházak repertoárját lapozgatta.[17] Holitscher szorongással és értetlenséggel figyelte a magyarországi zsidóság elmagyarosodását. A német nyelv elhagyása és a névmagyarosítás számára végső soron azt jelentette, hogy a nyugati kultúra magyarországi képviselői „Bécset a Pusztára cserélték”.[18] Az érettségit követően ezért úgy érezte, nincs tovább maradása Magyarországon.

 

Holitscher a magyarországi német ajkú zsidóság azon részének jellegzetes reprezentánsa, amelyik az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttét, a magyar államiság önállóságának részleges helyreállítását katasztrófaként élte meg. Azokhoz a zsidókhoz tartozott, akik úgy érezték, kicsúszott a lábuk alól a talaj, hiszen egyik pillanatról a másikra omlott össze az a világ, a kultúrájában zsidó és német közeg, amelybe beleszülettek.[19] A német nyelv számukra nem pusztán kommunikációs eszközt, hanem azt a nélkülözhetetlen kapcsot jelentette, amelyen keresztül az európai kultúra, egy a magyarnál magasabbrendűnek érzett kulturális közösség részének tekinthették magukat. Ebben a német nyelvű zsidó miliőben a kultúrát a német kultúra jelentette. Ebből fakadt az a fájdalmas és sokszor feloldhatatlannak tűnő ellentmondás, amely elé a magyar asszimiláció a német nyelvű zsidóságot állította, és amely emberileg érthetővé teszi Holitscher magyarsággal szembeni elutasító magatartásának radikalizmusát.

Lázadás és baloldaliság

 

Holitscher nemcsak anyja miatt érezte magát idegennek a családjában, hanem a fojtogató légkör miatt is, ami a család mindennapi életét körbelengte. Holitscher családja tipikus nagypolgári család volt, amely baj esetén rendkívüli szolidaritásról tett tanúságot, amúgy végtelenül belterjesnek mutatkozott, kívülről eleve nem lehetett bekerülni. A játékszabályokat mindenkinek be kellett tartania, botlásról, kilengésekről szó sem lehetett, aki pedig e szokásokat mégis megszegte, azt automatikusan kitaszították és idegenként, ha nem ellenségként kezelték. Holitscher azzal a döntésével, hogy nem bankárként keresi meg a kenyerét, hanem író lesz, saját bőrén tapasztalta meg, milyen következményekkel jár az ellenszegülés: egész családja egyetlen pillanat alatt elfordult tőle. A beszabályozottság, szabadsághiány és korlátoltság egyik iskolapéldája a szerző által leírt, hosszú órákat igénybe vevő rituális portörölgetés, amelyet a család nőtagjai a cselédekkel karöltve évtizedeken át minden nap, mindig ugyanabban az időben mindig ugyanazokon a könyveken és porcelánokon fáradhatatlanul és akkurátusan emeletről-emeletre elvégeztek.20] Osztályélményre is a családon belül tesz szert először: megtapasztalja a cselédekkel szembeni megalázó bánásmódot; a szerző kikel ellene a családi asztalnál, ami viszont teljes felháborodást vált ki a família részéről.21] Holitscher arról is említést tesz, hogy a nagyapa balkézről érkezett, szegény, munkásnő kinézetű leányának a család nem engedi meg, hogy az apja temetésekor a sírnál letehesse a koszorúját. [22]

 

Holitscher szülei kérésére az érettségit követően Bécsben és Fiúméban bankárnak szegődik, ám úgy érzi a pénzügyi világ nem más, mint a rabszolgaság másik formája, így néhány év banktisztviselői próbálkozást követően egy időre Párizsba költözik, ahol megírja első regényét a Weiße Liebe-t. Hogy bizonyítsa, ő is vitte valamire az életben, megmutatja az írói pálya első terméseit, néhány novellát, a szüleinek, akik már magától a témaválasztástól is szinte sokkot kapnak.[23] A pályaválasztás tehát maga volt a lázadás, ahogy Holitscher politikai nézetei is elfogadhatatlanok voltak családja számára. Az otthon szerzett tapasztalatok, a társadalmi osztályok közötti áthághatatlan választóvonalak, a cselédekkel, az alacsony, vagy gyanús származású, szegény rokonokkal szembeni bánásmód Holitschert egyre radikálisabb politikai nézetek megfogalmazására ösztönözte. A társadalmi radikalizmus felé való fordulásában nagy szerepet játszott egyik gimnáziumi osztálytársa is, a Bobolo becenév alatt többször is emlegetett, Bécsből származó Richard Robert – Holitscher név szerint egyedül csak róla emlékezik meg![24] ̶ , aki a magyar szociáldemokrata párt (1890) egyik alapítója lett, és akivel az iskola elvégzése után is baráti kapcsolatban maradt. Első párizsi tartózkodásakor már a francia anarchisták új társadalomról szóló előadásait látogatja és szocialista szerzők, Lassalle, Kautzky, Plehanov írásait tanulmányozza, az írók közül pedig Knut Hamsun regényei gyakorolnak rá döntő befolyást. Egyre inkább meggyőződése lesz, különösen második párizsi tartózkodása alatt, amely a Dreyfus-ügy idejére esett, hogy a „fajsovinizmussal, osztály-igazságszolgáltatással, a korrupcióval, militarizmussal” átszőtt polgári demokrácia halálra van ítélve.[25] Holitscher is ahhoz a kulturálisan asszimilálódott, egyetemet végzett zsidó fiatalok sorába tartozott, akiket a nemzedéki lázadás keretében az apai üzleti karrier visszautasítása, a polgári család elleni lázadás és a humán értelmiségi pálya választása jellemezett. Mivel pedig például a közigazgatási karrier nem állt nyitva előttük, „marginális értelmiségi” pályát kényszerültek választani, „szabadúszó” újságírók, írók, elszigetelt művészek vagy kutatók lettek.[26]

 

Az európai vándorlásoknak, valamint a hosszabb bécsi és müncheni tartózkodásnak köszönhetően az író Magyarországhoz fűződő viszonya némiképp árnyaltabbá vált.[27] Otthonra ugyanis külföldön sem lelt - kiváltképp Berlinről volt kimondottan lesújtó véleménnyel -, így kénytelen lett beletörődni abba, hogy a száműzetés egy életre szól, mindenütt idegenség és otthontalanság vár rá. Az emlékiratok második, Mein Leben in dieser Zeit című kötetében[28] a szerző beszámol arról, hogy az első világháború előestéjén hosszabb-rövidebb időre többször is visszatért Magyarországra. Budapesti látogatásaival Holitscher nemcsak abban reménykedett, hogy családjával rendezheti kapcsolatát, hanem abban is, hogy a „Vaterland”-ban ­ ­̶ bármennyire fájdalmas gyermekkori élmények kapcsolódjanak is hozzá -mégiscsak valamiféle melegséget nyújtó menedékre talál, ahol legalábbis egy-egy művét nyugodt körülmények között megírhatja.[29] Mivel ez a vágya nem teljesült, végleg leszámolt a Magyarországhoz és családjához fűzött illúziókkal.

 

Harmincas évei derekán, már érett felnőttként -1905 és 1907 között mintegy másfél évet töltött a magyar fővárosban - szerzett budapesti tapasztalatok is hozzájárultak ahhoz a felismeréshez, hogy nem marad más hátra, mint a lázadás. Holitscher úgy látta ugyanis, hogy minden megállíthatatlanul felbomlóban van: a budapesti németajkú zsidó közösség, a család, a házasság és az emberi kapcsolatok általában. Megrendülten szembesül azzal, hogy lendületesen folytatódik a zsidóság elmagyarosodása, kikeresztelkedése. (Figyelemreméltó, hogy Holitscher, Molnár Ferenccel ellentétben, a zsidóság magyar társadalomba való beilleszkedésének kizárólag a fonákságait látja. Az asszimilációt mélyen megveti, tévedésnek és álságosnak ítéli, amely nem jár együtt azzal, hogy a kikeresztelkedettek valóban, lelkük mélyén is kereszténnyé váltak volna.) Ezzel egy időben azt tapasztalja, hogy a család is, mint intézmény visszavonhatatlanul szétesőben van: ahogy a Holitscher-család elhagyja az apától átörökölt közös körömrágás szokását, úgy foszlik semmivé az összetartozás tudata, a szolidaritás és a gondoskodás egymás iránt. Holitscher kitaszítottsága pedig saját családjában minden békülési szándék dacára végérvényessé válik: mivel az író annak ellenére is kitart „mihaszna” hivatása mellett, hogy időközben a család anyagi helyzete összeomlott, jóvátehetetlenül a család örökös szégyenfoltja marad, akinek csak a megvetés juthat osztályrészül.[30] A família megmentőjének szerepét végül a húgának kell eljátszania, akit összeházasítanak egy alulról felkapaszkodott „olajbáróval”. A férj, Herr Mayer, Holitscher szemében a kikeresztelkedett zsidó, a rideg, gátlástalan és könyörtelen spekuláns kapitalista mintaképe lesz. A frigyet az író úgy éli meg, mint ami a polgári házasság tarthatatlanságát példázza, ugyanakkor a Holitscher-család társadalmi lecsúszását és morális lezüllését is jelképezi.[31] Budapesti tartózkodásai egyébként meglehetős magányban telnek, külső kapcsolatokról alig olvashatunk, rokonain és Bobolo barátján kívül csak Polányi Cecilről és családjáról tesz említést.32]

 

Az emlékiratok szerzője a Herr Mayertől kikönyörgött pénzzel végül Berlinbe utazik, hogy megpróbálkozzon a Magyarországon írt Gólem című drámájának színpadra vitelével.Ám a német főváros is kiábrándítónak bizonyul. Azzal szembesül ugyanis, hogy a művészet, illetve a művészek a kiadók, recenzensek, színházi vezetők és menedzserek ízlésterrorjának kiszolgáltatottjai. Az irodalmi életet, a sikert és a kudarcot a piac szabályai, a nyers érdek határozzák meg, ahogy az emberi kapcsolatokat is. A művészvilág ugyanis éppoly kíméletlen, erőszakos, és kisstílű, mint az üzleti élet, hazugság és irigység szövi át. Holitscher úgy érzi, drámájának hányattatása saját sorsának hű tükörképe egyben, ahogy azt is sorsszerűnek tartja, hogy műveit szisztematikusan agyonhallgatják, a neve pedig nem szerepelhet egyetlen kortárs irodalomtörténeti összefoglalóban sem. Ezt a szerző öntörvényűségével és sajátos helyzetével magyarázza: „Ich bin Ungar, Jude und Sozialist ...”, azaz úgy látja, mindenhol háromszoros hátránnyal indul, hiszen a németországi közegben magyarként(!), zsidóként és szocialistaként tartják számon. [33]

 

A forradalmáríróvá válás másik nagy élményforrása természetesen az első világháború. Az emlékiratok második kötetében apokaliptikus szavakkal számol be a „mérgezett időkről”, az emberi társadalom, a kultúra összeomlásáról, amelyet Londonban, majd leginkább Németországban él meg.[34] Úgy látja, hogy miután a kollektív őrület, öngyilkosság, az ostoba uszítás és cinikus hazudozás az európai kultúra és társadalom, az emberi kapcsolatok teljes összeomlásához vezet, a romokat már csak eltakarítani lehet: radikális megújulásra van szükség. Holitscher levonja a személyes konzekvenciákat is: a polgári életben való létezés teljesen értelmetlen, egyedül a proletár világjövőért érdemes dolgozni.[35] A háborús élmények hatására 1917-ben már bekapcsolódik a forradalmi mozgalomba, részt vesz a II. Internacionálé stockholmi ülésén, látogatja a berlini munkásgyűléseket, cikkeket ír, és csatlakozik ahhoz a Bund Neues Vaterland elnevezésű pacifista értelmiségi mozgalomhoz, amely többek között egy új német kormány felállításának előkészítésére vállalkozik. A német forradalom idején alkalmi feladatokat vállal, értelmiségiként gyűléseken agitál, ám lépten-nyomon azt tapasztalja, hogy a polgári forradalmár, a forradalmi értelmiségi elkerülhetetlenül a senki földjére sodródik. A polgári forradalmár, az értelmiségi viszonya, helyzete a forradalommal, a vele szemben tanúsított bizalmatlanság a Holitscher-művek újra és újra visszatérő motívuma. A polgári forradalmár ugyanis a szerző szerint nem tartozik sehová: „míg a polgári osztály, ahonnan származott, ellenségnek, aközben a proletariátus, melynek szolgálatára szegődött, bizonytalan státusú társutasnak, és inkább individualista, elméleti, mintsem gyakorlati, aktív forradalmárként ténykedő polgárnak tekintette.”[36] Holitscher megpróbálkozik a forradalmi színházzal, és a bolsevik mintájú proletkult bevezetésével, de mindenütt gyanakvásba ütközik. A szerző egyébként egyik pártba sem lépett be, ahogy írja, a lelki függetlenséghez való ragaszkodása megakadályozta abban, hogy bármilyen politikai szervezet irányítását, a pártfegyelmet elfogadja.A proletár jövőért akart dolgozni, szeretett volna a tömeggel összeolvadni, ám ez a lelki „eltartás”, a feltétlen igenlésre való képtelenség valójában még erősebb elmagányosodáshoz vezetett: „Minden új közösség arra tanított [37]

A hontalan utazó

 

Holitscher Magyarország elhagyása után sem lelt otthonra.[38] A Mein Leben utolsó fejezetében ki is jelenti: „E kor emberének nincs otthona”[39] - mintha az otthontalanság a korszak sajátos betegsége lenne. A nyugtalanság, a sehova sem tartozás, a magány, a neurózis, az írással kapcsolatos kétségek és a kínzó szorongás állandó helyváltoztatásra kényszerítették. Úgy vélte, - ahogy sokan írókortársai közül -, a költő élete a polgári társadalomban, ahol nemcsak a gyengébbet, de az igazodni nem akarót, vagy nem tudót óhatatlanul letapossák és kitaszítják, feloldhatatlan probléma. A kettős kényszer, nevezetesen a társadalom átalakítása és a társadalomból való kivonulás iránti vágy olyan dilemma elé állította az írót, amelyre nem lelt választ. Holitscher alapélménye az otthontalan, fájdalmas „lebegés”, talán éppen ezért tartoznak az emlékiratok első kötetének legszebb oldalaihoz azok a leírások, amelyek az utazás metafizikájáról, az örökös vándorlás gyötrelméről és gyönyörűségéről szólnak. Arról, hogy miért olyan kínzóan kibírhatatlan a helybenmaradás, de a megérkezés is, hogy mitől olyan démonian vonzó a messzeség, az egyedüli bizonyosság, amely soha nem csal meg, és az a vágy, hogy hamarosan ott leszünk, ahol nem vagyunk. Holitscher számára rögeszmévé vált az a gondolat, hogy „ahol nem vagyunk, ott bizonyosan jobb lesz”, jóllehet minden egyes megérkezés végül kínzó magányba és a lelki kielégítetlenség sivárságába torkollott. E csillapíthatatlan nyugtalanság a szerző értelmezésében szorosan összekapcsolódik az erotikus vágyakozással, miként nem evilági tartalmakkal is: „Vajon nem egy olyan sötét, elfojtott, félresiklott szexuális ösztönről van szó, amely a földgolyó távoli országai iránti vágyakozásban nyilvánul meg? Mi ered Istentől ebből a vágyból, és mi az, ami belőle az ördögtől való?”[40]

 

Holitscher sokfelé vándorolt a századfordulón Nyugat-Európában, hol Münchenben, hol Berlinben, hol Firenzében, Rómában, Párizsban vagy Amszterdamban bukkan fel. Ezeket a nyugtalanító utazásokat utólag felkészülésnek tekintette arra a nagy fordulatra, amelynek bekövetkeztét elkerülhetetlennek tartotta. Úgy látta ugyanis, hogy a káosz és a szétesés közepette megértett az idő ennek, a szerző által „Bohóctáncnak” (Narrenwelt, Narrentanz) aposztrofált társadalomnak a radikális átalakulására, és egy egészen új vallásosság, Istenhit megszületésére, amely a világban helyét nem találó író életének is értelmet ad majd.[41] Ezzel az optimista végkicsengéssel zárja a már középkorú Holitscher visszaemlékezéseinek első kötetét.

 

A „hivatásos” utazó

 

Holitscher igen termékeny szerző volt, számtalan regényt és novellát írt, ám ismertségre Németországban leginkább, mint útirajzok szerzője tett szert. Az áttörést első, Egyesült Államokról szóló útirajza hozta meg 1912-ben, amelyet Samuel Fischer kiadó felkérésére írt, Amerika heute und Morgen címmel. Külön érdekessége a műnek, hogy Franz Kafka Amerika című regénye megírásához nemcsak felhasználta, de egyes kutatások szerint bizonyos részeket át is emelt az útirajzából.[42] Holitscher 1920-ban már Szovjet-Oroszországba, 1921-ben pedig Palesztinába látogatott, majd 1925-ben útra kelt Egyiptomon és Elő-Ázsián át Indiába ­ ­̶ahol Gandhival is találkozott -, Tibetbe, Kínába majd Japánba, melynek köszönhetően sorra születtek az útibeszámolók. Holitscher utazásai során minden apró részletre odafigyel és aligha vitatható, hogy kiváló atmoszférateremtő erényekkel rendelkezik. Ám a bámulatos tájak, templomok, a pompás épületek, a fák, színek, illatok, arcok és mozdulatok érzékletes leírása lényegében csak színpadképként szolgál ahhoz, hogy az olvasó bepillantást nyerjen az emberiség nagy drámájába, abba a küzdelembe, amely elnyomók és elnyomottak, gyarmatosítók és gyarmatosítottak, gazdagok és koldusok, különböző vallások, fajok és osztályok között zajlik. Holitscher nagyon büszke volt arra, hogy szemtanúja lehetett három nagy felszabadítási mozgalomnak, három olyan heroikus kísérletnek ­ ­̶a bolsevizmusnak, a palesztinai cionizmusnak és a kínai szabadságharcnak ­̶ , amely az emberi együttélés forradalmian új formáját igyekezett megvalósítani.[43] Nem hagyományos útirajzokat írt tehát, beszámolóit küldetésnek tekintette. Megújul-e, újjászületik-e az emberiség? Holitscher mindenütt erre a kérdésre keresi a választ, és ez az a nézőpont, amely útirajzait szinte vallásos irodalommá avatja.

 

Holitscher Oroszország-kritikája

 

Az útirajzok közül az első oroszországi útibeszámoló[44] elemzésére helyezzük a hangsúlyt. A dolgozat témaválasztásától függetlenül is ez a mű ígérkezik a legalkalmasabbnak a messianisztikus Holitscher-útirajz szemléltetésére, másfelől arra is lehetőséget teremt, hogy részleteiben megismerjük a szerző új társadalommal kapcsolatos elvárásait.

 

Holitscher Drei Monate in Sowjet-Rußland című oroszországi útirajzából tudjuk, hogy Karl Radek már 1919 szeptemberében felkérte az írót arra, hogy kísérje el Szovjet-Oroszországba.[45] Lenin bizalmasa, akkoriban épp a Berlin-Moabit-i börtönben ült, ahol többek között azzal foglalatoskodott, hogy milyen német támogatást lehetne szerezni Szovjet-Oroszország számára. Cellájában ugyanis nemcsak könyvtárat tarthatott fenn, de vendégeket is fogadhatott: folyamatosan jártak be hozzá politikusok, üzletemberek, de értelmiségiek is. Holitschert is a börtönben kérte fel az utazásra. Radek, mint újságíró-forradalmár, egyike volt a legtehetségesebb bolsevik propagandistáknak, így nyilván nem véletlen, hogy az utazásra épp Holitschert szemelte ki. Az íróval valószínűleg már a II. Internacionálé ülésén megismerkedett, így jól ismerhette politikai nézeteit. Joggal reménykedhetett abban, hogy Holitscher Szovjet-Oroszországról lelkes beszámolót tesz majd közzé. A megbízatás ugyanis arról szólt, hogy az író nyugati szakértőkből összeállított bizottság tagjaként az utazás során szerzett tapasztalatairól egy könyvben számoljon be. Mivel azonban a német hatóságok 1920 elején Radeket titokban Németországba szállították, a terv meghiúsult. Az amerikai United Telegraph megkeresésének köszönhetően Holitscher 1920-ban végül mégis kijutott Szovjet-Oroszországba.[46] Ennek a látogatásnak eredményeként jelentette meg 1921-ben a Drei Monate in Sowjet-Rußland című útirajzot.

 

Radek számítása így is bevált: Holitscher összességében valóban elfogult, lelkes könyvet írt. A bolsevik forradalomról és az azt követő évekről külföldiek tollából sok lelkendező írás jelent meg. A Drei Monatét nem is a pátosz, hanem az a sajátos nézőpont különbözteti meg az ilyen művektől, amelyen keresztül Holitscher dicséretét, ugyanakkor kritikáját is megfogalmazza. A német nyelvű író kiindulópontja ugyanis nyíltan vallásos természetű: az útleírás oldalait az a meggyőződés hatja át, hogy a kommunizmusnak, így a bolsevizmusnak is az a küldetése, hogy az emberiséget egy egészen új, szakrális közösségé alakítsa át.[47]

 

A szerző, ahogy általában a többi utazó is, csak azt nézhette meg, amit megmutattak neki. Járt a két fővárosban, és egy-két vidéki településen, több gyár- és iskolalátogatáson vett részt, megnézett néhány gyermekotthont, proletkultklubot, színházban, és múzeumokban is megfordult. Javarészt ő is első sorban külföldiekkel érintkezett, de sikerült két népbiztossal, Csicserinnel és Lunacsarszkijjal, valamint három magyar kommunista vezetővel - többek között Kun Bélával is beszélgetett, akiről könyvében igen hízelgően ír[48] - és a nagy színházrendezővel, Sztanyiszlavszkijjal is találkoznia. Holitscher éles szemű megfigyelő, így igyekszik is a lehető legtöbb szempontból bemutatni az orosz mindennapokat.

 

A szerzőt egyébként – ahogy ezt útikönyve elején be is vallja – az útrakelés értelmét illetően közvetlenül az indulás előtt komoly kétségek gyötörték. Holitscher kiutazása arra az időszakra esett, amikor a polgárháború, a nemzetközi intervenció, valamint a lengyel-szovjet háború befejeztével nyilvánvalóvá vált, hogy a polgárháború idején kialakult gazdaságirányítási gyakorlat, a „hadikommunizmus” nem folytatható. A gazdasági válság egyre súlyosabb tüneteket produkált, és félő volt, hogy a pétervári munkássztrájkhoz és a kronstadti matrózfelkeléshez hasonló események, valamint a folyamatossá váló parasztlázadások komoly és tartós politikai válság kialakulásához vezetnek. A bolsevikok levonták a következtetést, és politikai fordulat mellett döntöttek, számos intézkedést vezettek be, amely új politikai (első sorban agrárpolitikai) irányvonalként a NEP elnevezést kapta és amely részbeni visszatérést jelentett a kapitalizmushoz: eltörölték a gabonabeszolgáltatásokat, engedélyezték a magánvállalkozásokat és a belföldi magánkereskedelmet, de a nagyipar döntő része állami kézben maradt. Rehabilitálták az anyagi ösztönzést, a „mindenki számára egyenlő bér elvét” pedig kispolgári előítéletnek nevezték. Mindennek nyomán újra életre keltek a régi rend egyes értékei a bolsevikok által létrehozott új értékrend mellett.[49]

 /p>

A Lenin által meghirdetett új gazdaságpolitikai elvekről, a prémiumrendszer és a kényszermunka bevezetéséről, a parasztokkal szembeni új politikáról, a nyugati nagyvállalatoknak biztosított koncessziókról Holitscher már kiutazása előtt hallott és olyan tarthatatlan kompromisszumoknak tekintette őket, amelyek számára eleve kérdésessé tették az igazi, az eredeti bolsevizmus megvalósíthatóságát. Visszaemlékezéseinek második kötetében arról is beszámol továbbá, hogy az út elején két (egy amerikai és egy brit) újságíró sorsáról szóló értesülés is elbizonytalanította. A tudósítókkal Moszkvában szeretett volna találkozni, ám erre nem nyílt lehetőség, mert a Cseka mindkettőjüket hónapokra börtönbe zárta. Ezt a szerző utólag rossz és téves döntésnek minősíti, ugyanakkor azt is hozzá teszi, hogy az ilyen hibák ritkaság számba mentek, és leginkább az ország szorongatott helyzetéből következtek.[50]

 

Holitscher útirajzában úgy látta, ahogy majd később, Illyés Gyula és leginkább Nagy Lajos is, hogy az országról szóló, legendákkal, túlzásokkal, pletykákkal, hazugságlavinákkal átszőtt híradások olyan ködöt vonnak az ország köré, amely a tájékozódást szinte lehetetlenné teszi. Márpedig szerinte „A kor publicistájának az a feladata, hogy világosságot teremtsen, a nagyszerű és a visszataszító dolgokat, amelyből e korszak összetevődik, egyaránt kíméletlenül és hűen bemutassa”.[51] Ám a tájékozódást meglátása szerint az oroszok sem könnyítik meg, mert a bizonytalan jövő és a veszélyes jelen miatt rettenetesen gyanakvóak. Az országba való belépést kifejezetten nyomasztó élményként rögzíti: „A határátlépést követően rögtön érzékeli az utazó a szabadság hiányának és a bizalmatlanságnak bizonyos atmoszférikus terhét, amely a lélekre nehezedik.”[52] Keresetlen szavakkal írja le, hogy a külföldi megbízatást teljesítő publicistát katonai megfigyelés alatt tartott házakban szállásolják el, ahol „A folyosókon filcpapucsos gazemberek lopózkodnak és a kulcslyuk körül mosdatlan fülek zsíros lenyomata rakódik egymásra.”[53] Az ország elhagyása előtt pedig az utazó minden könyvét, jegyzetét ellenőrzik, így „a lényeget az utazó félelmében kénytelen fejben megőrizni, hogy a félreértések, értetlenség, spicliskedés és a határőrök elől megvédje.”[54] De a statisztikákban, a számokban, vagy az újságcikkekben sem lehet szerinte megbízni, hiszen az oroszok is szívesen manipulálják a valóságot, még ott is, ahol egyáltalán nem szorulnak rá.

 

A tárgyilagos ítéletalkotást Holitscher szerint – Illyés Gyula egyébiránt hasonlóképpen érvel majd Oroszország 1934-ben című útirajzában - tovább nehezíti, hogy az utazó mindenhol az utópiát keresi, ám a szerző egyetért azzal a bolsevik elvárással, hogy a megfigyelőnek legyen fantáziája, és soha ne tévessze szem elől, hogy „a jelenlegin, az adotton keresztül, át azon, ami lesz, az utópia ragyogó célját kell észre vennie”.[55] Teljesen egyetért a bolsevikok okfejtésével, hogy az Oroszországnak élénk fantáziával megáldott külföldi látogatókra van szüksége, hiszen az ország tele van ellentmondásokkal, ideiglenes és következetlen döntésekkel, félmegoldásokkal, így amit az utazó valójában megtapasztalhat, azok puszta töredékek.

 

A Mein Leben oroszországi utazásra vonatkozó, Az utópia országa című fejezetében a szerző önmagát első sorban anarchistaként definiálja, ezért Szovjetoroszországot egy olyan utópiaként képzeli el, amely az anarchista ideálokat valósítja meg.[56] Holitscher akkurátus beszámoló megírására törekedett, így a tizenöt fejezetből álló írásban a bolsevik országot a lehető legkülönbözőbb szempontokból, számadatokkal, statisztikákkal felvértezve igyekezett bemutatni.[57] A dolgozó nép című fejezetben a gyárlátogatások során szerzett tapasztalatokról, a leharcolt gépekről, alkatrészhiányról, a megrendítő nyomorról, élelmiszerhiányról és az általa helytelenített prémiumrendszer működéséről számol be. Itt leginkább arra a kérdésre keresi a választ, hogyan lehet az embereket rávenni arra, hogy szabad akaratukból teljes odaadással a közösség érdekében dolgozzanak. Sikerülhet-e az önérdeket, a kapzsiságot megszüntetni úgy, hogy közben a termelékenység, a munkahajlandóság ennek ne essen áldozatul? Holitscher szerint „ez nem tisztán gazdasági, hanem érzületi probléma”, ahol a tömegpszichológia óriási szerepet játszik.[58]

 

Holitscher külön fejezetet szentel a Vörös Hadseregnek, amely szerinte valóban egy új típusú haderő, ahol a katonákat embereknek tekintik, nem élő hulláknak, gépeknek, ágyútöltelékeknek. Itt már nincs elöljáró és beosztott, öreg és fiatal, csak tapasztaltak és kevésbé tapasztaltak. A frontok rendszeres látogatói a művészek, költők, színészek, táncosok, tudósok. Mindegyik hadtest saját politikai osztállyal, sajtóval, klubbal, színházzal rendelkezik. De amit Holitscher a leglenyűgözőbbnek tart, és nem is győz patetikus szavakkal bemutatni, az az analfabetizmus ellen folytatott heroikus küzdelem. A szerző úgy látja, hogy még a legtompább agyúakban is sikerült felkelteni a tudásszomjat, a tanulás örömét. Mindenütt propagandafüzetet osztogatnak a felvilágosítás jegyében a legkülönbözőbb ismeretekről: az emberi testről, a játékkészítésről, a főzésről, a krumplitermesztésről vagy az orosz irodalomról.[59]

 

Ahogy a Vörös Hadseregben látottak, éppúgy lenyűgözik a szerzőt a gyermekotthonokban szerzett tapasztalatok: az eladdig elnyomott gyerekek öntudatra ébredése, a legfrissebb amerikai pedagógiai és oktatási módszerek bevezetése, valamint a hagyományos tanuló-tanár viszony átalakítása, a szellemi és a fizikai munka összehangolása. Holitscher úgy látja, hogy a bolsevik kormány mindent megtesz azért, hogy a gyerekek boldogok és derűsek legyenek,szellemi fejlődésük biztosított legyen.[60] Ekként működnek a munkásiskolák is, ahol a jövendő cipészek a láb anatómiáját, a csontok felépítését és a botanikát is megtanulják.

 

A proletár főiskolák, a proletkult alkotóműhelyei, és a klubhálózatok kapcsán Holitschernek az a benyomása, hogy ebben az országban végső soron mindenki művész lehet: a munkás nappal szerszámot készít, a munkaidő letelte után ugyanaz a szerszám az alkotóműhelyben műalkotássá válik a kezei között, a paraszt verseket ír, és színjátszó körökben lép fel, a balettelőadásokra pedig valóban a tömegek járnak.[61] Az akadémiára bárkit, jöjjön akár az utcáról, felvesznek, ha a művészeteket akarja gyakorolni. Az országban szerinte minden lehetőséget és alkalmat teremt a művészetekre. Holitscher megállapítja, hogy „miközben az ország anyagi állapota romlott, kulturális, szellemi állapota hallatlan mértékben emelkedett.”[62]

 

Holitscher ugyanakkor nem hallgatja el, hogy az országban elképesztő mérteket ölt a nyomor, az éhezés, fű alatt virágzik a prostitúció, sőt a gyermekprostitúció is, rettenetesek a lakásviszonyok. Mindeközben elképesztőnek találja, hogy az oroszok mekkora közönnyel viseltetnek saját szenvedésük iránt. „Ha az idegen körülnéz és látja, miként él az orosz ember, hamarosan a hideg rázza ki attól a felfoghatatlan elhanyagoltságtól, amelyben a kulturált városok is leledzenek.”[63] Holitschert letaglózza az a látvány, ami az egyik, egykor elegáns lakóházban fogadja: a lakók a szennyvíz elvezetésére szolgáló csővezetékek tönkremenetele után évekig úgy segítettek magukon, hogy az ürüléket küblikben, bilikben az udvaron található automobilba hordták ki, amelynek nyomai mindenütt felfedezhetőek voltak a folyosókon. „Az idegen számára az oroszok élete rémisztő talány, amire nemigen talál megoldást” - állapítja meg a szerző a mindennapokban tapasztalt nehézségek és szenvedés láttán.[64]

 

A két nagyvárosnak is kiemelt figyelmet szentel a szerző. Petrográdot, „a nyugati városok felszínes imitátumát” [65]halott, álomba merült, levert városnak találja, amelyben elhagyatott paloták a luxus szétszóródott maradványaival, kihalt, sötét utcák, bezárt boltok, az utcakövek között fűcsomók fogadják a látogatót. Holitschernek is, miként Custine-nek a város kapcsán a csipkerózsika-hasonlat jut eszébe, a szerző ugyanakkor elégedetten nyugtázza, hogy az álomból a felébredést nem „a kapitalizmus hercege”, hanem az „energikus proletárherceg” hozza el.[66] Moszkvát, a „mesevárost”, a „keleti álomfalut”, a bizánci orgiában tobzódó, szédítően varázslatos várost ugyanakkor útirajzában rajongó, patetikus sorokban örökíti meg.[67]

 

A szerző lépten-nyomon szembesül a szabadság hiányával, amelyet az első pillanattól kezdve érzékel. A gyanakvásból fakadó önkényre, a szabadság korlátozására több példát is elmesél, mindezt azonban annak a sajátos moszkvai pszichózisnak, szellemi önvédelemnek tudja be, amely egyenes következménye annak az élet-halál harcnak, amelybe a bolsevikok kényszerültek. Holitscher szerint, ha az ember Szovjet-Oroszországban jár, kénytelen a szabadság fogalmát átértékelni. „A tömegek felszabadítása nem szószerint értendő. Hiszen ha a szabadság alatt szabad önmeghatározást, szabad mozgást, a kényelmes élethez való jogot jelenti, akkor ez a szabadság Oroszországban tényleg nem létezik. Ennek hiányától mindenki (nemcsak az értelmiségiek!), leginkább azonban az orosz munkások szenvednek.” [68]

 

Holitscher elismeri, ugyanakkor érthetőnek tartja azt, hogy igazságtalan bánásmódban részesülnek a művészek. Nem ért egyet azzal, hogy az irodalmi népbíróság, az irodalmi bizottságok diktátumokat adnak ki arról, hogy kit lehet művésznek tekinteni és kit nem. Ugyanakkor ez a helyzet szerinte semmivel sem rosszabb, mint a kapitalizmus gyakorlata, ahol viszont a pénztárca határoz meg mindent.[69] A látott képzőművészeti alkotások kapcsán meglehetősen kritikus: megdöbben az ízléstelenségen és a művészi gyatraságon, jellegtelenségen. [70]

 

De a szerző leginkább a bolsevik bürokráciát, az államigazgatás és a termelés mérhetetlen centralizációját ostorozza. Nyíltan ki is mondja, hogy gyűlöli a hivatalnokokat, akiket egyszerűen parazitáknak tart, az oroszok pedig már szerinte megint ennek a dologtalan, élősdi rétegnek robotolnak. Különösen veszélyesnek tartja, még ha a kényszer hozta is így, hogy a régi szakembereket nem sikerült kiiktatni az új hivatalnoki karból. Úgy véli, hogy miközben Oroszországban minden réteg hallatlan szenvedésnek van kitéve, a parazita hivatalnokoknak jó dolguk van. A bolsevik rendszerben ezzel létrejött az új, szovjet burzsoázia, amely nemcsak beképzelt, cinikus és megbízhatatlan, de vakond módjára igyekszik aláaknázni a bolsevik államot.[71] Egy csapással ér fel szerinte, ha Oroszországban hivatalnokkal akad az embernek dolga. Holitscher elmesél egy személyes történetet arról, miként próbált járóbotot beszerezni, miután úgy elvágódott a jeges utcán, hogy alig tudott feltápászkodni. Az illetékes hivatal válaszára, hogy bot márpedig nincsen, két hetet kellett várakoznia. A bürokrácia elemzésekor a szerzőt egy pillanatra megkísérti a hatalomváltás értelmetlenségének gondolata is: szerinte ugyanis az lenne a legborzasztóbb, ha az egyik állandóan visszatérő rémálma valósággá válna. Nevezetesen az, hogy a jövő emberisége két táborra szakad: az egyik fele a hivatali szobában ül, a másik fele pedig az előszobában várakozik. „A politikai fejlődés egésze úgy tűnt nekem: az előszobában ülők arra törekedtek, hogy magát a hatalmat is magukhoz ragadják, azaz hogy bent ülhessenek a dolgozószobában, annak érdekében, hogy azok, akik a hivatalban ülnek, kint az előszobában kelljen sorba állniuk.” [72] Az utcai baleset egyébiránt a rettentő bürokrácia érzékeltetésén túl arra is alkalmat teremt, hogy az oroszok kíméletlenségére, illetve a hatóságoktól való félelmére is rávilágítson: senki nem sietett a földön elterülő író segítségére, aminek a szerző szerint nyilvánvalóan az lehetett az oka, hogy a járókelők el akarták kerülni, hogy a segítségnyújtás következtében bármilyen hivatali ügybe bonyolódjanak.

 

A szerző felteszi azt a kérdést is, hogy „Miért vált az orosz értelmiség a bolsevikok mostohagyermekévé? Miért hall az ember a Kremlben „átkozott”, „kárhozott” értelmiségiekről beszélni?”[73] A Gorkij által alapított tudósok házában látottak alapján Holitscher nem is tudja eldönteni, hogy nyomasztó falanszterről, kaszárnyáról vagy börtönről van-e szó. A szovjet tudósokat ugyanis egy elhanyagolt, málladozó palotában, hatalmas, poros, sivár és sötét termekben helyzeték el, amelyek tele vannak szeméttel és tönkrement, egykor pazar bútorok maradványaival.

 

Tudomást szerez arról is, hogy a börtönök, lágerek tele vannak kadétokkal, mensevikekkel, szociálforradalmárokkal, akiket már a cári rendszerben is üldöztek. Noha elismeri, hogy mindez első pillantásra akár a kommunizmus kigúnyolásának tűnhet, a helyzetet rendben valónak találja: hiszen a börtönbe zártak kívánták ugyan a forradalmat, ám a kapitalizmus felszámolását már nem. Holitscher, lévén maga is elit- és értelmiséggyűlölő (az értelmiség árulásáról és gyávaságáról sokat olvashatunk az emlékirataiban is) egyetért a bolsevikok érvelésével, miszerint „a kapitalizmus felfalta, korrumpálta és tönkretette az értelmiséget.”[74] Teljes mértékben jogosnak tartja tehát szenvedésüket, hiszen szerinte „végső soron azért a bűnükért vezekelnek, amit évszázadokon keresztül osztályként, vagy kasztként elkövettek, mivel nem voltak hajlandó közösséget vállalni a nagy szenvedő néppel - ahogy individuumokként, igen, és forradalmi szocialistákként sem rendelkeztek a szív és az értelem bátorságával és logikájával, hogy a bajt gyökeréig felismerjék, azt a gyökerénél megragadják és kitépjék.”[75] A szerző is úgy látja, megérett az idő az értelmiség megszüntetésére, a fizikai és a szellemi munka, a szakmunka és a műalkotás közötti határvonalak felszámolására.

 

A szerző külön fejezetet szán a terrornak.[76] A bolsevikok által alkalmazott erőszakot kényszerű rossznak tekinti, hiszen „annak a közösségnek, amely a legtisztább emberiségeszmét akarja megvalósítani, ki kell vernie a hatalmat az emberiség ellenségének kezéből”, ami Holitscher szerint is csak erőszakkal lehetséges.[77] Ám a rendkívüli bizottságok önkényeskedése és érthetetlen döntéseire nem talál magyarázatot: Oroszországban bárkit bármikor indoklás nélkül letartóztathatnak és eltüntethetnek a Lubjankán. (A szerző nem mulasztja el megjegyezni, több mint vicc, hogy a Cseka irodaháza eredetileg egy életbiztosító társaság székhelye volt). Figyelemre méltó, hogy Holitscher itt is sokkal karcosabban fogalmaz, mint a jóval később a Szovjetunióba utazó Illyés. Ugyanakkor minden további nélkül hitelt ad annak a bolsevik nézetnek, amely Dzerzsinszkijt, a Cseka vezetőjét Assisi Szent Ferenchez hasonlítja. „A cseka népbiztosa […] negyven év körüli férfi, szelíd és szerény viselkedésű ember, […] művelt, puritán gondolkodású, makulátlan jellemű férfi hírében áll.”[78] A szerző azt is tényként közli, hogy a varsói börtönben maga hordta és ürítette ki fogolytársai küblijét a cellából. Ebből le is vonja a következtetést: ilyet csak egy szent tehet, szadista aligha. Úgy látja, a Cseka vezetője most is valami ehhez hasonlót csinál: „gondoskodik a rémisztőről, amire elengedhetetlen szükség van a vezetők kommunista közösségében”.[79]

 

A Cseka működése során tapasztalt kegyetlenkedéseknek és visszaéléseknek, indokolatlan letartóztatásoknak, az emberek Lubjankán való eltüntetésének Holitscher szerint az a magyarázata, hogy a Cseka tele van a cári titkosrendőrség egykori alkalmazottaival, akik rafinált szaktudásukkal, perverz és kegyetlen módszereikkel szabotálják és befeketítik a Csekát. De éppúgy elfogadhatatlannak tartja a kamaszkorú fiatalok alkalmazását is, akik a szakmát a háborúban tanulták, zabolátlanok és a hírek szerint sokan közülük kábítószerfüggők is. Ám az éberséget az ellenséggel szemben teljesen jogosnak tartja. Az a véleménye, hogy a terror lényegében mégiscsak a forradalom ellenségei, nem pedig az ártatlanok ellen irányul. Cinikus dolognak tartja, hogy éppen a nyugatiak, akik blokád alá veszik az országot és gyilkolják az eszmét, éppen ők kérik számon a humanizmust. Mindamellett Holitscher a terrort, még ha elismeri annak szükségességét is, olyan, dolognak tartja, ami mindig megbosszulja magát, lehetetlenné teszi ugyanis, hogy a kommunizmus politikai irányultságból vallássá válhassék. Ugyanakkor gyorsan hozzáteszi: „Az emberi élet szent dolog, de még szentebb az emberi nem szabadsága!”[80]

 

Holitscher mindazonáltal nem a fenti „ellentmondásokat” veszi igazán zokon. Felfogása szerint ugyanis a kommunizmusnak, az új társadalomnak lelki természetűnek kell lennie, lépcsőfoknak egy olyan emberiség megteremtése felé, ahol teljes egészében megvalósul az uralkodás nélküli emberi közösség és az egyén teljes szabadsága. A szerző a legnagyobb bajnak azt tartja: Oroszországban vallást kerestem és egy pártot találtam”[81], vagyis a Szovjet-Oroszországban látott rendszer (még) nem eléggé vallásos természetű, a bolsevizmus pedig még mindig nem lépte át a Rubicont, annak érdekében, hogy politikai szektából, vallásos szektává váljék.

 

A vallásról szóló, valamint a Népek halljátok a jeladást! című utolsó fejezet az útirajz kulcsfontosságú része, Holitscher ugyanis itt fejti ki legmarkánsabban a kommunizmussal szemben támasztott messianisztikus elvárasait. A szerző a Vallás című fejezetben beszámol arról, hogy több templomba is ellátogatott és az volt a tapasztalata, hogy a vallásos élmény az ortodoxia minden ritualizáltsága ellenére Oroszországban sokkal mélyebb, mint a nyugati kultúrnépeknél. A bolsevikoknak a szerző szerint fel kellene ismerniük, hogy saját fanatizmusuk, amely nélkül nagy változásokat végrehajtani lehetetlen, valójában a nép vallásosságában gyökerezik: „Minél határozottabban távolodnak el a bolsevikok a kommunizmus misztikus őstörvényétől, annál nagyobb az esélye a kommunizmus kihalásának. Ha pedig ez bekövetkezik, olyan megrázkódtatásokkal szembesül az emberi világ, amely annak megsemmisüléshez vezet.”[82] Holitschernek komoly kétségei vannak az olyan intézkedésekkel szemben, mint például a szentek koporsóinak felnyitása vagy a pópák fizikai munkára kényszerítése. A szerző szerint a kommunizmusnak csak, mint vallásnak van értelme, és a bolsevizmus nagy hibát követ el azzal, ha pusztán politikai szekta marad. Márpedig Holitscher sok olyan jelet lát, amely arra utal, hogy a bolsevikokat eleinte jellemző valóságos tűz az ifjúsággal együtt kihunyóban van. A szerző többször visszatérő kifogása, hogy a figyelem szerinte túlzottan a gyakorlatias kérdésekre, politikai, gazdasági problémákra irányul.[83]

 

Holott úgy látja, sok minden adott, ahhoz, hogy a kommunizmus új vallást teremtsen. A kommunizmusnak megvannak a maga szentjei, mártírjai (Rosa Luxemburg, Karl Liebknecht...), a kommunista szombatnak, (Holitscher a kommunista szombatnak külön fejezetet szentel[84]) az Internacionálénak vitathatatlanok a vallásos aspektusai, ahogy az első bolsevik dekrétumok hegyi beszédként is felfoghatók. Nem is beszélve az emberi érintkezést jellemző új szokásokról (a találkozást és búcsút kísérő csókról és ölelkezésről), amely a korai katakombakereszténységre emlékeztet. A szerző úgy véli, a bolsevik vezetők valóságos szentek, akiknek hite az apostolokéhoz mérhető. (Itt mintha megfeledkezett volna az útirajz elején tett kijelentéséről: „Aki a bolsevikokból ördögöt csinál, az gazember, aki angyalt, az bolond.”[85]) Holitscher egyik legnagyobb oroszországi élménye a Téli Palota bevételét felelevenítő spontán tömegjelenet volt. A mintegy százezer ember részvételével véghezvitt, „félelmetességében vad”, „monstruozitásában felejthetetlen”, ugyanakkor iszonyatot és csodálatot kiváltó tömegperformanszot a szerző igazi vallásos misztériumjátékként éli meg. Olyan lenyűgöző, egyben félelmetes közösségi élményként, ahol „a nép egyszerre játssza el az angyal és az ördög szerepét”, bepillantást engedve a jövő arcába.[86] Mintha a szerző által leírt „misztériumjátékban” teljes valójában visszaköszönne a Custine márki által megrajzolt orosz világ. Holitscher úgy véli tehát, hogy sok fontos elem megvan már ahhoz, hogy a világmegváltó tan egy világi egyház valóságos kultuszává váljék.

 

A szerző nem győzi hangsúlyozni, hogy a bolsevikok helyrehozhatatlan vétket követnek el azzal, ha megtagadják a vallásos missziót. Szerinte a négy szent kehely után, amelyből eddig az emberiség vigaszt nyerhetett (buddhizmus, judaizmus, kereszténység, iszlám) mellett az ötödik minden kétséget kizáróan a „kommunizmus gyógyító vize”.[87] Feladata ugyanis, hogy helyre hozza azt, amivel a kapitalizmus a kereszténység alapeszméjét és annak végső céljait meghamisította és tönkretette. A szerző érvelésében „a moszkvai vezetők bolsevizmusa végső soron az európai lelkiismeretet helyezi szembe az emberi nem szörnyűséges lealacsonyításával és elnyomásával […].[88] A háború előtti világ meggyőződése szerint visszavonhatatlanul hanyatlásra van ítélve, ami látható, az nem más, mint „puszta prehistorikus látszatvilág”, amelyet „ellentmondások, gondolati fáradtság és kegyetlenség” jellemez.[89] A bolsevikok ennek totális átalakításához fogtak hozzá.[90] Ehhez azonban mérhetetlen szenvedésen, erőszakon, hullahegyeken át vezet az út. Amíg azonban a bolsevizmus gazdasági problémákkal kénytelen kínlódni, addig a szerző szerint csak annyit érhet el, hogy a kapitalista rendszert egy másik, ugyan jobban működő, de a kapitalizmushoz hasonló rendszerré alakítja át. Csak ezen a stádiumon túljutva lehet teljesen új alapokra helyezni az emberi kapcsolatokat. „Az individuum felszabadítása zajlik, de ez az erőfeszítés példátlan jogfosztással, az individuum elképesztő mértékű elnyomásával párosul.”[91] Ez hatalmas ellentmondás Holitscher szerint is, és le is sújtja az a felismerés, hogy a hatalom módszerei lényegében ugyanazok maradtak, sőt néhol még kegyetlenebbnek is tűnnek. Holitscher érvelése a bolsevik terror legitimálhatósága mellett ugyanakkor több mint kiábrándító: az elnyomás a bolsevikok esetében szerinte azért tolerálható, mert azt nem a kizsákmányolók, hanem az államközösség gyakorolja. A bolsevik vezetők kétségkívül a despoták örökösei, mivel azonban Leninről és Trockijról van szó, Holitscher értelmezésében ez sem jelent problémát. A politikai rendőrség bár ugyanazt műveli, mint korábban, a szerző lényegi különbséget lát abban, hogy a szervezet most már nem a kártevők irányítása alatt áll, sőt tevékenysége összességében (!) épp a kártevők ellen irányul.[92] Tudomásul veszi, hogy „[…] az út roncsokon, szükségen és rémálmon keresztül vezet az újjászületéshez és a lelkesült értelem közösségéhez.”[93] Úgy ítéli meg, hogy ebben az esetben a cél jogosan szentesíti az eszközt.[94]

 

A szerző Oroszország-kritikájának középpontjában tehát nem első sorban a kapitalizmusnak tett engedmények, vagy a túlburjánzó bürokrácia áll, ezeket a bolsevik rendszer túlélése érdekében ideiglenes jelleggel ugyan, de el tudja fogadni. Ahogy a kegyetlenséget, az erőszakot, az ártatlanok halálát is, ha ez az ára annak, hogy az áhított cél teljesüljön. Egyetlen dolgot tart elfogadhatatlannak, ha elvész a vallásos dimenzió, mert akkor szerinte minden erőfeszítés értelme megkérdőjeleződik.     

 

Holitscher a Mein Leben vonatkozó fejezetében kifejti, hogy „a bolsevizmus nem kommunizmus, csak út a kommunizmus felé, ami pedig nem a végcél, hanem lépcsőfok az anarchisztikus föderáció megteremtéséhez.”[95] Olyan messianisztikus folyamatról beszél a szerző, melynek során az emberi lelkiismeret földöntúli erővel megvilágosodik, és ez a gyengék jogainak felismeréséhez vezet. „Isten a föld megrágalmazott, megvetett, elnyomott és ismeretlen lakóiban manifesztálódik. De Isten visszatérése fiziológiailag is artikulálódik, méghozzá azon az erőszakon keresztül, amely a gyengékben, szenvedőkben, némákban, névtelenekben benne lakozik.” Így jön majd el az új testvériség, a béke... Ez az új, öntudatra ébredés gyakorlatilag egy új vallás megszületéséhez vezet.[96] A kaotikus jelenből nehezen, de megszületik egy új etika, a türelem vallása, a tevékeny, szerető értelem. [97] Holitscher új emberiség létrejöttével kapcsolatos elképzeléseire bizonyosan igaz Michael Löwy megállapítása, amely a zsidó messianizmus és az anarchista utópiák között erős összefüggést, analógiát feltételez. A szociológus szerint az egyik nyilvánvalóan közös mozzanat épp a megváltást, az új rend megszületését kísérő katasztrófa, számos talmudi szöveg alapján ugyanis „a messiás csak a totális romlás és bűn korszakában jön el.”[98] Holitscher egyébiránt más műveiben egyértelművé teszi, hogy a zsidó és az orosz nép a szociálutópisztikus gondolkodás, az emberi üdvösség, a megváltás letéteményesei, akként, hogy a messianisztikus oroszban a keleti zsidó elemnek meghatározó szerepe van. Így válik magától értetődővé Cion és Moszkva párhuzamba állítása.[99]

 

Az útirajz összességében felettébb komor képet fest a látottakról, kendőzetlenül mutatja be a nyomort, a szenvedést, a szabadsághiányt, a mindennapi élet nyomasztó voltát. Holitscher mégis úgy tért vissza Szovjet-Oroszországból, hogy nem vesztette el a hitét abban, hogy a bolsevikok, az emberiség történelmének legnagyobb morális átalakulásához fogtak hozzá, a látottak által kiváltott kétségbeesés és lelkesedés közül pedig az utóbbi győzedelmeskedett: „Az én lelki irányultságú kommunizmusom az orosz próbát követően csorbítatlan állapotban visszajött velem Németországba.”[100] A visszaemlékezések második kötetében egyenesen úgy fogalmaz, hogy az oroszországi út számára visszaadta az emberiségbe vetett reményt. Az utazás hatására ugyanakkor „minden fogalom, úgymint a házasság, család, jog és jogtalanság, egy csapásra új értelmezést nyert számára.” [101] A Stromab die Hungarwolga című útirajzában, úgy ír az első szovjet látogatásáról, mint a „szenvedés, a remény és a lelkesedés (keserű lelkesedés) egyvelegéről”.[102]

 

Az útirajz nyelvezetében rendkívül patetikus, szenvedélyes, néhol kimondottan indulatos szöveg. Holitscher végig szélsőbalról bírálja a látottakat, kritikáját pedig éppoly szenvedéllyel és türelmetlenséggel fogalmazza meg, mint amennyire eluralkodik a szerzőn a pátosz, ha éppen dicsérni akar, vagy saját hitvallását szeretné megértetni. Éppen ezért már a hangvétel okán sem beszélhetünk az írás elején megfogalmazott, publicistától elvárt tárgyilagosságról. Holitscher végső soron abból az igencsak vitatható feltételezésből indul ki, hogy a tárgyilagosság, objektivitás elengedhetetlen tartozéka a szenvedélyes hit. Ám ez csak az egyik a művet jellemző számos logikai ellentmondás közül, igaz ezek egy részével maga a szerző is tisztában van. Az igazság és a hit minden megfontolás nélküli összecsúsztatása, a pacifizmus dicsőítése és az erőszak egyidejű elfogadása, a szabadság és az élethez való jog első rangú szerepének hangsúlyozása, ugyanakkor e fogalmak relativizálása végül is mind arra a meggyőződésre vezethetők vissza, hogy aki nem ért egyet a bolsevizmus célkitűzéseivel, illetve Holitscher elvárásaival, az új vallás létrejöttének szükségességével, az eleve hazudik, és súlyos kárt okoz az emberiségnek.

 

A szerző a könyv középpontjába a társadalmi átalakulást, a bolsevik kormány intézkedéseit, az új intézmények, társadalmi osztályok bemutatását, egy új közösség formálódását állítja, így Holitscher szépírói, atmoszférateremtő erénye - amiért egyébként méltán részesültek dicséretben más útirajzai - lényegében háttérbe szorul.[103] A szöveg hangvételét, írásmódját tekintve Holitscher messianisztikus hangvételű útirajza leginkább André Gide útleírásával rokonítható.

 

Csak röviden érdemes kitérni Holitscher második szovjet-oroszországi utazására is, amelyre 1922-ben a Nemzetközi Munkássegélyezés (Internationale Arbeiter-Hilfe, IAH) tagjaként vállalkozott.[104] Ennek nyomán született meg második, jóval rövidebb orosz útirajza, a Stromab die Hungerwolga című írás. Ebben Holitscher már nem törekedett arra, hogy átfogó képet rajzoljon az orosz viszonyokról, hanem egy szűkebb perspektívából az orosz polgárháborút kísérő éhezés ellen folytatott harcot kívánta bemutatni.

 

Holitscher második látogatása szintén kritikus időszakra esett, amelynek egyik kísérőjelensége az éhínség volt. A történeti kutatások több milliósra becsülik az éhínségek és a járványok áldozatainak számát. A betakarított gabona, az állatállomány csökkenése, a szállítások akadozása miatt már az első világháború idején teljes országrészeket sújtott az éhség. Az 1930-as évek nagy ukrajnai éhezéséhez képest kevésbé ismert, hogy az 1920-as évek Volga-vidéki éhínsége hasonló mértékű katasztrófával járt, mintegy 5-6 millió ember halálát okozva, amelyet tovább tetéztek az országon végigseprő járványok okozta emberveszteségek.[105] A bolsevik kormány hosszú hezitálást követően végül hozzájárult az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság létrehozásához 1921-ben, majd még ugyanebben az évben egyezményt írtak alá az amerikai segélyszervezet, az ARA (American Relief Administration) vezetőjével.[106]

Az IAH feladata az volt, hogy a Volga vidékén élelmiszert juttasson el az éhség sújtotta területekre, és ha kell, üzemeket működtessen, mintagazdaságokat hozzon létre és szervezze meg az árucserét olyan területek között, ahol volt élelmiszer, de másban a lakók szűkölködtek. A szerző szempontjából ennek az utazásnak az elsővel összevetve nem a kíváncsiság és a megfigyelés volt a célja, hanem, ahogy Holitscher fogalmaz, a pozitív munka, a szükség enyhítése, és a lehetőségek felkutatása, illetve az, hogy köszönetet mondjon a világ proletariátusa nevében a szenvedő orosz proletároknak nyújtott segítségért. Nem is tagadja, hogy a kötet missziója az IAH tevékenysége melletti propaganda.

A több héten át tartó utazás alatt, amelynek során egészen Kazanyig eljut a delegáció, a szerző egyszerre szemtanúja a határtalan szenvedésnek és a heroikus küzdelemnek. Holitscher már Moszkvában beteg, kiéhezett, rongyos és bűzlő emberekkel találkozik a pályaudvaron, akik közül sokan Kazanyból menekültek. A néhány éhségmúzeum és az egyik moszkvai gyermekkorházban tett látogatás apropóján döbbenetesen naturalista leírásokat olvashatunk a Volga környékéről összeszedett éhező, szenvedő, elárvult gyermekek iszonyatos látványáról, az eldeformálódott holttestekről. „A szegény, szent mártírnép megsemmisített generációja feküdt ezeken az ágyakon” - írja a szerző nem kevés pátosszal.[107]

 

Az éhínség okait Holitscher egyébként a fehér csapatok pusztításaival, a világkapitalizmus által létrehozott blokáddal, az ellenforradalmi terménybeszolgáltatási kényszerrel, a parasztok ellenállásával, az aszállyal, az 1920-as rossz terméssel, és az 1921-es vetőmaghiánnyal magyarázza. Arról egyetlen szót sem ejt, hogy a bolsevik kormány intézkedéseinek, a kényszerbeszolgáltatásoknak, a parasztok elleni büntetőhadjáratoknak, a vörösök terrorcselekményeinek része lenne a tragikus helyzet kialakulásában.[108] A látottakat, az éhezést Holitscher itt is apokaliptikus kontextusba helyezi az új világnézet (közösség) a régivel (önérdek, önzés) 1917-ben megkezdett messianisztikus harcának egy újabb fejezetként. Az új gazdaságpolitika engedményeket tesz a kapitalizmusnak, így ez értelmezésében a kommunista gazdaság megőrzéséért, a kizsákmányolás ellen folytatott harcot is jelenti. Ennek a küzdelemnek a része a szerző megállapítása szerint a segélyszervezetek munkája is. Részletesen, számokkal, adatokkal alátámasztva számol be az IAH segítségnyújtásáról, a cserekereskedelem megszervezéséről, a szállítások, a mezőgazdasági egységek újjászervezéséről, gyermekgondozó helyek felállításáról. A szerző részletesen bemutatja a nemzetközi és a nemzeti polgári segélyszervezeteket (svéd vöröskereszt, kvékerek, amszterdami szakszervezetek, a német Brüder in Not, az amerikai ARA stb.), amelyek egy része nem ellenséges az új rendszerrel szemben, ám szerinte mindegyikre jellemző, hogy nem érdekeltek az orosz ipar és gazdaság helyreállításában, ahogy a fejlesztésében sem. Úgy látja, alapvető céljuk, hogy a világkapitalista vállalatok, koncessziós társaságok benyomulása és térfoglalása előtt az utat előkészítsék. A volgai németek körében tevékenykedő „Brüder in Not” elnevezésű segélyszervezet Holitscher szerint egyértelműen nacionalista érdekek szolgálatában áll, amit az is bizonyít, hogy a németek egy részének kivándorlását segíti elő. Ám Hoover, illetve az általa vezetett ARA a kapitalista segélyszervezet reprezentánsaként Holitscher értelmezésében még ennél is kártékonyabb: munkáját pontosság és elképesztő céltudatosság jellemzi, munkatársait ugyanakkor terrorizálja, a kiosztott élelmiszeradagokban szűkmarkú. Igazi ellenforradalmi tevékenységet folytat, a karitatív munkát a munkások és a hivatalok korrumpálására használja fel. A szerző a szervezet kapcsán annak a híresztelésnek is hangot ad, hogy az ARA, vagyis Hoover döntötte volna meg a magyar kommunista diktatúrát.[109] Teljes egészében átveszi azt a bolsevik érvelést, miszerint az ARA tevékenysége alapvetően a kémkedésre és az aknamunkára, az ellenforradalmi akciók támogatására irányul, amihez képest a karitatív tevékenység elenyészőnek tekinthető. Ennek a felfogásnak ad szélsőségesen hangot az 1950-es évek nagy szovjet enciklopédiája, amely a segélyezési tevékenységről már említést sem tesz. Ezzel szemben megbízható adatok bizonyítják, hogy az ARA 1922-ben több mint 6 millió embert látott el élelmiszerrel, 1921 és 1923 közötti működése csúcspontján ez a szám 10 millióra rúgott.[110]

 

A városok és a mezőgazdaság szétesése, a közlekedés lebénulása, a lokomotívtemetők, a lerobbant házak, és gyárak, csatornavezetékek, tönkremenetelének leírásával Holitscher apokaliptikus körképet rajzol az éhség sújtotta régióról. Az egyik halálra kínzott, lerongyolódott vörös katona látványa a kigúnyolt, megalázott Krisztusra emlékezteti. Az éhező falvakban tapasztaltakról Holitscher horrortörténetként számol be, amelynek egyik legiszonyúbb megnyilvánulása az emberevés, amelyért a már említett blokádot és a fehér intervenciót teszi felelőssé. „Amit az ember a Volgánál lát, hall, érez, meghaladja Dante, Grünewald és Bosch fantáziáját, hol van a határa az emberi szenvedésnek, tűrésnek és ellenszegülésnek? […] A kapitalizmus kannibál, nem a szegény kiéhezett volgai paraszt”­̶festi le a szerző az utolsó ítélethez hasonlatos állapotokat. [111]

 

A helyi lakosok érzelmes megnyilvánulásra késztetik, kiemeli vendégszeretetüket, az orosz proletárok belső lelkierejét. Patetikus sorokban magasztalja fel az orosz embert, akit az emberiséggel azonosít. Holitscher több ízben is hangot ad annak, hogy mondandója a „szent orosz föld népe iránti mély szereteten alapszik”.[112] „Csodálatosan tehetséges az oroszok népe! Gyermekeik, e szép, élettel teli és tiszta, fantáziával, eredeti kifejezésmóddal, a magatartás és mozdulat finomságával megáldott lények között újabb és újabb csodát él meg az ember.”[113]Másutt az orosz ember szenvedését ismételten Krisztuséval állítja párhuzamba: „Óh, szent orosz lélek, a legmélyebb emberi szükség, az utolsó kétségbeesés töviskoronájú arca...”[114]

 

Szemben az első útirajzzal, itt bőven olvashatunk szép sorokat, romantikus tájleírásokat, például a Volgáról, „az orosz nép sorsfolyamáról”, amely a Mississippinél, a Nílusnál, de még a Jordán folyónál is mélyebb hatást váltott ki a szerzőből: „Óh, Volga, Oroszország folyama, széles és magával ragadó vagy, völgyhajlatok és emelkedők között csodásanzúdulsz az országon át neki a távoli tónak, mély éshabzó vagy, mint a föld nagymisztikus népének lelke.” [115]

 

A kötetet a szerző patetikus mondatokkal és pozitív végkicsengéssel zárja, amelynek lényege, hogy a sok szenvedés és csapás sem tudja megakadályozni a jövő formálódását, „már milliók megtalálták az utat a napfényhez, a szabadsághoz.” A három utolsó bekezdést Holitscher a Drei Monate-ből veszi át szó szerint: „az út romokon, szükségen és rémálmon át vezet a lelkesült értelem újjászületéséig [...] Ahol az emberiségért folyik a küzdelem, ott található a haza. Onnan hallható a jeladás.”[116]

 

Az 1928-ban megjelent memoárból tudható, hogy Holitscher 1922-ben harmadszor is járt a Szovjetunióban: Zinovjev közvetítésével részt vett az Internacionálé moszkvai kongresszusán. Bár a látottakat lelkesítőnek találta, arra a következtetésre jutott, hogy nem tudja fenntartás nélkül igenelni mindazt, ami történik. Túlzottan elrettenti az a felelősség, amelyet hús-vér, földi gyengeségekkel sújtott embereknek a tömegekkel szemben vállalnia kell. E harmadik út során egyértelművé válik számára, hogy itt is kívülállónak, ”Fremdkörpernek” kénytelen érezni magát.[117]

 

Holitscher magyar recepciója

 

Holitscher útirajza, amely a tekintélyes Fischer Verlag gondozásában, Berlinben jelent meg, Magyarországon visszhangtalan maradt. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen az 1920-as évek Magyarországán a Tanácsköztársaság időben még meglehetősen közeli élmény volt, a Horthy-rendszer pedig egy, a bolsevik Oroszországot összességében dicsőítő beszámolót nyilván nem kívánt propagálni. Arról sincs tudomásunk, hogy például az 1934-ben a Szovjetunióba látogató Illyés Gyula utazása előtt, illetve a beszámoló megírásakor olvasta-e Holitscher művét. Valószínűleg nem, csak annyit tudunk, hogy biztosan hallott róla, legalábbis a Nyugat című folyóiratban, 1927-ben megjelentetett, Georges Duhamel francia író oroszországi útirajzáról szóló kritikájában igen röviden említést tesz róla. Ebben Holitschert olyan szerzők közé sorolja, akik Oroszországgal kapcsolatban a „pro és kontra” elfogultság csábításának, a „gyűlölet vagy lelkesültség szenvedélyének” nem tudtak ellenállni.[118]

 

Magyarázatra szorul ugyanakkor, hogy miért maradt lényegében ismeretlen a teljes Holitscher-életmű Magyarországon. A műveket, beleértve az 1912-ben megjelent amerikai útirajzot is, nem fordították le magyar nyelvre. Egyetlen kivétel a második amerikai útirajz, amely A viszontlátott Amerika. Az USA átalakulása címmel 1931-ben az akkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátalján egy munkácsi kiadó jelentetett meg, recenziót pedig az Erdélyi Helikon írt róla.[119] A Holitscher-művekről egyébként egyedül az erdélyi Korunk című folyóirat számolt be. Aligha véletlen, hogy mind a három esetben határon túli magyar kiadóról van szó. Az 1926-ban alapított Korunk az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején több lelkesen dicsérő és néhány elmarasztaló írást is közölt Holitscher regényeiről, útirajzairól.[120] A lap ebben az időszakban kimondottan vonalas, marxista nézeteket képviselt: Holitschert megdicsérte, amikor távol-keleti utazása során felemelte hangját az elnyomottakért, de a Berlinről szóló regényét már éles kritikával illette, mert a szerző a folyóirat szerint a német főváros bemutatásakor nem szentelt kellő figyelmet a munkásnegyednek, a berlini munkások jelentőségének. Mivel a Korunk Erdélyben jelent meg, az impériumváltás sokkja közepette ismásképp reflektált a két világháború közötti magyarországi szellemi áramlatokra.

 

Holitscher beágyazódását a magyar irodalomba minden bizonnyal nehezítette, hogy nem tekintette magát magyarnak, német nyelven publikált, ugyanakkor nem írt Kafkáéhoz fogható remekműveket.[121] További akadályt jelentett, hogy Koestlerrel ellentétben az író legkisebb erőfeszítést sem tett annak érdekében, hogy magyarországi látogatásai során bekapcsolódjon a magyar irodalmi életbe, de láthatóan külföldön sem igyekezett az emigráns magyar értelmiségiekkel kapcsolatba kerülni. Holitscher végső soron semmilyen közösséget nem akart vállalni a magyarokkal. (Igaz egyetlen dolgot azért sajnált, nevezetesen azt, hogy a kommün idején nem lehetett Magyarországon.[122]) Sokat elárul, hogy az első világháború végén, különösen pedig a győztesek által kihirdetett békediktátumok idején önéletírása szerint szolidaritást és szánalmat kizárólag a német nép, Németország iránt érzett, a Monarchia és a történelmi Magyarország széthullásáról nem tett említést. Holitscher magyarságával való szakításának radikalizmusa több mint szembetűnő. Jóllehet Herzl és Koestler is a német nyelvet választotta, illetve Magyarország elhagyása mellett döntött, ilyen mértékű elzárkózást Magyarországtól egyikük sem produkált, mindkettőnek voltak magyar értelmiségi kapcsolataik.[123]

 

Holitscher semmiféle megértést nem tanúsított a zsidóság elmagyarosodásával kapcsolatban. Beilleszkedését a magyar társadalomba kizárólag a visszataszító karrierizmussal, nemesi címek megszerzésével és az általa lenézett magyar dzsentrihez való törleszkedéssel azonosította. A holitscheri „Nyugat kontra Balkán”, „Bécs kontra Puszta” viszonylatban valóban nehéz elképzelni, hogy akár más értelmes választás is lehetséges lett volna, mint a magyarság radikális elutasítása. Ebben a keretben ugyanis aligha értelmezhető a hasonló háttérből induló Molnár Ferenc sorsa. Molnár sem lett bankár, de még csak jogász sem: magyar író lett, akit a világ színpadain ma is a magyar irodalom és a jellegzetesen budapesti magyar legismertebb képviselőjeként tartanak számon. De a két osztálytársat, Ignotust és Szomory Dezsőt is említhetnénk. Nyelvtudásának, műveltségének és újságírói tapasztalatainak köszönhetően, az eredetileg szintén kétnyelvűként induló Ignotus is lehetett volna akár útirajzok szerzője. (Kezdetben ő is sokat utazott és tudósításokat is írt, igaz magyar lapok megbízásából.) Végül azonban a magyar kritikatörténelem egyik legjelesebbje, irodalomszervezőként pedig a modern magyar irodalom egyik megteremtője lett. Szomory Dezső viszont, miként Molnár Ferenc és Heltai Jenő magyar íróként ünnepelt színpadi szerző lett. Tény ugyanakkor, hogy egyikük sem képviselt felforgató nézeteket, még csak baloldaliak sem voltak. (Izgalmas kérdés, hogy a nagyon tehetséges Kassáktól, aki Holitscherhez hasonlóan az urbánus, öntörvényű és vállaltan baloldali avantgárd író típusát testesíti meg, miért idegenkedett annyira a hivatalos magyar irodalmi közeg, jóllehet ő magyarul írt.)

 

Nem segítette a magyarországi ismertséget az sem, hogy a szerző műveinek németországi fogadtatása, egy-egy útirajztól eltekintve, sem volt igazi diadalmenet. A Lebensgeschichte második kötetében a szerző oldalakon keresztül azon kesereg, hogy mennyire nem teljesülhetett az a vágya, hogy műveivel a tömegekre hatni tudjon. Holitscher profetikus bestsellereket akart írni, ehelyett úgy látta, a Drei Monate nem jutott el a német tömegekhez, a zsidó Palesztináról szóló könyvéről a keleti és az amerikai zsidók, de még a héberül beszélők sem vettek tudomást, míg az egyik kommunista kiadó által 1922-ben megjelentetett Stromab die Hungerwolga című útibeszámolóját, ahogy a Lebensgeschichte első kötetét is gyakorlatilag agyonhallgatták. Holitscher visszaemlékezéseinek utolsó oldalait az a szorongás hatja át, hogy a műveit végleg elfelejthetik. A szerző ars poeticájáról sokat elárul az olvasónak szánt szenvedélyes felszólítás: „Mentsétek meg a művet! Ne hagyjátok kialudni, tápláljátok a lángot, óvjátok a szikrát!”[124] Holitscher úgy gondolta ugyanis, hogy művei elsősorban nem irodalmi alkotások, hanem olyan dokumentumok, amelyek a világtörténelem legjelentősebb korszakáról, az emberi világ összeomlásáról és újjászületéséről, egy új vallásos közösség formálódásáról mondják el az igazat. A szerző magát tehát nem egyszerűen krónikásnak, de már-már prófétának, evangélistának tekintette, aki mind az apokalipszis bekövetkeztéről, de a reményről, a jó hírről is tanúságot tesz. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy ez a profetikus attitűd nem példanélküli az 1920-as évek magyar irodalmában sem, ám meglepő módon nem a bal-, hanem a radikális jobboldalon jelenik meg. Jóllehet Tormay Cécile Bujdosó könyvében a nagy összeomlás démoni betetőződésének éppen a magyar kommunista diktatúrát tekintette, messianisztikus írói önértelmezése Holitscherével még a szóhasználat tekintetében is könnyedén rokonítható. [125]

 

Holitscher recepciójához kínálkozik az igazi sikeríró, Egon Erwin Kisch is, aki számos tekintetben a holitscheri életpálya tükörképének tekinthető. Kisch is a Monarchiában, igaz nem Pesten, hanem Prágában született 1885-ben, szintén németajkú zsidó kereskedőcsaládban. Ő is németül írt, és nagy utazó volt: bejárta Európát, Amerikát és Ázsiát, ellátogatott a Szovjetunióba, utazásairól pedig egyre-másra jelentette meg éles társadalomkritikával fűszerezett riportjait. Elkötelezett baloldali volt, igaz vallásos elvárások nélkül, sőt még az osztrák, majd a német kommunista pártba is belépett. Ennyit tehát a szembetűnő hasonlóságokról. Magyarázatra szorul ugyanakkor, hogy Kisch Holitscherrel ellentétben mitől válhatott igazi német és cseh sikeríróvá. Kisch ugyanis nagyságrendekkel ismertebb és elismertebb szerző volt már életében is. Műveit külföldön is jól ismerték: elég csak arra gondolni, hogy hány könyvét fordították le például magyar nyelvre. Kisch valószínűleg tényleg jobb újságíró volt, mint Holitscher és aligha véletlen, hogy őt tartják a modern oknyomozó újságírás megteremtőjének. Ám ez még mindig nem megnyugtató válasz arra, hogy miért tekinti őt a cseh irodalom is lelkesen a sajátjának. Bár Kisch is németül írt, Holitscherrel ellentétben rajongott szülővárosáért, Prágáért, ahol otthon érezte magát, és szerette a cseheket is.[126]

A cseh irodalomhoz való hozzájárulása vitán felül áll: a cseh főváros mindennapjairól írt humoros és groteszk riportjai az Arany Prága legendáját gazdagították. Kischt kortársai amolyan bohém fenegyereknek tartották, aki igazi társasági emberként jól táncolt, rajongott a nőkért, bárhol feltalálta magát, és még az alvilági viszonyokat is jól ismerte. A nagyon jó íráskészség mellett nyilván ezek az imponáló személyiségjegyek is segíthették abban, hogy újságíróként és íróként is egyaránt sikeres lehessen. A beilleszkedésre képtelen, neurotikus, ám egyáltalán nem tehetségtelen és kétségkívül okos Holitscher viszont sehol nem érezte jól magát, akárhova is sodorta a sors.[127]

 

Míg Kisch a Monarchia, a közép-európaiság nagyon is vonzó, szerethető atmoszféráját testesíti meg, addig a Holitscher-művek és az abból kirajzolódó szerzői arckép a Monarchiából és a modernségből azt mutatja meg, ami benne nyomasztó és félelmetes. Ez az, amit Kafka remekművekbe tudott foglalni.



[1] A cikk rövidebb változata, amelyben a második szovjet útirajzra például külön nem térek ki, A lázadó Arthur Holitscher. Közép-Európai otthontalanság és a küldetéses útirajz címmel 2011-ben látott napvilágot. Hammerstein Judit: A márki és az orosz bárka. Esszék, kritikák. Kortárs Kiadó, 2011. 45-81.

[2] Holitschert ugyanakkor a német nyelvterületen is alig ismerik, a szakirodalom elfelejtett írónak tekinti.

[3] A három műnek nincs magyar fordítása, a magyar nyelvű idézetek a cikk szerzőjének fordításai.

[4] A 19. századi magyarországi németségről, zsidóságról, a nyelv- és identitásválasztásról lásd bővebben: Komáromi Sándor: Német változatok a keresztkötődésekre in Kárpát-medencei keresztkötődések - egy konferenciasorozat tükrében. Szerk. Székely András Bertalan, Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2004. 462-466.; Maitz Péter: Sprachverhalten im Sprachkonflikt. Ein sozialpsychologisches Erklärungsmodell für den deutsch-ungarischen Sprachkonflikt in der Donaumonarchie (1867-1918). Debrecen, 2002, kéziratos disszertáció; Kerekes Gábor: Geboren in Budapest. Das Ungarnbild in Budapest geborener Autoren der österreichischen Literatur der Jahrhundertswende und der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts. In: ”[...] als hätte die Erde ein wenig die Lippen geöffnet [...]” – Topoi der Heimat und Identität. Hg. von Peter Plener und Peter Zalán, Germanisztikai Intézet, Budapest, 1997. (Budapester Beiträge zur Germanistik, Bd. 31), 137-158. (a cikket a Palimpszeszt internetes folyóirat is megjelentette: http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/09_szam/04.htm. Letöltés: 2019. január 18.). Szász Ferenc: Deutschsprachige Literatur 1850-1945. In: HAMBUCH, Wendelin: Deutsche in Budapest. Bp.: Deutscher Kulturverein, 1999. p. 395–408.; Varga Péter: „Man sprach deutsch und fühlte nichtmagyarisch...” „Deutsch-jüdische Assimilationsprozesse in Autobiographien ungarischer Juden”. In: www.kakanien.ac.at/beitr/fallstudie/PVarga2.pdf. (letöltés: 2019. január 17.); „Man sprach deutsch und fühlte nichtmagyarisch…” Assimilationsprozesse in der deutschen und jüdischen Bevölkerung von Pest-Buda im 19. Jahrhundert. Essen, Klartext Verlag, 2003; Varga Péter: Deutsch-jüdische Identitäten in Autobiographien ungarischer Juden des ausgehenden 19. Jahrhunderts. http://www.kakanien.ac.at/beitr/fallstudie/PVarga3.pdf text1"Kordics Noémi: Sprache, Kultur und Identität (Die Autobiographie von Arthur Holitscher im Spiegel des politischen und sprachlichen Assimilationprozesses). Germanistische Studien VII., 2009. 87-98. http://nemet.ektf.hu/files/gs_2009_kordics_n.pdf. (Letöltés: 2019. január 15.); valamint Hammerstein Judit már idézett írása.

[5] Itt azokra, a többnyire zsidó származású újságírókra (Moritz Gans, Ludwig Dux, azaz Dóczi Lajos, Ludwig Hevesi...) érdemes utalni, akik a kétnyelvűséget sohasem adták fel:magyar és osztrák sajtóorgánumokban felváltva publikáltak magyarul és németül. In Péter Varga: „Man sprach deutsch und fühlte nichtmagyarisch...” „Deutsch-jüdische Assimilationsprozesse in Autobiographien ungarischer Juden ” i.m. www.kakanien.ac.at/beitr/fallstudie/PVarga2.pdf. (letöltés: 2019. január 17.)

[6] Szántó György így ír 1927-ben a Korunk című folyóiratban Holitscher németségéről: „A stílusa? Nem venni észre, hogy van. De ha az ember egy mondatát le akarja fordítani, zavarba jön. A német nyelvnek olyan mesterével találja szemközt magát, amelynek szókincse, kifejezésereje megbénít.” Szántó György: Arthur Holitscher. Korunk, 1927. március. http://epa.oszk.hu/00400/00458/00210/korunk_EPA00458_1927_03_4275.html. Letöltés: 2019. január 22.

[7] Arthur Holitscher: Lebensgeschichte eines Rebellen. Meine Erinnerungen (a továbbiakban: Lebensgeschichte). Fischer Verlag, Berlin, 1924.

[8] Lebensgeschichte. 226.

[9] Holitscher nagy terjedelemben számol be a Magyarországon töltött gyermekkoráról és a magyarsághoz fűzött viszonyáról. Kerekes Gábor szerint azok a Magyarországon született német nyelvű szerzők, akik később másutt hazára leltek, írásaikban alig foglalkoztak magyarságukkal, míg azok, akiknek ez nem sikerült, mert azt például a kommunista, illetőleg a szocialista mozgalomban kívánták megtalálni, magyarországi indulásuknak lényegesen nagyobb figyelmet szenteltek. Ez utóbbiakhoz tartozott Holitscher és Koestler is. In Kerekes Gábor: Geboren in Budapest. Das Ungarnbild in Budapest geborener Autoren der österreichischen Literatur der Jahrhundertswende und der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts. In: ”[...] als hätte die Erde ein wenig die Lippen geöffnet [...]” – Topoi der Heimat und Identität. Hg. von Peter Plener und Peter Zalán. Budapest, Germanisztikai Intézet, 1997. (Budapester Beiträge zur Germanistik, Bd. 31.), 137-158. (a cikket a Palimpszeszt internetes folyóirat is megjelentette: http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/09_szam/04.htm. Letöltés: 2019. január 18.);

[10] Az 1881-ben született Stefan Zweig A tegnap világa című memoárjában egy teljes fejezetet szentel A múlt század iskolája címmel a Holitscher által istenített Bécsben működő iskoláknak, amelyekről hasonlóan lesújtó véleményt fogalmaz meg. Úgy tapasztalta, hogy az osztrák iskolák a szenvedés, a sivárság, az unalom, a tervszerűség és a sematizmus, a ridegség és a tekintélyelvűség, a korlátoltság és a merevség melegágyai. Stefan Zweig: A Tegnap világa. Egy európai emlékezet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981. 37-69.

[11] Míg Holitscher számára az evangélikus gimnázium a kirekesztettség szimbóluma volt, Dóczi Lajos (Ludwig Dux 1845-1919) visszaemlékezéseiben lelkesen számol be arról, hogy végül a Deák téri gimnáziumba íratta be apja, ahol magyarul még nem beszélő német nyelvű zsidóként szívesen fogadták. Ennek a szerencsés iskolaválasztásnak tudja be, hogy rendesen megtanult magyarul és így magyar nyelvű íróvá is válhatott. Varga Péter: „Man sprach deutsch und fühlte nichtmagyarisch… Deutsch-jüdische Assimilationsprozesse in Autobiographien ungarischer Juden”. In www.kakanien.ac.at/beitr/fallstudie/PVarga2.pdf. Letöltés: 2019. január 17.

[12] Gimnáziumi osztálytársai pályaválasztása kapcsán a következő megjegyzést teszi a magyarokról: „Aki a politikai kalandorok, hazárdőrök, kártyások és alantas epikureusok hazájában semmilyen valamirevaló foglalkozásra nem volt alkalmas, egészen biztos, hogy jogász lett.” Holitscher: Lebensgeschichte. 37.

[13] Lebensgeschichte. 65.

[14] Lebensgeschichte. 68-69.

[15] Lebensgeschichte. 65.

[16] Lebensgeschichte. 71. Egyébként a szintén zsidó családba született német ajkú Max Nordau is osztotta ezt a nézetet. Nordau Holitscherrel ellentétben újságírói karrierjét Magyarországon indította el: 1867 és 1876 között több mint 200 tárcát tett közzé a magyarországi német, valamint németül is beszélő polgárság által olvasott Pester Lloydban. A húgával folytatott levelezésből ugyanakkor tudható, hogy Pesttől, amit „Provinzstadt”-nak titulált, irtózott, Falk Miksa lapját pedig egyszerűen „Provinzblatt”-nak nevezte. Újvári Hedvig: Max Nordau útirajzai a Pester Lloydban. www.mediakutato.hu/cikk/2004_03.../09_max_nordau. (A Pester Lloydról a Holitscher-családnak egyébként ugyanez volt a véleménye.) Varga Péter tanulmányában ugyanakkor rámutat, hogy akkoriban Magyarország „barbársággal” való összekapcsolása a német közvéleményben is elterjedt nézet volt. Péter Varga: Deutsch-jüdische Identitäten in Autobiographien ungarischer Juden des ausgehenden 19. Jahrhunderts. Ihttp://www.kakanien.ac.at/beitr/fallstudie/PVarga3.pdf; Letöltés: 2019. január 17.

[17] Lebensgeschichte. 75.

[18] Lebensgeschichte. 75.

[19] 1856-ban Budapest lakosságának még 56,4 %-a német (nyelvű) volt, miközben a magyarok mindössze 36,6 %-al képviseltették magukat (!). A magyar főváros lakosságának etnikai összetételéről lásd: Hanák Péter: Urbanizáció és asszimiláció Budapesten a dualizmus korában. In: Németek Budapesten. Szerk. Hambuch Vendel. Bp.: Főv. Német Kisebbségi Önkormányzat, 1998. p. 70–75.

[20]Lebensgeschichte. 59.

[21] Lebensgeschichte. 95.

[22] Lebensgeschichte. 48.

[23] Lebensgeschichte. 94.

[24] Lebensgeschichte. 39. A szerző egyébként nem tesz említést Ignotusról sem. Ez annál is inkább érdekes, mivel gimnáziumi osztálytársa, Teremtő indiskréció című írásában meleg és elismerő szavakkal emlékezik meg Holitscherről: „Egy igen drága emberem van, írónak finom s egyéniségnek megejtő: Arthur Holitscher, a mai német írásnak egyik elismert kitűnősége, de különben budapesti származású s nekem az ottani lutheránus gimnáziumban Szomory Dezsővel együtt iskolatársam volt.” Ignotus: Teremtő indiskréció. Nyugat, 1927. 4. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00413/12870.htm. Letöltés: 2019. január 17.

[25] Lebensgeschichte. 172.

[26] Michael Löwy: Zsidó messianizmus és anarchista utópiák Közép-Európában (1905—1923). In: Fejlődés-tanulmányok. Regionális sorozat. 3. Zsidókérdés Kelet-és Közép-Európában. Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Budapest, 1985. 237.

[27] Kerekes Gábor felhívja a figyelmet arra, hogy a Holitscher-életmű más darabjaiban itt-ott felbukkannak magyarokra vonatkozó utalások is, némelyikük kifejezetten pozitív kontextusban. Az Amerika-könyvben, annak Esterházy Sasketchewanban című fejezetében például az Amerikában letelepedő magyar farmerokról a szerző felvonultatja a magyar életformához kapcsolódó pozitív kliséket. Kerekes Gábor: Geboren in Budapest. Das Ungarnbild in Budapest geborener Autoren der österreichischen Literatur der Jahrhundertswende und der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts. In: ”[...] als hätte die Erde ein wenig die Lippen geöffnet [...]” – Topoi der Heimat und Identität. i.m.

[28] Arthur Holitscher: Mein Leben in dieser Zeit. „Lebensgeschichte eines Rebellen” (a továbbiakban: Mein Leben). Zweiter Band (1907-1925), Gustav Kiepenheuer Verlag, Potsdam,1928. Itt érdemes megjegyezni, hogy az önéletrajz második kötetének kiadását a szerző szenvedélyes politikai elköteleződése miatt a Fischer Verlag végül megtagadta, közzétételére így a Kiepenhauer Kiadó vállalkozott, terjesztését azonban a tartalma miatt letiltották. Marianne Bruchmann: Arthur Holitscher. Kézirat, Graz, 1972. 80-81.

[29] Itt Holitscher világos különbséget tesz: tudatosan nem a „haza”, „otthon” („Heimat”), hanem a „Vaterland” kifejezést használja Magyarországra, Budapestet pedig „Vaterstadt”-nek nevezi.A szerző ugyanakkor bevallja, hogy Budapestre visszavágyott. Mein Leben. 21.

[30] Mein Leben. 31-32.

[31] Mein Leben. 36. 1913-ban egyébként Holitscher hosszú tépelődés után maga is megnősül. Kezdetben úgy tűnik, hogy a német szobrásznővel, Möllerchennel minden feltűnés nélkül megkötött frigy valóban szerelmen és mély lelki közösségen alapul, ám nyolcéves együttélés után mégis igen csúfos válással ér véget. A feleség nemcsak megcsalja az éppen Szovjet-Oroszországban tartózkodó írót, beköltöztetve szeretőjét a hitvesi hálószobába, de válóperes ügyvédjén keresztül úgy próbálja elérni a számára előnyös vagyonmegosztást, hogy intim levelezésük kiteregetésének szándékával csúnyán megzsarolja. Möllerchen a válást követően még hosszú ideig zaklatja volt férjét további konyhai edényeket követelve tőle. Ezzel a nagyon is „polgári”, szánalmasan kicsinyes fordulattal ér véget az „alternatívnak” ígérkező kapcsolat. Holitscher ezek után kénytelen volt beletörődni abba, hogy élete végéig egyedül marad, és örökre le kell mondania a boldogságról. Holitscher a Mein Leben-ben részletesen beszámol arról, miként ment tönkre a házassága: 204-223.

[32] A Cäcilie-ként, vezetéknév nélkül emlegetett özvegy, Polányi Cecil (Pollacsek Mihályné, Wohl Cecília, 1862- 1939) a világhírű kémiaprofesszor és tudományfilozófus Polányi Mihály, valamint a gazdaságtörténész Polányi Károly édesanyja, a kíváncsi, minden újra nyitott, művelt és temperamentumos orosz zsidó nő, „das genialisch befeuernde russische Wesen” reprezentánsaként jelenik meg több oldalon keresztül az emlékiratokban (Mein Leben. 17-20., valamint 33.). Holitscher barátnőjének nevezi az asszonyt, akit gyakorta keresett fel svábhegyi otthonában. A szerző elragadtatással ír arról a melegségről és gyengédségről, amivel az özvegy hat, partnerként kezelt, tehetséges gyermekét nevelte, akik a családi tanács teljes jogú tagjai voltak, és részeseivé válhattak érdemi szellemi vitáknak. Holitscher itt éli meg azt, hogy mit jelent családban lenni. Említést tesz a Cecil által működtetetett társasági szalonról is, ahová többek között „szocialisták, nihilisták és mindenféle társadalmi kívülállók” jártak. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a memoárban közülük név szerint senki sem kerül szóba.

[33] Holitscher megjegyzése arról tanúskodik, hogy a környezet a szerző identitásválasztását nem mindig vette figyelembe: hiába tekintette magát Holitscher németnek, Németországban mégis elsősorban magyarnak (és zsidónak) tartották. Mein Leben. 67.

[34] Mein Leben. 10., valamint lásd ui: A háború évei című fejezetet: 98-140.

[35] Mein Leben. 187.

[36] Mein Leben. 235-36.

[37] Mein Leben. 202.

[38]Holitscher végül Bécsben, de leginkább Berlinben csalódott. A német fővárost szenvedélyesen ostorozza¸ Berlint végtelenül cinikus, rideg, hangos és gátlástalan városként írja le. Mein Leben. 64-66.

[39] Mein Leben. 224.

[40] Lebensgeschichte. 226.

[41] Lebensgeschichte. 245-246.

[43]Mein Leben. 188.

[44] Holitscher önéletírásának második kötete nemcsak a szerző személyiségfejlődéséhez és politikai nézeteinek formálódásához szolgál fogódzóul, hanem az útirajz elemzéséhez is. Holitscher a Mein Lebenben külön fejezetet szentel az oroszországi utazásnak Az utópia földje címmel. Mein Leben. 190-203.

[45] Arthur Holitscher: Drei Monate in Sowjet-Rußland (a továbbiakban: Drei Monate). S. Fischer Verlag, Berlin, 1921. 7.

[46] Az emlékiratok második kötetéből tudható, hogy az amerikai konszern egyébként egy magyar újságírón keresztül kereste meg Holitschert. A felkérés arra vonatkozott, hogy az író távirati formában tájékoztasson a látottakról, illetve hajtson fel egy állandó moszkvai tudósítót. Mein Leben. 189.

[47] Erről a visszaemlékezések második kötetében a szerző azt írja, hogy ő az első európai író, aki Oroszországról szóló könyvében a bolsevikok kulturális misszióját állította középpontba. Mein Leben. 194. oldal

[48] „Kun Béla a kommunista nagy kaliberek közül való, a leghívőbbek, a leggyengédebben érzők, a legjóságosabbak egyike, aki kész az önhibájukon kívül kárt elszenvedők nyomorúságának enyhítésére, az emberiség számára meghallgattatást kieszközölni a legnagyobb szükségletek közepette.” Drei Monate. 237. Az útirajznak egyébként van még egy magyar vonatkozása. Holitschert mélyen felháborította, amikor arról értesült, hogy a bolsevikok a szovjet fogságba esett magyar tiszteket nem engedték haza utazni, hanem visszainternálták őket az ország belsejébe. Litvinov a magyar hadifogoly-tisztek kivégzését helyezte kilátásba arra az estre, ha valamelyik magyar népbiztost Budapesten kivégzik. Holitscher közben akart járni a magyar hadifoglyok szabadon bocsátásáért.Csicserinnel való találkozója során ezt szóba is hozta. A bolsevik vezető is szomorú fejleménynek nevezte a döntést, de hangsúlyozta, hogy „nincs más választás, néha ártatlanoknak kell szenvedniük más ártatlanok szenvedéseiért”. Drei Monate. 244-245.

[49] Mihail Heller - Alekszandr Nyekrics: A Szovjetunió története. In: Uő: Orosz történelem. I-II. kötet. Osiris Kiadó, 2003. II. 95-99.

[50] Mein Leben. 194-95.

[51] Drei Monate. 11.

[52] Drei Monate. 13.

[53] Drei Monate. 14.

[54] Drei Monate. 15.

[55] Drei Monate. 15-16.

[56] Mein Leben. 193.

[57] Holitscher az alábbi témák, fejezetcímek szerint csoportosítja mondandóját: Az igazság Szovjetoroszországról, A dolgozó nép, Kommunista szombat, Vörös hadsereg, Propaganda, A munkásiskoláról, Proletkult, Káosz a művészetekben, Az értelmiségiek hanyatlása, A városok élete, Polgárság, Fehér és vörös terror, Vallás, Világforradalom, Népek halljátok a jelet!

[58] Drei Monate. 22-23.

[59] Drei Monate. 69-70.

[60] Drei Monate. 82.

[61] Holitscher a szovjetoroszországi színházi életről egyébként később külön lelkes tanulmányt tett közzé. Arthur Holitscher: Das Theater im revolutionären Rußland. In Kunst und Volk, Heft 4, Volksbühnenverlags- und Vertriebs-G.M.B.H. Berlin NW 40. 1924.

[62] Drei Monate. 88.

[63] Drei Monate.178.

[64] Drei Monate.178.

[65] Mein Leben, 196.

[66] Drei Monate. 160.

[67] Érdemes kiemelni a templomok, különösen az ázsiai istenkísértésként jellemezett Basiliuskatedrális - melynek létrejöttét mintha „Scharlachfieber” és „göttliche Berserkerei” kísérte volna – leírását. Stilárisan ragyogóan megírt szövegrészről van szó, amely a szóhasználatot tekintve is Custine márki útibeszámolójára emlékeztet. Drei Monate. 161-162.

[68] Drei Monate. 4.

[69] Drei Monate.139.

[70] Drei Monate. 115.

[71] Drei Monate. 41.

[72] Drei Monate.46.

[73] Drei Monate.144.

[74] Drei Monate.147.o.

[75] Drei Monate.151.

[76] Holitschernek is megmutatták a cári rendszer, a fehérek rémtetteit is bemutató Forradalmi Múzeumot. (Drei Monate. 196-198. )

[77] Drei Monate. 200.

[78] Drei Monate. 203.

[79] Drei Monate. 204. Itt érdemes felidézni, miként látta később Márai Sándor ugyanezt, hiszen ő is hallott a Cseka alapítójának börtönbéli magatartásáról: „[Dzerzsinszkij] raboskodásai idején a cárok alatt önként kérte mindig a maga részére a fegyházak mellékhelyiségeinek a tisztogatását, azzal az indoklással, hogy minden emberi közösségben önként magára kell vennie valakinek a legalantasabb munkát, s ő, Dzerzsinszkij, csak a legalantasabb munkára alkalmas. Az indoklás ugyanez volt, mikor az orosz forradalomban magának kérte a legfőbb hóhéri szerepet. Azt mondják, nagyon csöndes és nyugodt, indulat nélküli ember volt, álmos pillantású kis orosz. Soha személyesen nem bántott senkit, a kivégzéseknél soha nem asszisztált. Egy Schöngeist volt. Aki a keze közelébe jutott, az meghalt. Dzerzsinszkij nem ismert pardont. Az ő számára a Cseka volt a forradalom értelme és célja. A Cseka, amit Oroszországban ünnepelnek, Dzerzsinszkij műve volt, és állam az államban.” Márai hasonló következtetésre jut, mint Holitscher, csak ironikus, keserű kontextusba helyezve. Márai Sándor: Thermidor. Újság, 1928. január 18. 14. sz. 232.

[80] Drei Monate. 210.

[81] Drei Monate. 16.

[82] Drei Monate. 216.

[83] Drei Monate. 222.

[84] Holitscher külön fejezetet szentel a kommunista szombatnak, amelynek jelentőségét patetikus szavakkal ecseteli, jóllehet nem ért egyet az önkéntesség elvének megszüntetésével, mert szerinte annak kényszer, fenyítés és kényszermunkatábor nélkül kellene működnie. „A kommunista szombat a lelkemben, mint valami ragyogó és heroikus, mint az antik nagyság egyik példája jelent meg, hiszen tudatában voltam annak, hogy mit jelentett a szegény, éhes, évszázadokon át megnyomorított emberek számára az, hogy saját elhatározásukból még egy terhet a nyakukba vegyenek, és munkaerejüket, az egyetlen tulajdonukat, odaadják, és újra és újra munka – mindezt egy eszméért, egy eszméért!” Drei Monate. 51.

[85] Drei Monate. 16.

[86] Drei Monate. 127. A sokkal visszafogottabb Bertrand Russell, aki ugyanabban az évben járt Szovjet-Oroszországban, hasonló elragadtatással ír a proletariátus győzelmét felelevenítő tömegjelenetről, mint lenyűgöző, az Utolsó Ítélethez hasonlító vallásos misztériumjátékról. Bertrand Russell: The Practice and the Theory of Bolshevism. Project Gutenberg, EBook 17350, 2005. 26-29.

[87]Drei Monate. 226. Itt ismételten tanulságos Russellra utalni, aki szintén úgy látta, hogy a bolsevizmus alapvetően inkább vallási, mint politikai mozgalom, amely kevésbé a misztikus tanokat, a szemlélődést és a személyes hitet előtérbe helyező kereszténységgel és a buddhizmussal, sokkal inkább a világ meghódítására törekvő, gyakorlatias, szociális, ugyanakkor nem spirituális szemléletű mohamedán vallással rokonítható. A brit filozófus meggyőződése, hogy az emberi fejlődés motorja a szabad szellem, márpedig az, aki szerinte bolsevikká válik, a mozgalom fanatizmusa, dogmatizmusa okán, szellemi öngyilkosságot követ el. Bertrand Russell: i.m. 54. Ugyanakkor ő is osztja azt a nézetet, miszerint a bolsevikok nem imádni való angyalok, se nem elpusztítandó ördögök, mindössze bátor, majdhogynem lehetetlen feladatra vállalkozó, arra alkalmas emberek. Bertrand Russell: i.m. 55.

[88] Drei Monate. 250.

[89] Drei Monate. 247.

[90] Holitscher minden olyan intézkedésért lelkesedik, amely a hazug polgári társadalom intézményeinek, a „halálra ítélt”, régi, polgári világ előítéleteinek, hazugságainak, életellenes társadalmi konvencióinak felszámolására irányul. Elismerőleg nyugtázza például, hogy a házasságkötés és a válás aktusa gyakorlatilag viccé vált, miként az abortuszhoz is elegendő egy egyszerű nyilatkozat. Drei Monate. 247-248.

[91] Drei Monate. 254.

[92] Drei Monate. 254.

[93] Drei Monate. 255.

[94] Többek között ez az, ami miatt Russell a bolsevizmust elutasítja.

[95]Mein Leben. 239.

[96] Mein Leben. 239.

[97] Mein Leben 240.

[98] Michael Löwy: Zsidó messianizmus és anarchista utópiák Közép-Európában (1905—1923). In: Fejlődés-tanulmányok. Regionális sorozat. 3. Zsidókérdés Kelet-és Közép-Európában. Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Budapest, 1985. 213-14. Tanulságos Szántó György a marxista Korunk című folyóiratban tett megjegyzése a holitscheri látásmód mély ellentmondásosságáról: „Mégis néhány szót Holitscher filozófiai világképéről. Holitscher istenhívő bolseviki lenne, ha ilyen létezne. Ha lenne ilyen centaur. A bolsevizmus filozófiája a kérlelhetetlen dielektikus materializmus. Lenin minden idealista filozófust, minden spiritualistát ellenforradalmárnak tekintett.” Szántó György: Arthur Holitscher. Korunk, 1927. március. http://epa.oszk.hu/00400/00458/00210/korunk_EPA00458_1927_03_4275.html. Letöltés: 2019. január 22.

[99] Arthur Holitscher: Reisen. G. Kiepenheuer, Potsdam, 1928. 138., valamint Uő: Reise durch das jüdische Palästina, S. Fischer, Berlin, 1922. 5.

[100] Drei Monate. 17.

[101] Mein Leben. 201.

[102] Arthur Holitscher: Stromab die Hungerwolga, Auslands-Komitee zur Organisation der Arbeiterhilfe für die Hungernden in Rußland (a továbbiakban: Stromab die Hungerwolga). Vereinigung Internationaler Verlagsanstalten, Frankes Verlag, Berlin, 1922. 3.

[103] Ez alól minden bizonnyal az egyik kivétel Petrográd, és leginkább Moszkva már említett leírása. Mein Leben, 160-163. Meglepő ugyanakkor, hogy Holitscher későbbi, Stromab die Hungerwolga című útibeszámolójában az éhínség borzalmas következményeinek naturalista leírása mellett az orosz emberek, valamint a Volga és vidéke bemutatásakor jócskán találunk romantikus, költői sorsokat is.

[104] Holitscher egyébiránt mindösszesen öt alkalommal járt a Szovjetunióban. A volgai út után részt vett a III. Internacionálé moszkvai ülésén, majd 1926-ban ázsiai útjáról hazatérve rövid időt újra Moszkvában töltött. Végül 1927-ben a szovjet kormány vendégeként részt vett a bolsevik forradalom tízéves évfordulójára szervezett ünnepségen a szovjet fővárosban. Marianne Bruchmann: i.m. 104-106.

[105]A polgárháborús emberveszteségekről lásd Szilágyi Ákos: Az 1917-es Nagy Orosz Forradalom : archaikus népi „szmuta” és modern forradalom (2. rész). 2000 Irodalmi és társadalmi havilap, 29. évf. 7. sz. (2017.), 3-27. http://epa.oszk.hu/03100/03134/00013/pdf/ 12-13. Letöltés: 2019. január 5.

[106] Heller-Nyekrics: i.m. 101.

[107]Stromab die Hungerwolga. 18.

[108] Itt érdemes még egyszer utalni a Szilágyi Ákos által idézett adatokra: A polgárháború négy éve alatt (1918-tól 1922-ig) elszenvedett összes veszteség nagyságrendileg: 13 millió ember. Ebben a keretszámban benne van 2 millió emigráns; 3–4 millióra tehető az 1918–1919 között spanyolnáthában elhunytak száma; tífuszban 2,1 millióan haltak meg; az 1921-es éhínségben és járványokban, betegségekben elhunytak összlétszámát 7,5 millióra becsülik; a reguláris vörös, fehér, zöld csapatok terrorjának és a banditizmusnak mintegy 1,5 millió polgár esett áldozatul. (A fehér és vörös reguláris csapatok együttes vesztesége 1918 és 1922 között 800 ezer fő (ebből 300 ezren estek el harci cselekmény közben, 50 ezren haltak bele sebesüléseikbe kórházban és 450 ezren pusztultak el járványok következtében). Szilágyi Ákos: Az 1917-es Nagy Orosz Forradalom: archaikus népi „szmuta” és modern forradalom (2. rész). i.m. 12-13. A Szovjet KSH adatai szerint 1921-22 folyamán több mint 5 millióan haltak meg az éhínség következtében. Heller-Nyekrics: i.m. 102.

[109] Stromab die Hungerwolga. 47.

[110] Heller-Nekrics: i.m. 101.

[111] Stromab die Hungerwolga. 67.

[112] Stromab die Hungerwolga. 5.

[113] Stromab die Hungerwolga. 53.

[114] Stromab die Hungerwolga. 64-65.

[115] Stromab die Hungerwolga. 33.

[116] Stromab die Hungerwolga. 74.

[117] Mein Leben. 235- 36.

[118] Illyés Gyula: Duhamel Oroszországban (Le Voyage de Moscou, Mercure de France, Paris, 1927). Nyugat, 1927. 22. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00431/13483.htm. Letöltés: 2018. november 5.

[119] A viszontlátott Amerika Az USA átalakulása. Ford. Sas Andor. Nekudah Nyomda és Könyvkiadó, Munkács – Mukačevo, 1931. A műről kritikát jelentett meg az Erdélyi Helikon: Kovács László: A viszontlátott Amerika. Holitscher Arthur könyve. Erdélyi Helikon, 1931. 6.sz. 489-490.

[120] I.e: Holitscher Ghandi és Európa, 1926. június, http://epa.oszk.hu/00400/00458/00234/korunk_EPA00458_1926_06_4160.html; Szántó György: Arthur Holitscher. 1927. március, http://epa.oszk.hu/00400/00458/00210/korunk_EPA00458_1927_03_4275.html; Fábry Zoltán: Kor-regények, 1929. XII. 918-921. és Három új regény. 1931. VII-VIII. 579-581.; Bolyai Zoltán: Mi történik Berlinben? 1931. XII. 914-15; Dobó Júlia: Holitscher moszkvai története, 1929. VI. 477-478.; Egri Ágoston: Holitscher és az intellektuelek, 1932. III. 236-237.

[121] Kerekes Gábor a Magyarországról érkező, német nyelvű nagy írótehetségek hiányát azzal magyarázza, hogy ezek a többnyelvűségben felnőtt szerzők viszonylag későn kezdtek el németül alkotni, ami hátrányt jelentett azokkal szemben, akik a kezdetektől fogva németül, illetve magyarul alkottak, másrészt a magyar kultúra nyitottságának köszönhetően igen sokan a magyar nyelvet, irodalmat választották. Kerekes Gábor: Geboren in Budapest. Das Ungarnbild in Budapest geborener Autoren der österreichischen Literatur der Jahrhundertswende und der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts. In: ”[...] als hätte die Erde ein wenig die Lippen geöffnet [...]” – Topoi der Heimat und Identität. i.m.

[122] Figyelemre méltó, hogy ebben a kontextusban Holitscher a „Heimat”, azaz a „haza” kifejezést használja Magyarországra. Mein Leben. 180.

[123] Holitscher magyar kapcsolatai igen korlátozottak voltak. Károlyi Mihály levelezéséből azt biztosan tudjuk, hogy az emigrációban lévő Károlyi- családdal Berlinben találkozott. Az író 1931-ben levelet írt Károlyinak, amelyben a Károlyi-házaspár, a francia Vu című hetilap szovjet különszámában megjelentetett cikkeit méltatja, illetőleg kilátásba helyezi, hogy hamarosan Párizsba utazik és felkeresi őket. Károlyi Mihály levelezése IV. 1930-1944. Szerk. Hajdú Tibor és Litván György, Napvilág Kiadó, Budapest, 2015. 81-82. A kapcsolatban minden bizonnyal az ideológiai megfontolás és nem feltétlenül a nemzeti hovatartozás volt a mérvadó.

[124] Mein Leben. 243.

[125] Tormay Cécile hasonlóképp fogalmaz a Tanácsköztársaság időszakát feldolgozó naplószerű regényében: „Magam csak egy bolyongó láng vagyok, vigyenek a tüzéből, hordják szét a sötétben, világítsanak be vele az otthonokban, hogy derengésénél átvirrasszuk az éjszakát”. Tormay Cécile: Bujdosókönyv I. kötet. i.m. 288. Tormay elbeszélői én felfogásáról lásd továbbá: Kádár Judit Az antiszemitizmus jutalma. Tormay Cécile és a Horthy-korszak (http://szochalo.hu/cikkek/3853), valamint Bánki Éva Lobogó sötétség (Tormay Cécile: Bujdosókönyv) (epa.oszk.hu/00900/00995/.../Multunk_EPA00995_bankicímű írását.

[126] Hasonló megállapításra jut az otthontalanság okait vizsgálva Szász Ferenc Rilke vonatkozásában is. A szintén prágai születésű Rilke is szimpátiával viseltett a csehek iránt. Ferenc Szász: Rilke und Arthur Holitscher. Blätter der Rilke-Gesellschaft 23. 2000., S. 65–77. 68. Ennek kapcsán állapítja meg a szerző, hogy míg Holitscher a Monarchia megnevezhető, Rilke a meg nem nevezhető, a társadalmi hovatartozás szempontjából is problematikusabb részéből érkezett. Ui: 74.

[127] Holitscher hontalan státuszúként teljesen elfelejtve, szegénységben halt meg Genfben 1941-ben, a gyászbeszédet Robert Musil tartotta. Mivel senki sem godozta, 1961-ben sírját is felszámolták. Manfred Chobot: Arthur Holitscher (1869–1941). Literatur und Kritik, Jg. 5, 2004. 99–111. 109.

 

FEL