Marsovszky Magdolna

Az antiszemitizmus: "Egy pozitív program negatív része"

2019.12.25

 

1.) Mi az antiszemitizmus? Definíciós kisérlet.

Magyarországon sokszor nevezik az antiszemitizmust 'zsidókérdésnek', ellenben a szót mindenféle idézőjel nélkül használják nemcsak privát beszélgetésekben, hanem könyvekben, hivatalos állásfoglalásokban is, igy pl. a közszolgálati médiában. Íme néhány példa: az utóbbi években Kövér László többször szorgalmazta, hogy beszéljünk öszintén a 'zsidókérdésről' (nála idézőjel nélkül) s 'zsidókérdésként' közelített az antiszemitizmushoz Elek István müsora is a közszolgálati televízió egyik esti programjában 2004 májusában, melynek témája a "zsidózás, antiszemitizmus és zsidókérdés" volt[1]. A jelenség 'zsidókérdés'-ként történő felfogása következtében a téma megbeszélése is a Magyarországon élö zsidók és nem zsidók közötti problémákra szűkül. Kövér László pl. azt mondta egy interjúban: "Én a továbbiakban nem vagyok hajlandó zsidókérdésben véleményt nyilvánítani /.../. Azt gondoltam néhány évvel ezelőttig, hogy minden, az emberek fejében létező probléma egyúttal a valóságnak is része, tehát akkor járunk el helyesen, ha ezeket megpróbáljuk értelmes, emberi módon kibeszélni. Például hogy milyen problémái vannak, ha vannak egyáltalán, a magyarországi zsidók, a zsidó magyarok és a nem zsidó magyarok együttélésének."[2] Elek István műsorában is megrekedt a beszélgetés minden jó szándék ellenére, de nem utolsó sorban a műsorvezető irányítása miatt, a zsidó-nem-zsidó-problematikánál, az úgymond "kisebbség és a többség kóros viszonyánál". A Kossuth Radió egyik Társalgó c. műsorában (2005. ápr. 12, 14.05 óra) a műsorvezető Antall István a 'nemzeti kérdést' és a 'zsidó kérdést' választotta külön egy Gyurgyák Jánossal készített interjúban, amiben a történész a problémakört "nehéz házasság"-nak és "magyar-zsidó-veszekedésnek" nevezte, így mintegy adott tényként kezelve azt a feltételezést, hogy a zsidók nem magyarok.

 

Értékes kutatómunkák is megjelennek 'zsidókérdés'-ként értelmezve az antiszemitizmust. 'Zsidókérdés Magyarországon' címmel jelent meg pl. GYURGYÁK János (2001) könyve, melynek előszavában a szerző ugyan utal a (nála következetesen idézőjel nélkül használt) 'zsidókérdés' kifejezés problematikus (hiszen antiszemita) olvasatára, mégis védelmébe veszi, mivel természetesnek véli, hogy a zsidók és nem-zsidók között voltak és lesznek problémák, és – kérdezi - ha a nemzeti vagy az agrárkérdésről beszélünk, miért ne beszélhetnénk a 'zsidókérdésről' is (nála idézőjel nélkül [GYURGYÁK 2001:14]). Így - nyilván akaratlanul - már a kérdésfeltevésével is szétválasztja a 'nemzeti kérdést' a 'zsidó kérdéstől'.

 

A felsorolt véleményekben, műsorokban, kiadványokban egyaránt az antiszemitizmus kérdését tárgyalták, de 'zsidókérdésként' közelítettek a témához, mely végsősoron annak az antiszemita előitéletnek a továbbvitélét jelenti, mintha a zsidók váltanák ki az antiszemitizmust.

 

Mindez annak ellenére van így, hogy a témával foglalkozók több évtizede Magyarországon is újra és újra kijelentik: "az antiszemitizmushoz a zsidóságnak semmi köze sincsen. Magyarországon az antiszemitizmus magyarkérdés, Németországban németkérdés, Franciaországban franciakérdés" (HELLER 1997:20). S bár HELLER Ágnes 'A "zsidókérdés" megoldhatatlansága, avagy miért születtem hébernek, miért nem inkább négernek?' címmel megjelent könyvében (2004) következetesen s idézőjel nélkül "gazdatársadalomnak" nevezi a többségi társadalmat, ami paraziták létét feltételezi, a 'zsidókérdés'-t (helyesen és konzekvensen) idézőjelben használja s kimondja, hogy "minden szerzö, aki a 'zsidókérdésröl' ír, már maga is vagy a Másikról vagy Magáról ír" (HELLER 2004:60). Jelen vannak Magyarországon évtizedek óta a zsidók nélküli antiszemitizmusra, a vélten létező nemzeti karakter és az antiszemitizmus, valamint az antiszemitizmus, az etnocentrizmus és a nacionalizmus közötti kapcsolatra történő utalások is (a teljesség igénye nélkül pl. BIBÓ [1948], BIBÓ [1978], SZABÓ [1981], SZABÓ [1984], CSEPELI [1990, 1998], KARSAI [1992], UNGVÁRI [1999], RÁNKI [1999], FEJTŐ [2000], KATZBURG [2002], CSEPELI/ ÖRKÉNY [2002]). KARÁDY Viktor (2000) ugyan a "keresztény-zsidó' pérbeszéd hiányaként jellemzi az antiszemitizmust, de nála, valamint elsősorban KOVÁCS Andrásnál (1999) megjelenik a legfontosabb tétel, miszerint az antiszemitizmus vizsgálatának a 'tárgya', tehát a 'más' vizsgálata, tulajdonképpen a vizsgálatunk 'alanya', tehát mi magunk vagyunk. A médiabeli valamint politikusi, kulturpolitikusi reflexiók ezzel szemben azt tükrözik, hogy ez a felfogás kutatókon kívül egyáltalán sincs beágyazva a társadalomba, s vélhetően ezért nem születhetnek hatékony anti-antiszemita stratégiák.

 

E tanulmány célja semmiképpen sem az utóbbi évek magyarországi releváns és kitűnő kutatómunkáinak kritizálása vagy elemzése, csupán az, hogy felhívja a figyelmet németországi és izraeli kutatások alapján arra súlyponteltolódásra, amely az antiszemitizmus kiindulópontjaként és annak kommunikációjában az utolsó operatív eszközig következetesen a többségi társadalmat határozza meg. Ha ismert is az alaptézis, hogy az antiszemitizmus nem a zsidók, hanem az antiszemiták problémája, mégis újra és újra előfordul, hogy kiindulópontjaként a zsidók jelennek meg. Ennek eredményeként a társadalomban az az érzés csapódik le, mintha az antiszemitizmus egy marginális probléma lenne, mégpedig egy kisebbség (zsidók) és az őket nem kedvelők (antiszemiták) tulajdonképpen a többségi társadalmon kívüli, periferiális ellentéte. Az antiszemitizmus megértéséhez és legyőzéséhez azonban magával a jelenséggel kell foglalkoznunk, tehát az antiszemita sztereotípiák eredetével, elterjedésével, kommunikációjával és képlékenységével, melyek által a mindenkori társadalomban, változó történelmi előfeltételek dacára újra és újra fellángol. A többségi társadalom értékrendbeli gondolkozási struktúráival kell tehát foglalkozni, mert abból ered az antiszemitizmus mint kirekesztési tendencia belső szisztematikája.

 

Mi is tehát az antiszemitizmus?

 

Az antiszemitizmus mint fogalom viszonylag új. A német publicista, Wilhelm MARR (1819-1904) 'A zsidóság győzelme a németség fölött. Nem konfesszionális nézőpontból vizsgálva' című nagy sikerű írása (MARR 1879) által vonult be a köztudatba; a publikáció, amely avval a kultúrpesszimista kiáltással végződik, hogy "Finis Germaniae!" (Germánia vége), a megjelenés évében 12 kiadást élt meg. Marr volt az, aki az 'Antiszemita-Liga' megalapításával az 'antiszemitizmus' fogalmát bevezette a politikai szótárba. A 18. században keletkezett 'szemita' szó jelentése az antiszemiták szempontjából azonban nem volt egyértelmü, hiszen eredetileg 'nyelvcsalád'-ot jelentett, s ráadásul az arabokra is vonatkozott, ami miatt a szó 'zsidóellenességként' értelmezve etimológiailag nem igaz (BERGER WALDENEGG 2003:27). Ezért az antiszemitizmust az antiszemitáknak egyre többször 'zsidókérdésként' kellett konkretizálniuk. A 'zsidókérdés' mint fogalom ugyan megjelent már a 18. század közepén, de eleinte a zsidók emancipációjából adódó adminisztratív kérdéseket foglalta magába (pl. RÜRUP 1987). Zsidóellenes kifejezésként először 1838-ban használták, de mint ilyen, csak 1879-ben vált általánossá (BENZ 2002:108). A 19/ 20. század fordulóján mindinkább rasszizmussal, azaz a fajelmélettel telítődött, s ettől kezdve eleve az antiszemita doktrina követői által ebben az értelemben használt kifejezés (BERGER WALDENEGG 2000:108f.).

 

Ugyanakkor az 'antiszemitizmus' kifejezés is problematikus, hiszen ez is az antiszemita doktrina követői által és egy saját magukra vonatkozó, tudatosan választott megjelölés volt, mégis manapság temérdek tudományos kutatás és elemzés alapjául szolgál. Mindez ráadásul annak ellenére történik, hogy a szó jelentéséről akárcsak megközelítőleg is konszenzus lenne. Még a történészek közül is csak egy kisebbség állítja, hogy a fogalom a 19. század utolsó harmadában kifejlődő rasszizmussal van egyenes összefüggésben, a többség azonban az ókortól a középkoron keresztül napjainkig felszínre törő összes zsidóellenes jelenség megvilágításához használja a szót. Az antiszemitizmuskutatás legfrisebb publikációi közül talán az eddigi legtöbb meghatározást a német történész, BERGER WALDENEGG (2003) sorolja fel, aki számtalan ismert példát és definíciót is megvizsgál, hogy azután szinte mindet elvesse, mondván, egyik sem tökéletes. Olyan kérdésekre is választ keres, hogy hogyan lehet megkülönböztetni az ún. szalonantiszemitizmust a radikális antiszemitizmustól, hol a határ a passzív és az aktív antiszemitizmus között, milyen erősnek kell lennie az antiszemitizmusnak ahhoz, hogy képviselője akár egy zsidó temetőt, akár egy zsinagógát megrongáljon. Vizsgálódásait, amelyek a definícióért eddig folytatott vívódások összefoglalásának is tekinthetők, a német szociáldemokrácia egyik alapítójának, August Bebelnek már 1873-ban kimondott, de máig elterjedt feltételezésével kezdi, miszerint az "antiszemitizmus a buták szocializmusa", vagy Jean Paul Sartre-nek 1945-ben megfogalmazott mondatával, miszerint az antiszemitizmus a "szegények sznobizmusa". Ezek azért nem tarthatóak, írja, mert ugyan létezik egy bizonyos összefüggés a képzési fok, a szegénység és a sztereotíp gondolkozásra való hajlam között, de óriási tévedés azt hinni, hogy az összes antiszemita buta és szegény. Ellenkezőleg. Az antiszemitizmus nem utolsó sorban olyan embereknél figyelhető meg, akikre semmiképpen sem fogható, hogy buták és képzetlenek, s ráadásul materiálisan és szociálisan jól szituáltak (BERGER WALDENEGG 2003:48). Ám a rasszizmussal telített antiszemitizmus 'jeles' képviselőjének, Theodor Fritschnek az 'Antisemiten-Kathechismus' címmel 1887-ben publikált művében felállított definíciója, miszerint az antiszemitizmus a "szemitizmus elleni harc", sem megfelelő, hiszen – mint már szó volt róla - az arabok is szemitáknak számítanak s – akarva így akaratlanul per definitionem nem-zsidókra is vonatkozik (BERGER WALDENEGG 2003:52, 96). A szerző ezért megpróbálja elvetni az antiszemitizmus kifejezést és behelyettesíteni valami mással, amiben a 'zsidó' szó is előjön (s mint e tanulmány folyamán remélhetőleg hitelesen bizonyítást nyer, értékes kutatását ezen a ponton tereli vakvágányra). Vizsgálja az 'antijudaizmust', amit azonban erősen vallásos konnotációja miatt hamarosan el is vet. Hasonló eredményre jut a 'zsidógyűlölet' kifejezéssel kapcsolatban is, de itt elsősorban azért, mert erősen negatív érzelmi tartalommal bír, ami nehezíti a történelmi és aktuális folyamatok távolságtartó vizsgálatát. Szerinte még olyan kétségtelenül antiszemita beállítottságú embereknél, mint Adolf Hitler, sem ajánlatos egy ilyen érzelmi töltetű kifejezést használni, mert Hitler az antiszemita politikáját racionális akcióként állította be és tervezte meg. Éppen ezért a 'judeofóbia' kifejezéseket sem érzi megfelelőnek. A legsemlegesebbnek és ezért a távolságtartó vizsgálódások szempontjából még leginkább a 'zsidóellenesség'-et tartja a elfogadhatónak. Mélyremenő, struktúrális, történelmi és etimológiai vizsgálatai vége felé azonban mégis megállapítja: "Olyan terminológiailag ideális meghatározás, amely minden kritikát kibírna, nincsen. /.../ Mindent egybevetve az antiszemitizmus kifejezése kitűnő példája annak a nem ritka esetnek, hogy a társadalmi gyakorlatban olyan kifejezések betonozódnak be, amelyek nem egyeznek meg azzal a jelenséggel, melyekre használják őket"[3] (BERGER WALDENEGG 2003:113, 117).

 

Hiába tehát minden fáradozás? Talán mégsem. A könyv szerzője ugyanis minden igyekezete ellenére túlságosan szűken értelmezi a problémakört. Az antiszemitizmus affirmatív meghatározása, tehát 'zsidóellenességként' történő értelmezése azért tereli vakvágányra a kérdésfeltevést, mert azonnal felmerülnek olyan további kérdések is, mint pl. 'ki számít zsidónak?' s így az antiszemitizmusból újra 'zsidókérdést' kreálnánk. A kérdés, hogy ki zsidó, az antiszemitizmus szempontjából megválaszolhatatlan, mint ahogy antiszemiták generációinak sem sikerült minden kétséget kizáró definíciót felállítani (RÜRUP 1987: 120ff). Az 1935-ös 'Nürnbergi Törvények' alpontjaként felállított 'Törvény a német vér és becsület megóvására' ugyan messzemenően igyekezett konkretizálni, ki számít zsidónak (HEINEMANN 2003:82), a gyakorlatban azonban állandó definíciós nehézségek merültek fel, sőt ismert még 1942-böl is Himmler olyan utasítása, melyben "sürgős fontossággal" elrendeli, hogy "arról, ki is számít zsidónak, semmiféle rendelet ne kerüljön nyilvánosságra, mert ezekkel a balga meghatározásokkal csak a saját kezünket kötjük meg" (FREUND/ SAFRIAN 1993:43). A századforduló Bécse polgármesterének, Hitler példaképének, Karl Luegernek sokat idézett mondata: "Wer a Jud' ist, bestimm' i!" (Hogy ki a zsidó, én mondom meg!) (idézi HAMANN 2002:417) sokkal előbbre visz, mert arra utal, hogy a zsidó ellenségkép a többségi társadalom antiszemitái képzeletének szüleménye. Az antiszemitizmus definíciójának meghatározásakor különös nehézséget jelent még a poszt-Auschwitz perspektíva, mivel abból mint abszolút végpontból kiindulva az antiszemitizmust nehezen lehet értelmezni. Auschwitz után viszont az antiszemitizmus definíciója Auschwitz nélkül már nem lehetséges. Bármennyire paradoxnak tűnik is, az antiszemitizmus megértéséhez első lépésben mégis el kell vonatkoztatnunk Auschwitztól mint végponttól. A 'zsidóellenesség' affirmatív meghatározása helyett közelebb visz a megoldáshoz az antiszemitizmus antropológiai meghatározása.

 

Mit jelent ez pontosan?

 

A németországi antiszemitizmuskutató, Wolfgang Benz legújabb könyvében az antiszemitizmus négy különbözö megjelenési formáját különbözteti meg: (1) a keresztény antijudaizmust, (2) az áltudományos antropológiai és biologisztikus érvrendszer segítségével felépített rasszista antiszemitizmust, amely a 19. században keletkezett és a Holocaustban végződött (3) a másodlagos, Holocaust utáni antiszemitizmust, amely az újabb generációk nevében a 'kollektív bűnösség' visszautasításából táplálkozik s a kárpótlások jogosultsága körüli vitákra koncentrálódik, valamint (4) az anticionista antiszemitizmust, amely elsősorban a posztkommunista országokra volt jellemzö az államszocializmus ideje alatt (BENZ 2004:19f.). Európában mind a négy megjelenési forma virulens ma is.

 

Mint az idézett besorolás is mutatja, a németországi antiszemitizmus-kutatásban ma már konszenzus, hogy a modern antiszemitizmust meg kell különböztetni az antijudaizmus sokkal régebbi jelenségétől. Itt azonban nem egyszerű nyelvi különbségről van szó, hanem annál sokkal többről. Az antijudaizmus felvilágosodás előtti időszakában a vallás volt a különbözőség meghatározója. Mint ismeretes, a kereszténység a zsidóság ellen érzett mély ambivalenciájából nőtt ki, hiszen a kereszténység a zsidóságban gyökerezik. A kereszténység a kezdetén nem volt más, mint reformált zsidóság, s éppen ezért kellett minden erejével elhatárolódnia tőle. Ebből a zsidóság ellen érzett keresztényi magatartásból fejlődött ki az antijudaizmus. Mivel a zsidók vallásos hovatartozása ruházatukat és habitusaikat is meghatározta, kisebb nagyobb eltolódásokkal a felvilágosodásig ténylegesen felismerhetők voltak a társadalomban. A felvilágosodás eszmeiségében előretört mélyreható szekularizáció, Herder és a nyelvtudományok jelentősége, valamint a romantika organizmuselméletéhez kapcsolódó a népről és a népi karakterről kialakult elképzelés megteremtették a modern antiszemitizmus egyik előfeltételét. Annak ellenére, hogy az antiszemitizmus csak sokkal később fogalmazódott meg, már ekkor megkülönböztethető volt az antijudaizmustól, mégpedig az antropológia által (DUNK 1999:67ff). Nem a vallás volt többé meghatározó, hanem a vélten más népi karakter. A felvilágosodás univerzalizmusa és az ész joga a liberalizmus az általános emancipáció előretörésével ugyan egyrészt megrendítette alapjaiban a zsidó életet, mivel a tradicionális közösség feloszlatásához vezetett, másrészt azonban igazságosságot is teremtett, mert általa megnyílt az út a zsidók számára is a keresztény társadalomba és az egyes embereknek olyan szabadságjogokat biztosított, amelyre korábban nem volt példa. A liberalizmus tehát kedvező utat biztosított a zsidók asszimilációjának, akik külsőleg nem voltak többé a zsidó közösséghez tartozóként beazonosíthatók. A kialakuló zsidó emancipációra és polgári egyenjogúságra azonban az antijudaizmus antropológia irányába történő eltolódása volt a válasz. Ez azt jelentette, hogy bár az antijudaizmus évszázados tradíciója nélkül nehezen lehetne elképzelni a modern antiszemitizmust s a megszokott sztereotípiákat az antiszemitizmus minden további nélkül át is vehette, ezeket azonban többé nem a teológiával, hanem az antropológiával magyarázta.

 

Az antiszemitizmus-kutatásban ma már az is konszenzusos központi tétel, hogy az antiszemitizmus oka sem a zsidó vallásban, sem a zsidók tényleges viselkedésében nem keresendő. Az antiszemitizmusnak tehát közvetlenül semmi köze sincs valóságos zsidókhoz. BERGER WALDENEGG (2003) válaszkeresése azért sem vezethetett eredményre, mert a szerző makacsul ragaszkodott az etimológiai elemzéseivel az antiszemitizmus és annak zsidó célpontja közötti kapcsolathoz. Elemzi ugyan Gavin I. Langmuir történész meghatározását, miszerint az antiszemita gondolkodásmód és viselkedés "maga a gonoszság" (uniquely evil in quality), vagy Julius Schoeps antiszemitizmuskutató meghatározását, miszerint az antiszemitizmus "egy fajta kollektiv elmebetegség" (kollektive Gedächtniskrankheit), megemlíti, hogy az antiszemitizmus a zsidókat olyan kimérikus tulajdonságokkal ruházza fel, melyek empírikusan nem igazolhatóak (BERGER WALDENEGG 2003:65, 66) s ezzel egyúttal igazolja Theodor Adorno tézisét, miszerint az antiszemitizmus nem más, mint "a zsidók rémhírének terjesztése" (Gerücht über die Juden) (ADORNO 1980: 123), de sehol sem folytatja ezeket a gondolatmeneteket, elveti őket, és visszatér az affirmativ meghatározáshoz, miszerint az antiszemitizmus zsidóellenesség.

 

Pedig arra a kérdésre, hogy mi az antiszemitizmus és mik megjelenésének mozgatórugói, nem elegek monokauzális magyarázatok. A jelenség sokrétűsége miatt a válasz csak a különböző tudományágakban folyó interdiszciplináris kutatással kereshető. Elsődleges funkciója van ebből a szempontból a történelemtudománynak, de nagy jelentőségüek a politika-, az irodalom-, az orvostudomány, a szociológia, a pszichológia és a pszichoanalízis, a teológia és a jog területén folyó kutatások is (vö. pl. BERGMANN/ KÖRTE 2004). Egyre nagyobb teret látszanak betölteni ezen a téren azok a kutatások és magyarázatok, melyek a kultúrantropológiát hívják segítségül. Ezek ugyan egyáltalán nem újak (vö. pl. SARTRE 1947, STERN [1961] 1986, VOLKOV [1990] 2000), de legkésöbb HUNTINGTON 'The Clash of Civilisations' ([1996] 2002) c. bár joggal vitatott de ennek ellenére jelentős munkája óta megnőtt a szerepük, hiszen a kultúra ma már elismerten nemcsak 'hab a tortán', hanem 'hard factor', tehát a társadalmi folyamatok egyik legfontosabb mozgatórugója, és 2001 szeptember 11-e óta elismerten biztonságpolitikai relevanciával is bír. Lényeges, hogy az antiszemitizmus kultúrával történő összekapcsolása újabb perspektívákat nyit, kézenfekvővé válik u.i. az antiszemitizmus kultúrpolitikával mint tudományággal történő összekapcsolása is. A kultúrpolitika a mindenkori kultúra definíciója alapján kidolgozott és arra felépített stratégia, melynek a mindennapokra történő 'lefordítása', pragmatizálása és a gyakorlatba történő átültetése jelenti a kultúra keretfeltételeinek biztosítását. Logikus tehát a kérdés, hogy melyek azok a kultúrpolitikai stratégiák és operatív eszközök, amelyek elősegítik az antiszemitizmus felerősödését, illetve még továbbmenve, hogy nem az ezek alapjául szolgáló és jelenleg érvényben lévő kultúrameghatározás-e az, ami a kirekesztéses magatartást elősegíti. Mert ha ez így van, akkor az érvényben lévő kirekesztő kultúrameghatározásra felépített stratégiák és operatív eszközök által a mindenkori kulturpolitika reprodukálja és automatizálja a kirekesztést. E nézöpont egyszersmind megnyitja azt a kutatási perspektívát is, hogy mely kultúrameghatározás ill. milyen arra felépített stratégiák és operatív eszközök bírnának olyan preventív hatással, amelyek a társadalomban csökkentik a kizárásos tendenciákat és növelik a toleranciát.

 

Mivel tehát az antiszemitizmus oka az antiszemiták képzeletének szüleménye, ezért az antiszemitizmus kultúrantropológiával összekapcsolt megközelítése arra a kérdésre keresi a választ, hogy mik azok az okok, körülmények, amelyek az antiszemitákban a kirekesztéses, gyűlöletes magatartásformát előidézik, melyekkel aztán megkeresik a kirekesztés konkrét személyeit, csoportjait, országait, hogy felgyülemlett agressziójuk azokon lecsapódjon. Ez teoretikus sikon értelmezve azt jelenti, hogy az antiszemitizmus egy első lépésben tág értelemben vett, tehát antropológiai fogalom, amely a kirekesztés konkrétumait megkeresve válik affirmatív zsidóellenességgé.

 

HOLZ (2001) kutatása ezt az utat követi. Szerinte a modern antiszemitizmus a nacionalizmus nélkül nem érthető meg igazán. Bár nem lehet a nacionalizmust az antiszemitizmussal azonosítani, annyi biztos, hogy ott, ahol a nacionalizmus bizonyos szociális csoportoknak, amelyek – joggal vagy alaptalanul – bizonytalanságot éreznek, belső tartást biztosít, pszeudo-vallásos funkciót tölt be és az erős és homogén nemzet eszméje biztonságot és előrehaladást igér, kedvező táptalajra talál az antiszemitizmus (vö. DUNK 1999:75).Olyan államokban, melyek társadalmi átalakulásokon ill. valamilyen társadalmi krízisen mennek keresztül, általában megjelenik az antiszemitizmus, mégpedig olyan formában, mintha a vélt 'nemzeti egység'-et veszélyeztetnék annak antagonistái. Ezek az érvelési minták nemcsak Németországban jelentek meg a II. Világháború elött, hanem Auschwitz után is visszatérnek Európában és általános bennük, hogy az egyik oldalon a 'nemzet' antagonistái (zsidók ill. annak véltek) mint tettesek jelennek meg, s a másik oldalon a 'nemzet' mint 'áldozat', aminek következtében tehát a 'nemzet' a saját legitim önvédelmét hangsúlyozza. Az antiszemitizmus tehát a nem-zsidó többségi társadalomhoz kötödik (pl. a többségi magyar társadalomhoz), akik számára a nacionalizmus egy bizonyos funkciót tölt be. A 'nemzeti egység' protagonistái a 'zsidók'-at a társadalmilag veszélyes tulajdonságok olyan tömegével ruházzák fel, aminek nincsenek, nem is lehetnek reális, materiális megfelelői, ezek tehát antiszemita konstrukciók, s mint ilyen: kulturális konstrukciók. A másik oldalon az 'egységes, homogén nemzet' is elképzelt, tehát kulturális konstrukció, 'imagined community' (ANDERSON [1983] 1996), mivel vallási ill. etnikai egység hiányában csak történelmi mítoszok és egy a közösség minden tagja által akceptált történelemkép valamint szimbólumvilág szolgálhat a közösség összetartó, kohéziós tényezőjeként. A nemzetközösség már csak azért is imaginárius közösség, mert "még a legkisebb nemzetekben sem ismerik egymást annak tagjai, nem találkoznak egymással, de még csak nem is hallanak egymásról, ennek ellenére azonban mindegyiknek a fejében pontos elképzelés van arról, mi is a nemzet" (ANDERSON 1996:15). Ezért íjra Ernest GELLNER (1995:16) is, hogy: "Az ember csinálja a nemzetet. A nemzetek az emberi meggyőzödések, lojalitások és szolidaritási kapcsolatok művi képződményei", ami annyit jelent, hogy nem a nemzetek igyekezete teremti meg a nacionalizmust, hanem a nacionalizmus alkotja meg magának a nemzeteit. Mind a 'homogén nemzet' mind az antiszemita értelemben vett 'zsidó' esetében tehát kulturális konstrukcióval állunk szemben. A zsidó-konstrukció a nemzeti önkép konstrukciójának antagonisztikus ellentéte, amely a társadalom konkurrens és idegen érdekeit szolgálja és a 'nemzeti identitás' ellensége.

 

Az antijudaizmus antiszemitizmussá való antropológiai eltolódásának tehát megvolt az a további jelentősége is, hogy azon sztereotípiák, melyekkel korábban egy bizonyos, identifikálható csoportot jelöltek meg, önállósodtak és immár olyan emberekre és csoportokra is vonatkoztathatóak voltak, akiknek vagy amelyeknek a zsidó valláshoz semmi köze nem volt.

 

Mivel tehát nem beszélhetünk egyértelműen reálisan létező zsidókról mint az antiszemitizmus elsődleges célpontjairól, azért a szociológiában és az antiszemitizmuskutatásban is inkább 'outgroup'-nak nevezik a kirekesztettek csoportját ill. azokat, akik ellen az antiszemitizmus irányul. Azt a csoportot pedig, ahonnan kiindul a kirekesztés, jelen esetben az az érzés, amit antiszemitizmusnak hívunk, 'ingroup'-nak nevezik. Ez azt is jelenti, hogy még abban az esetben sem feltétlenül zsidókról van szó, ha az antiszemitizmus célpontjait mint 'zsidó'-kat jelöljük meg, hiszen az antropológiai értelemben definiált antiszemitizmus célpontja: kulturális konstrukció (ezért szerepel a 'zsidó' kifejezés ebben a dolgozatban gyakran idézőjelben).

 

Összefoglalva az antiszemitizmus specifikuma az, hogy nem elégszik meg csupán a zsidókkal szembeni bizalmatlansággal és gyanakvással (BIBÓ [1978] 1983:826; CSEPELI 1990), hanemegyfajta "világnézetté" (HOLZ 2001)bis válik, melyben az outgroup (zsidó konstrukció, zsidók ill. a zsidónak véltek) a 'Gonosz', a 'rossz szellem', a 'rossz akarat' megtestesítöi (SARTRE 1947), akikörök harcban állnak a 'Jóval'. E világképben az outgroup (zsidó konstrukció, zsidók ill. a zsidónak véltek) egy a nemzeti identitással szemben álló 'antiidentitás' megtestesítőivé válnak (HOLZ 1995). Ebből a démonizálásból keletkezik a 'misztikus zsidó', mint kulturális konstrukció, ami az ún. 'projektív antiszemitizmus' forrása. Ezen a ponton tehát az antiszemitizmusról már, mint "kulturális kódról" (VOLKOV 2000) beszélhetünk. Így válik az antiszemitizmus egy fajta gondolkozás-, érzés- és cselekvésvilág összességévé. Az antiszemitákat saját érték- és normarendjüknek megfelelö közös ethos köti össze, amely egyaránt ideológia, világnézet és nagy szimbolikus egység, tehát kultúrális jelenség (VOLKOV 2000:19). Egyesek kategorikusan elutasítják ezt a kultúrát, mások passzívan vagy aktívan részesévé válnak. Ebben az értelemben tehát az antiszemitizmus csak másodrangúlag irányul zsidók ellen, elsősorban azonban kulturális magatartásforma.

 

Ha GEERTZ (1983:9) és STEGER (2002) nyomán abból indulunk ki, hogy a kultúra a jelenségek olyan hálózata (webs of significance/ Bedeutungsgewebe), amely az embert körülveszi és nem a kultúrális adatok részletekbe menő empírikus megfigyeléséböl és rögzítéséből, hanem a kulturális folyamatok szemiotikus interpretációjából áll, akkor a kultúra szöveg, vagyis olvasható jelrendszer és cselekmények értelmezhetö összefüggése, melyben azt elemezzük, hogy az adott jelrendszernek mi rejlik a hátterében. Ebből következik, hogy az antiszemitizmus mint világnézet ill. kulturális kód sajátságos szemantikáinak ill. jelentésstruktúráinak felfedése, tehát az 'antiszemita kódok' megfejtése, dekódolása, elsősorban az azokat közvetlenül körülvevő kultúrtörténeti összefüggésekbe történö beágyazása által válik lehetővé.

 

HOLZ már említett könyvének elején (2001:157ff) az antiszemita közbeszéd (belső ellentmondásoktól sem mentes) azon általánosítható szabályait és (a későbbiekben verifikált) hipotéziseit állítja fel, melyekben a nacionalizmus antiszemitizmushoz vezet. Íme összefoglalva a fontosabbak:

1.)        Absztrakció: a nacionalisták ill. az antiszemiták mind az ingroup-ot (saját közösségüket) mind az outgroup-ot (zsidó konstrukciót, ill. a zsidókat vagy az annak vélteket) etnikailag homogén csoportként definiálják, ezeket azonban ellenkező előjelű absztrakt morális tulajdonságokkal ruházzák fel (pl. tiszta érzésű németség/ magyarság versus kozmopolita, identitás nélküli zsidóság).

2.)        Etnizálás: mind az ingroup mind az outgroup összetartozása származásán, vérszerinti kötődésén alapul, az antiszemiták mindkét csoportot olyan lényegi tulajdonságokkal ruházzák fel, melyek alapjában véve megváltoztathatatlanok és állandóak, csak az ingroup-nál figyelhető meg, hogy a 'nemzeti identitás' egyre 'magasabb szintet' ér el, tehát az ingroup lassanként felmagasztosítja magát, saját magát felsöbbrendünek itéli meg. Az etnizálás a faji alapú konstrukciók részeként fogható fel.

3.)        Társadalom/ közösség ellentétpár hangsúlyozása: A nacionalista-antiszemita felfogás az ingroup-ot közösségként, az outgroup-ot társadalomként fogja fel. A közösség olyan csoport, melynek kohéziós ereje morális tradiciókon nyugszik és melyben a csoportidentitás határozza meg az egyén identitását. A társadalom az egyenrangú individuumok egymásmelletisége, amelyet a szociális érintkezések hálózata kapcsol össze. Itt tehát két különböző antagonisztikus szociális modell-elképzelésröl van szó. Az outgroup-társadalom (zsidó konstrukció) ennek az antiszemita vádnak megfelelően tönkreteszi az ingroup-közösséget (pl. németséget/ magyarságot), mégpedig elsősorban a média, a sajtó és a pénz (töke) segítségével (ez a pont ellentmond az előzőnek, mégis ugyanúgy része az antiszemita felfogásnak).

4.)        Identitás/ ellen-identitás: ez az ellentétpár az ingroup-nak (nemzeti) identitást tulajdonít, míg az outgroup-ot (zsidó konstrukció) identitás nélküli, ambivalens, paradox individuumként, a nemzeti identitás tönkretevőiként állítja be. Az outgroup-nak (zsidó konstrukció) ebben az értelemben identitás nélküli identitásuk van, s az antiszemita felfogás szerint ez az identitásnélküliség vegyül a 'zsidókkal' a többségi társadalmakba.

5.)        A tettes/ áldozat-reláció megfordítása: a nemzet protagonistái a 'zsidó tettesek' áldozatai. Az 'áldozatok' önvédelme az antiszemita felfogás szerint nem zsidóellenességet jelent, hanem jogos és szükséges önvédelmet. Ez a konstrukció elsősorban az antiszemitizmus vádjának visszautasítására és a további kirekesztések megindoklására szolgál eszközként.

6.)        Jó/ rossz zsidók ellentétpárja: mindig léteznek a 'jó zsidók', akik (az antiszemiták szempontjából) nem hordozói az 'egész zsidóság' rossz tulajdonságainak. Ilyenkor jön elö az "igenám, de" kifejezés, ami egyrészt az antiszemitizmus vádját igyekszik érvényteleníteni, másrészt inkább az "egész zsidóság gonoszságára" koncentrálni.

7.)        Kihalt vallási forma versus keresztény nép: miközben az ingroup, tehát a nacionalista antiszemiták számára fontos a keresztény vallás, addig az outgroup (zsidó konstrukció) lényegében mint nem vallásos csoport jelenik meg. Ez által egyrészt lehetővé válik az antiszemiták számára a vallásos szemantika megtartása, másrészt megkönnyíti a 'zsidók' vallástalan csoportként történő jellemzését.

8.)        Faji koncepció: e szerint 'fajnak' számítanak az etnikai alapon meghatározott nagy népcsoportok, melyeket biológiai identitás is összetart.

 

Kétségtelen tehát, hogy a modern antiszemitizmus a többségi társadalom identitásképző elemének tekinthető, melyben valamely csoport a saját identitását a 'zsidó-ellenségkép' konstrukciója, felállítása révén határozza meg. Ezért ma már nem csak a nyílt erőszak, tehát pl. az számít az antiszemitizmus mérőfokának, hogy előfordulnak-e egy adott országban zsidók elleni attrocitások vagy sem; a genfi történész, Philippe BURRIN (2004:38f) már az ennél sokkal kevésbbé nyíltan megjelenő stádiumot is "radikális antiszemitizmus"-nak nevezi. Szerinte már az az antiszemitizmus is radikálisnak nevezhető, amely a zsidó-ellenségképet a saját identitása meghatározásának középpontjába állítja, mert ebből logikusan következik, "hogy a saját identitás csak akkor virágozhat, ha a zsidó identitás eltünik".

 

2.) "Ha balra néztek, zsidót láttak." A németországi modern antiszemitizmusról

 

A modern antiszemitizmusnak mindenekelőtt a nacionalizmus az éltető eleme (HOLZ 2001:12). A nacionalista antiszemitizmus világnézeti, kulturális, politikai, szociális szemantika, amely legkésőbb a 19. század utolsó harmadában egész Európában elterjedt. Mégis, mik voltak azok az okok és társadalmi strukturális elemek, amelyek Németországban egymást hatványozva végül is az 'eliminációs antiszemitizmushoz' vezettek? - kérdezi BURRIN (2004:44ff.) legújabb könyvében. Szerinte három olyan elem is van, amely a társadalomban meglévő potenciális antiszemitizmust már 1914 elött is nagymértékben szította. Mivel kettő közülük speciálisan németnek számított, a harmadikkal együtt ezek egymást hatványozták, s így az antiszemitizmus idővel erősebb lett, mint más országban. Az első elem az etnonacionalizmus volt, mely az ország identitásának az alapját etnikailag homogén 'németség'-ként, a nemzethez tartozást tehát vérségi-leszármazási alapon határozta meg. Ehhez hozzájárult a 19. század elejéből származó romantika nyugat-, liberalizmus- és kapitalizmusellenessége, s mindez a század végére a völkisch-népnemzeti mozgalomban teljesedett ki. Az etnikai alapú nacionalizmus a birodalom határain túli németekre is kiterjesztette a 'nemzet' fogalmát s a pángermán mozgalomba torkollott. Egy nemzet etnikai, tehát vérségi-leszármazási alapon történő meghatározása azonban ország határain belül mindig exkluzióhoz, vagyis valamely más csoport kirekesztéséhez vezet, ezért szította az antiszemitizmust. A második elem a vallási megújulás volt. Szemben pl. Franciaországgal, ahol a laicisztikus köztársaság a 20. század elején éles ellentétben állt a katolicizmussal, a szekularizáció Németországban nem volt olyan előrehaladott, s a császárság a trón és az oltár szövetségére támaszkodott. A német nacionalizmust kezdettől fogva átitatta a keresztény vallásosság, s az a gondolat, hogy a nemzetet vallásos köteléknek is erősítenie kell, mélyen beágyazódott a társadalmi gondolkodásba. Míg a 'nemzet' problémáira a pángermán mozgalom kínált vélten megoldást, addig az identitás vallással kapcsolatos problémáit a völkisch-népnemzeti mozgalom reflektálta, a politikai reformhoz tehát a vallás forradalmasítása is járult. A németországi vallási megújulás tulajdonképpen szekularizált pótvallás létrehozásából állt. Egy része 'német keresztényi' mozgalomként kisajátította a keresztény tradíciót s mint 'nemzeti', kizárólagosan a 'németségnek' tulajdonított vallást meg akarta szabadítani a zsidó befolyásoktól. Másik, kisebbik része pedig az ősi germán vallás tradicióját kívánta folytatni. E reformmozgalmak nem a hagyományos keresztény zsidóellenességböl táplálkoztak, hanem a 'németség' egységes, etnikai, ill. késöbb etnikai-rasszista alapon történö meghatározásából, valamint mély antiszemita átitatottságukból. A harmadik elem a tekintélyelvű, autoriter kultúra volt, s a tágan értelmezett kultúrafelfogás szerint a politikai kultúrára, szociális értékekre, mint a rendre, a pontosságra, a tisztaságra és a szorgalomra is vonatkozott, melyeket mint 'másodlagos erényeket' tipikusan német tulajdonságokként állítottak be. Mindezek erősítették az etnikailag definiált identitástudatot. Az autoriter kultúra a hatalom dicsőítésében, mint pl. a katonaság kultiválásában és a katonai erények kiemelésében is manifesztálódott. Mindhárom felsorolt elemben, tehát az etnonacionalizmusban, a vallási megújulásban, ill. az autoriter kultúrális nemzeti értékekben implicit benne rejlett a kirekesztés, vagyis a 'zsidó másság' illetve a 'zsidó gonoszság' kiemelése. 1914 után a Weimari Köztársaság lett volna arra hivatott, hogy az antiszemizmus terjedését megállítsa, de nem volt elég erős, nem tudott igazán gyökeret verni s az antiszemitizmus a sokrétű identitásválság miatt egyre gyorsabb dinamikájú lett. Az Első Világháború után a 'németségi' kérdés teljes aktualitásában tört felszínre, mivel az európai császárságok összeomlása után sok német élt a Német Birodalmon kívüli szomszédos országok területein, pl. Ausztriában, Lengyelországban vagy a Szudétatartományban. A háborús veszteséggel együtt ez nagy mértékben növelte az etnonacionalizmust.

 

A felsorolt tendenciákat már a 19. század végén, 20. század elején összefogta tehát a német völkisch-népnemzeti mozgalom, melynek a konsztitutív összetartó eleme az antiszemitizmus volt, s melynek szellemi struktúrális dimenziójában felismerhetőek voltak már későbbi népírtás első halvány jelei is. Az eleinte szétszórtan, később azonban egyre szervezettebben fellépő 'germánhitü csoportok' kulturális mozgalmát a mai értelemben civil, parlamenten kívüli mozgalomként lehetne jellemezni, melynek stratégiája a hálózatépítés volt (PUSCHNER 2000:48, 50, 279). A wilhelmiánus császárság szinte minden területét behálózta és tulajdonképpen állandó mobilizálásból, ill. egy fajta 'németségkampány'-ból állt. Agresszív és céltudatos agitációikkal már jóval az Első Világháború előtt megalkották tehát a wilhelmiánus szászárság völkisch-népnemzeti gondolkozói azt a teljes Németországot behálózó szövetséget, szervezeti előfeltételeket és ideológiai termőtalajt, amelyeknek a segítségével a későbbi nemzeti szocializmus és a szélsőjobb kibontakozhatott (PUSCHNER 2000:25, 285).

 

A mozgalom a saját létét a közös származáson kívül a közös kultúrából és az isteni akaratból vezette le (PUSCHNER 2000:17). A 'németség' etnikai definíciójából kiindulva az autentikus értékrendért valamint a kultúra homogenitásáért és tisztaságáért kűzdött. A 'vélten autentikus kultúra védelme', annak megújulása állt tehát a mozgalom középpontjában. Hogy ez mennyire összefügg az antiszemitizmussal, azt a német költő, Friedrich Lienhard (1865-1929) fejezi ki talán a legjobban, aki szerint az antiszemitizmus sem szociális, sem morális, sem vallási kérdés. "Az antiszemitizmus önmagában egyáltalan nem kérdés", hanem "egy pozitív program negatív része. E pozitív program neve: a német kultúra német szellemben és német természetben való megújulása. A németség eme hangoztatása nem sovinizmus kérdése, hanem elvi kérdés. /.../ Vérben és szellemben és erre építve a politikában és a kultúrában, elvekben és tettekben németnek lenni – ez a valóságos antiszemitizmus!" (idézi: PUSCHNER 2000:55, 56). Mivel etnikai értelemben a birodalmi határokon túli németek is a 'németséghez' tartoztak, a határokon túli ú.n. németség-szervezetek más országokban is elkezdték beszervezni a németnyelvü kisebbségeket, hogy kulturálisan integrálják, ill. az anyaországhoz kössék őket (vö. pl. BÖKH 1869, WOLLSTEIN 1977). Eme 'élettér ideológia' szorosan kapcsolódott a 'németség mint faj' élméletéhez (HEINEMANN 2003:28) s célja az ország határain kívül, de az "anyaország" közvetlen közelében élő "német sejtek" segítségével történö újabb német települések létesítése volt (PUSCHNER 2000: 151,153). Mindez a kialakuló nagybirodalom-mítosz része is volt, amelynek a 'németségmozgalom' által úgy nevezett 'szégyenteljes Versailles-i Béke' (1919) után nőtt meg igazán a jelentősége. Egyidejüleg az ország határain belül a vélten kulturális és etnikailag homogén közösséggel szemben ellenségképek alakultak ki. Kialakult egy kultúrharc, melyben mély mentális árok keletkezett a magát 'igaz németnek' érző 'jobboldal' és a 'nép ellenségeként', 'nem-németként' és 'hazaárulóként' megbélyegzett 'baloldal' között. "Ha balra néztek, zsidót láttak", igy jellemzi Brigitte HAMANN (2001:109) röviden az 1918 és 1919 fordulóján a müncheni forradalmi események antiszemitizmusát. Belső ellenségnek a kor leghíresebb antiszemita francia írója, Édouard Drumont (1844-1917) óta a liberalizmus és a kapitalizmus számított (HOLZ 2001:298ff), német kortársa, a teológus és politikus Adolf Stoecker (1835-1909) kiegészítette a listát a szociáldemokráciával (HOLZ 2001:248ff), s később társult hozzá a kommunizmus és a bolsevizmus. A kozmopolita, internacionális és urbánus életvitel, az univerzalizmus, maga az a tény, hogy valaki az 'értelmiség'-hez tartozott (NORDMANN 1995), sőt már abban az időben a tömegkultúra, a kommercializálódás és a 'nyugati civilizáció' is első számú ellenség volt (PUSCHNER 2000:99, 146), mert a nemzeti oldal attól félt, hogy általuk nyugatiasodik és kerül idegen befolyás alá az autentikus kultúra (az 'elnyugatiasodás' alatt akkor a latin és a francia befolyást értették). Így a nagyváros mint a 'tiszta, természetes vidéki életmód' antagonisztikus ellentéte önmagában is ellenségnek számított (PUSCHNER 2000:115ff). A nemzeti oldal úgy érezte, hogy a 'német szellemiség' s az etnikailag megalapozott homogén identitás ezzel szemben védelemre szorul, ezért ki kell rekeszteni a gyökértelen 'idegent', a nemzeti kultúra identitásnélküli tönkretevöjét. A fenyegetettség érzésének könnyebb elviselése érdekében a 'németség' nagyságát ideológiailag kihangsúlyozta, túlértékelte, és heroizálta. A régi mondák és a rovásírás felelevenítése a nép vélt évezredes kulturális homogenitását és a kulturdarwinizmus értelmében más népek fölötti nagyságát volt hivatva igazolni (PUSCHNER 2000: 46), amit a keresztény egyház is erősített és kvázi isteni legitimációjával látott el (HÜRTEN 2002:219). Mivel végül is mindent, ami a népnemzeti-konzervatív diskurzustól eltért, egzisztenciális fenyegetettségként érzékelt, az igazságosnak hitt önvédelem a Jó és a Gonosz közötti metafizikai harccá vált, s a tradicionális etnonacionalimus egyfajta etnovallássá hatványozódott (BURRIN 2004: 85, 106).

 

A reakciós mozgalmak és a társadalom rekrisztianizálási vágya tehát a magyarázata annak, hogy a nácik 1933-ban még az annak előtte mérsékelt katolikus körökben is támogatásra találtak. A felsorolt tényezők összejátszása megerősítette azokat a mechanizmusokat, melyek által az eleinte mérsékelt antiszemitizmus lassanként egyre több embert kerített hatalmába, és így idővel könyörtelenül önjáróvá vált (BURRIN 2004: 55, 129).

 

A német völkisch-népnemzeti mozgalom története is mutatja, hogy az antiszemitizmus konsztitutív öszetartó, identitásképzö szerepet töltött be, tehát a többségi társadalom identitásproblémájaként határozható meg, amely a 'védekező' magatartásformából kiindulva az 'idegenektől' megtagadja azt a képességet, hogy nemzeti és kulturális téren a közösségi struktúrához tartozzanak. 'Idegeneket' konstruál, akiket aztán kulturális, szociális, vallási és morális szempontból alacsonyabb rendűeknek tekint és akikről azt állítja, hogy a nemzeti és etnikai struktúrákra nézve káros hatással vannak. Az antiszemita társadalom a zsidókat eszközként 'használja fel', hogy kivetítse rájuk a saját problémáit, félelmeit, gondjait, patrióta projektjeit megvalósítsa, öntudatát stabilizálja, krízisjelenségeket megmagyarázzon és a 'bűnöst' megjelölje.

 

3.) A magyarországi jelen antiszemitizmusról

 

A leírtakhoz hasonló jelenségekkel találkozunk manapság, száz év elteltével Magyarországon. Magyarországon sem kizárólag zsidók az antiszemitizmus célpontjai. A kódolások, kurziválások inkább egy olyan embertípus ellen irányulnak, amely a 'haza' és a 'vérrel áztatott szülöföld' mítoszával (Blut- und Bodenmythos) ellentétben a kozmopolitizmust, az urbanizmust és az intellektualitást testesíti meg. Az antiszemitizmus magyarországi variánsa a HOLZ (2001) által kidolgozott általánosítható szabályait figyelembe véve szintén nacionalista antiszemitizmus, mely világnézeti, kulturális, politikai, szociális szemantika, s mint ilyen 'kulturális magatartásforma'-ként is definiálható.

 

Ez a tézis konkrétan a következőket jelenti: Magyarországon a nemzeti kultúrameghatározás valamint az erre a kultúrafogalomra felépített kulturpolitikai stratégiák alapját a nemzet romantikus ideálja és a 'magyarság' etnikai népfelfogása képezi, amely nyomán kialakult 'kulturnacionalizmus' folyamatosan jelen van, bár intenzitása kétségtelenül függ a mindenkori kormány beállítottságától. A magyarországi kultúrnacionalizmus azon a völkisch-népnemzeti kultúrfelfogáson alapszik,mintha az 1920-ban a Trianoni Szerzödés következményeként a szomszédos országok javára leválasztott területeken élő magyar kisebbség kulturálisan mint homogén, etnikailag egységes 'magyarság' még mindig Magyarországhoz tartozna és az ott élő magyarnyelvű kisebbségeket a 10. századból származó szent-istváni korona 'összetartó ereje' mint 'magyarságot' fogná össze.

 

Mint Németországban, Magyarországon is különösen a 19. századi romantikus nacionalizmus ébredése óta virágzott a nemzetkarakterológia, az önképek tarka kertje, és valósággal burjánzottak a más etnikumokról, kisebbségekről alkotott előítéletek (HANÁK 1990:73). Az etnikai népfelfogás és ezekkel együtt a völkisch-népnemzeti kulturnacionalizmus a 19. század végén teljesedett ki. Eszmevilága szintén a Herdertől és a német romantikából eredő művelődésbölcseleti és kulturális irányzatra vezethető vissza, s mint SZABÓ Miklós kifejti (2003:101ff), itt is együtt járt az antiszemitizmussal. Abban az időben az antiszemitizmus össztársadalmi konszenzusra számíthatott (UNGVÁRY 2001; vö még: FISCHER 1988) meghatározta az ország politikai kulturáját is (ALY/ GERLACH 2002:429), és az 1919-es forradalmi hangulatban pl. olyan "vörösök" ellen is irányult, akiknek a zsidó identitáshoz semmi közük sem volt (FISCHER 1988:138). Mivel 'Trianon' általános zavartság forrása lett, és a nemzethaláltól való félelem óriási méreteket öltött, a magyar határok Trianon előtti visszaállítása 1920 után a politika, a kultúra és a mindennapi élet legfontosabb kérdése lett, és a revansizmus a magyar fasizmus vezető ideológiája. Itt is kifejlődött egy koncepció, amelynek célja a magyar kultúra faji tisztaságának megőrzése volt (RÁNKI 1999: 82). Ez a völkisch-népnemzeti gondolkodásmód a köznyelvben 'népi-urbánus vita'-ként emlegetett s erösen vitatott jelenség 'népiként' vagy 'populistaként' meghatározott részére volt jellemző (vö. UNGVÁRY 2001). Mivel azonban RADNÓTI Sándor (1992; 2000), TAMÁS Gáspár Miklós (1992) és MARGÓCSY István (2004) is rávilágítanak a magyarországi 'népi' oldal és a herderi koncepció közös vonásaira, ezért az ártatlan 'népi' helyett a németországi mozgalom nyomán a negativabb színezetű 'völkisch-népnemzeti' meghatározás a pontosabb kifejezés[4]. Mindkettőre jellemző a civilizációkritika, valamint az antiszemitizmus, azzal a különbséggel, hogy a némettel ellentétben a magyarországi mozgalom a 20-as évek után szociális érzékenységet mutatott a falusi élet nyomora iránt (UNGVÁRY 2001). A létező szocializmus univerzalisztikus eszméiségével ugyan sikerült visszaszorítani a völkisch-népnemzeti gondolkodásmódot, ez azonban nem tűnt el (STANDEISKY 2001a, 2001b, 2002, 2004). Mi több, az ezzel szorosan összefüggő kulturnacionalizmus, amely a a 60-as évektől fokozatosan egy fajta ellenállást is jelentett az elnyomó és a kulturális különbségeket nivelláló reálszocialista doktrína ellen, az igazi, ténylegesen elnyomott és elhallgattatott földalatti demokratikus ellenzék legnagyobb sajnálatára nyugati, elsősorban (nyugat-)német támogatottságot is élvezett Willy Brandt 'keleti politikája' ('Brandts Ostpolitik') ideje alatt (EÖRSI 1997 [1990]: 134, ENZENSBERGER 1989: 123, 133). 1989 után újra teret kapott a völkisch-népnemzeti gondolkodásmód, csak populistább változatban, mivel eredeti szociális érzékenysége lényegesen csökkent. Ebből a szempontból ma méginkább hasonlít a németországi variánsához. 1989 után megnőtt Magyarországon újra a 'kulturpesszimizmus' és a nemzethaláltól való félelem, amire a reakció az etnizálás, a nacionalizmus felé fordulás és a kultúra nacionalizmussal való telítettsége, 'patrióta' kulturális koncepciók sorozata lett. Mindezzel együtt magához tért a népnemzeti-konzervatív miliőben hagyományosan fellelhető és a reálszocializmust mélyhűtött dermedtségben átvészelő antiszemitizmus is.

 

Etnikailag definiált, völkisch-népnemzeti magyarságkoncepció képezte az első demokratikusan választott magyar, nemzeti konzervatív kormány kulturpolitikájának az alapját is 1990 és 94 között, melynek a célja a magyar nemzeti kultúra vélten etnikai ill. völkisch-népnemzeti szempontok szerinti homogenizálása segítségével az ún. autentikus értékorientáltság és az etnikai kultúra tisztaságának megőrzése volt. Ez azzal kapott a második nemzeti-konzervatív Orbán-kormány ideje alatt, 1998 és 2002 között, újabb dinamikát, hogy az ország transzformációs folyamatában még sosem játszott előtte akkora szerepet a politikai marketing mint stratégia és addig sosem használták a médiát, elsősorban a közszolgálati médiát olyan mértékben a kormány operatív kommunikációja eszközeként, mint abban az időszakban. Mint Trianon után, most újra megjelent a 'magyarságkultúra' faji tisztasága megőrzésének a koncepciója és ezzel a rendszerváltás után ebben az időben radikalizálódott a 'magyarság' etnizálása és az ezzel együttjáró u.n. 'idegenek' ellen irányuló kirekesztési tendencia. Míg ugyanis a közvetlenül a rendszerváltás utáni években csupán etnocentrikus antiszemitizmusról beszélhetünk, ami az etnikai alapon meghatározott magyarságelvű kultúrakoncepcióból történő kirekesztést jelenti, addig ebben az időben megjelent az antiszemitizmusban a biologisztikus, rasszista elem is. Ilyen volt pl., amikor Csurka István, a MIÉP elnöke egy vele készített interjúban a közszolgálati Kossuth Rádióban a Szocialista Pártot a "magyarság és a nemzet tönkretevőjének", a "globalizmus kellékének" és "nemzetközi embereknek" nevezte, akik "elfajzottak"[5]. Felméréseim szerint ekkor hangzott el először a rendszerváltozás után a német 'entartet' szó magyar megfelelője. Egy másik példa GRESPIK László (1999, 2000) ügyvéd és a Bp. Közig. Hiv. elnöke ugymond, kulturtörténeti írása, melyben a magyar faj dns-éről értekezett a 'Magyar Demokrata' c. szélsőjobboldali hetilapban. A 'magyarság' biológiai értelemben fajta ill. faj-ként való emlegetése újra és újra felmerül azóta is[6].

 

Az 1999-es radikalizálódás hátterében az a nagyméretű kampány állt, melyet a nemzeti konzervatív Orbán kormány folytatott azért, hogy a Frankfurti Könyvvásáron ne csak az előző, szocialista-liberális kormány által kiválasztott írók jelenjenek meg. Az addig kiválasztottak ugyanis "túl egyoldalúan" csak a "budapesti liberális irodalmat" és az ahhoz közel álló írókat képviselték volna és nem az "igazi magyar" irodalmat[7]. A nácik általi könyvégetéshez hasonlították azt, ha Frankfurtban nem jelenhetnek meg az "igaz" magyar írók[8]. Ebben az időben voltak hallhatóak a "nemzeti szocializmus"[9] és a "mai magyar genocídium" [10] kifejezések is, csak éppen fordított előjelű jelentéssel. A magyarok saját kultúrájukból való kirekesztését értették ez alatt a (konstruált) 'idegenek', a 'liberálisok', 'kozmopoliták' és 'nemzetközi emberek' által. A társadalom és a kultúra "elzsidósodásá"-tól való félelem a kb. száz évvel ezelőtti német és magyar völkisch-népnemzeti gondolkodásban éppúgy központi szerepet játszott (RÜRUP 2004: 85, UNGVÁRY 2001), mint mai magyarországi variánsában, melyet CSOÓRI Sándor költö (1990:6) "fordított asszimilációnak" nevez.

 

Az ún. 'idegenek' azonban az egész politikai baloldal, tehát a szocialisták és liberálisok. Ezért jött létre az elmúlt 15 évben az, amit Magyarországon is nem ritkán azzal a német szóval jellemeznek, hogy 'Kulturkampf'. Ennek során mély mentális árok keletkezett a magát 'igaz-magyarnak' érzö jobboldal és a 'nép ellenségeként', 'nem-magyarként' és 'hazaárulóként' megbélyegzett liberális, ill. ,baloldal' között. A 'kulturharc'-ban megjelenö 'bűnös város' Budapest ellen irányuló állandó kampány sem más, mint az ismert 'nagyváros mint ellenség' (LENGYEL 1999), tehát a 'bűnös urbánus életvitel' (PUSCHNER 2000:115ff) antiszemita sztereotipiája mint a 'tiszta, természetes vidéki életmód' antagonisztikus ellentéte, mely a magyar irodalomban is 1897-ig követhetö vissza (SZABÓ 2003: 150).

 

Mivel a völkisch-népnemzeti felfogás szerint az ország határain kivül szétszórtan élő magyarnyelvü kisebbségek is a 'magyarsághoz' tartoznak, akiket úgymond integrálni kell, ezért a létező szocializmus összeomlása óta a száz évvel ezelőtti, wilhelmiánus Németországban aktív, völkisch-népnemzeti mozgalomhoz hasonlóan ma Magyarországon jelentős számú parlamenten kívüli mozgalom, 'magyarsághívő csoportok'[11] és az értelmiség nagy része[12] állandó 'mobilizálást', egy fajta 'magyarságkampányt', "missziót" folytat a "magyarságtudat felébresztése"[13] érdekében. Ezek a határokon belüli és határokon túli ún. magyarság-szervezetek[14] megpróbálják – a Nagy-Magyarország élettér-ideológia értelmében - a szomszédos országok területein élő magyarnyelvü kisebbségeket kulturálisan az anyaországba integrálni. Ha egy szóban szeretnénk összefoglalni, mi is a célja ennek mozgalomnak, röviden így lehetne: 'a magyarság megmentése'. Itt elsősorban kulturális 'megmentésről' van szó, mivel sokak – egyébként részint jogos - felfogása szerint az ország kulturális sajátosságai az európai integráció után összemosódnak, úgymond 'globalizálódnak'. Másodsorban azonban a 'megmentés' az 'igaz magyarok' védelmét jelenti (,akik magukat 'igaz keresztényként' határozzák meg), a 'nemzet országon belüli ellenségeitől'. Mint a száz évvel ezelőtti Németországban, úgy ma Magyarországon is belső ellenségnek a liberalizmus és a szociáldemokrácia, a kozmopolita, internacionális és urbánus életvitel, a kapitalizmus, a szocializmus és az univerzalizmus számít, mert a 'nemzeti oldal' attól fél, hogy általuk nyugatiasodik el és kerül idegen befolyás alá és szorul háttérbe az autentikusnak tartott kultúra.A kulturális homogenizálás iránti törekvés tehát mint mindig, Magyarországon is törvényszerűen valamely egyéb csoportok kirekesztéséhez vezet, ezért alakultak ki az ország határain belül a vélten kulturálisan és etnikailag – néha fajilag - homogén közösséggel szemben az ellenségképek.

 

Ma Magyarországon – egyébként joggal - attól a jelenségtől fél a társadalom nagy része, melyet általában az 'Európai Únióból kiinduló globalizációként' jelölnek meg. A 'nemzeti oldal' úgy érzi, hogy a 'magyarság szellemisége' s az etnikailag megalapozott homogén identitás a mindezt rájuk szabadítani igyekvő, gyökértelen 'idegennel', a nemzeti kultúra identitásnélküli tönkretevőjével szemben szorul védelemre. Azt szugerálja a lakosságnak, mintha permanens folytonosság létezne a Rákosi diktatúra és a mostani szocialista-liberális kormány, ill. az úgymond 'posztkommunisták' között s rendszeresen arra céloz, mintha Magyarország a saját kormánya által állandó, idegen elnyomás alatt állna. A magyarországi és a keleteurópai országok hosszú évtizedekre visszanyúló történelemszemléleti tradíciójára általában is jellemző tézis, miszerint az állam és a nemzeti politika állandó "külső elnyomás" alatt állna (PÓK 1998:68), mindmáig megtalálható. Ezt igazolják az ún. polgári jobboldal által a baloldalt minősítő olyan megjelölések mint 'idegenlelkű', a 'globalizáció kelléke', 'nemzetellenes', 'brüsszelita' vagy 'bankárkormány'. Ha ezeket összevetjük az antiszemitizmuskutatásból jól ismert sztereotípiákkal, egyértelműen antiszemita kódokkal van dolgunk. A 'liberálisok' és a 'tizenéves fiú szakállas bácsitól szerzett első szexuális tapasztalatai'[15] összefüggésében az utóbbi időben megjelent a 'zsidó férfiak patológikus szexualitására' utaló antiszemita sztereotípia is (GILMAN 1992:281ff). Mindez párosul az antiszemita diskurzus további jól ismert megjelenési formájával, az összeesküvéselmélettel, melyre példa, hogy az utóbbi időben a 'polgári' jobboldal és a magyarság-szervezetek valamely választás vagy referendum előtt többször figyelmeztették a lakosságot, hogy a 'szociálliberálisok' olyan golyóstollakat osztogatnak, melyeknek tintája egy idő után kifakulhat, vagy a választások, referendumok után addig gyanúsítgatják őket választási csalással, mig a választási cédulákat újra kell számolni. Legutóbb ez év febr. 5-én fogalmazott úgy Orbán Viktor, hogy annak érdekében, hogy "ne történjen meg olyan, ami meg szokott történni" a szavazatszámláláskor, "oda kell figyelni, hogy mit csinálnak a többiek a tollukkal"[16]. Az összeesküvéselmélet EU-ellenessége pl. az "Eurocionizmus"[17] kifejezésben nyilvánul meg, amely a vélt 'zsidó világuralom' és az Európai Unió közötti vélt összeesküvés szinonímája. Korai lenne kijelenteni, hogy beszélhetünk-e ma is egy völkisch-népnemzeti mozgalomról Magyarországon. De tény, hogy Orbán Viktor röviddel ezelőtt a több mint 400 faluparlamenti találkozó kapcsán a "1930-as évek népi mozgalma óta /.../ legnagyobb /.../ polgári-falusi mozgalmá"-ról beszélt[18].

 

Mivel – hasonlóan a száz évvel ezelőtt aktív németországi völkisch-népnemzeti mozgalomhoz - mindent, ami a nemzeti konzervatív diskurzustól eltér, a jobboldal egzisztenciális fenyegetettségként él meg, az igazságosnak hitt önvédelem újra és újra a Jó és a Gonosz közötti metafizikai harccá fokozódik és a tradicionális etnonacionalizmus már már etnovallássá hatványozódik, melyben a harc egyenesen az "antikrisztus"[19] ill. "gigantikus sátáni erök"[20] ellen folyik.

 

Az antiszemitizmus magyaroszági formáját tehát a többségi társadalom identitásproblémájaként, "univerzálissá növelt projektív identifikáció"-ként (CSABAI/ ERÖS 2000:120) lehet meghatározni, amely a 'védekező' magatartásformából kiindulva a konstruált 'idegenektől' megtagadja azt a képességet, hogy nemzeti és kulturális téren a közösségi struktúrához tartozzanak. Az 'idegeneket' kultúrális, szociális, vallási és morális szempontból alacsonyabb rendűeknek tekinti és azt állítja, hogy a nemzeti és etnikai struktúrákra nézve káros hatással vannak.

 

A német történész Thomas HAURY (2002:159) nyomán a magyarországi antiszemitizmus esetében "struktúrális antiszemitizmusról" is beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy antiszemita gondolkodási struktúrákról van szó, melyeknek nem az a lényege, hogy milyen konkrét csoportokat tekint a többségi társadalom az ellenségének. Ugyanezek a struktúrák alkalmazhatóak más 'rendszeren' vagy 'normán' kívülinek tekintett csoportokkal, pl. a cigányokkal vagy homoszexuálisokkal szemben is (vö. KARÁDY 2000: 345).

 

Az antiszemitizmusnak tehát közvetlenül semmi köze sincs valóságos zsidókhoz. Az olyan absztrakt fogalmakat, mint 'liberális', 'kozmopolita', 'internacionalista', 'idegenszívű', 'idegenbérenc', 'hazaáruló', 'jöttment', 'hazátlan' azonban 'zsidóknak' vagy 'vélt zsidóknak' tulajdonítják. A 'nemzeti megújulás' protagonistái a 'zsidókat' vagy annak vélteket a társadalmilag negatív tulajdonságok olyan tömegével ruházzák fel, amelyeknek nem lehet, és soha sem lehetett materiális megfelelője. Az a célpont, ami ellen az antiszemitizmus irányul, kulturális konstrukció. A 'zsidókat' vagy a 'vélten zsidókat' ezzel szemben a társadalom eszközként használja, hogy saját problémáit, félelmeit, gondjait kivetítse, patrióta projektjeit megvalósítsa, öntudatát stabilizálja, krízisjelenségeket megmagyarázzon és a 'bűnöst' megjelölje. Az antiszemiták többé kevésbbé szociálisan gyökértelennek vagy politikailag elnyomottnak érzik magukat, s a frusztrációjukat kivetítik az idegen(nek hitt) prototípiájára. A magyarországi antiszemitizmusban a jobboldal 'népféltéséről' van szó, mely az ún. autentikus értékek iránti érdeklődés felelevenítéséhez, "képzelt történelem" (GERŐ 2004), kitalált tradíciók és nemzeti mítoszok gyártásához vezet. A nemzeti mítoszok alapvető feladata azonban az inklúzió és exklúzió, tehát a 'mi' és 'ők' táborának a szembeállítása (vö. pl. KARÁDY 2000: 338). Ha az egyik oldalon a csoportidentitás megszilárdítása kitalált mítoszok segítségével vezet a társadalmi önfelértékeléshez, akkor a társadalom ezért súlyos árat fog fizetni, mert ez a másik oldalon csakis a "gyökeres diszkrimináció érvényesítésével lehetséges" (KARÁDY 2000: 348).

 

Összefoglalás

 

A németországi antiszemitizmuskutatásban kidolgozott elvi struktúrák segítségével e tanulmányban remélhetöleg világossá vált, hogy ma is megfigyelhetöek Magyarországon azok a struktúrák, melyek a száz évvel ezelötti Németországban és Magyarországon is nagymértékben hozzájárultak az antiszemitizmus növekedéséhez.

 

Jelen van az etnonacionalizmus, mely az ország identitásának az alapját egy fajta etnikailag homogén népként, a nemzethez tartozást tehát vérségi-leszármazási alapon határozza meg. Az etnikai alapú nacionalizmus az ország határain túlra is kiterjeszti a 'nemzet' fogalmát, ezáltal homogenizál, ami azonban az ország határain belül exkluzióhoz, vagyis valamely más csoport kirekesztéséhez vezet, s ezért szítja az antiszemitizmust. Ehhez nagyfokú nyugat-, liberalizmus- és kapitalizmusellenesség is társul. Jelen van a vallási megújulás iránti törekvés, a nacionalizmust átitatja a keresztény vallásosság s a társadalmi gondolkodásba beágyazódott az a gondolat, hogy a nemzetet vallásos köteléknek is erősítenie kell. A nemzet iránti elkötelezettség nagymértékben szekularizált pótvallást is jelent. Verifikálásra szorul még az a kérdés, beszélhetünk-e a keresztény tradíció kisajátításáról az 'ingroup' nevében, melyet mint kizárólagosan az 'ingroup'-nak tulajdonított vallást meg kell szabadítani az 'idegen' befolyásoktól. Egy másik kutatásban keresendő a válasz arra, hogy mennyire erős a nép azon része, mely az 'ingroup'-hitűek mozgalmaként az ősi kereszténység előtti vallás tradicióját kívánja folytatni. Kidolgozásra vár a válasz arra a kérdésre is, mennyire autoriter a magarországi kultúra. Nem utolsó sorban felmérésre szorulna, mi a média szerepe s melyek azok a kommunikációs struktúrák és eszközök, amelyek segítségével az antiszemita kulturális magatartásforma újratermelődik. Mindezekből kiderülhet, a társadalom mekkora hányadában játszik az antiszemitizmus konsztitutív összetartó szerepet Magyarországon.

 

Az 1989/ 90 es rendszerváltás társadalmi krízist és identitásválságot is okozott, melyet azonban (kialakulatlanságuk miatt) nem tudtak felfogni demokratikus intézményi struktúrák. Megjelent a kulturpesszimizmus, melynek STERN (1986) által kimutatott politikai veszélyességét nem realizálták a kulturpolitikusok, s az ország meggyengült egységes identitásának megszilárdításához a megoldást egy olyan nemzeti kultúra erösítésében látták, melynek az alapját a 'magyarság' etnikailag egységes kulturális fikciója képezi. Ez azonban nemhogy nem vezetett a társadalmi egység megszilárdításához, hanem ellenkezöleg, felélesztette a kultúrharcot. A kultúrharc az Orbán-kormány alatt azért erősödött fel igazán, mert az egység fikciójára alapozott kulturpolitikai stratégiák és operációs eszközök a kommunikáció addigi leghatékonyabb módszereivel kerültek bevetésre. Ezek így viszont automatizálták s újratermelték a kirekesztést. Mivel az ország etnikai alapú kultúrameghatározása mítoszgyártáshoz, a kultúra homogenizálásához, kulturális etnocentrizmushoz (az etnikai alapú kultúrafelfogás hatalmi eszközökkel történő keresztülviteléhez) vezet, ezáltal kirekesztő s ezért eleve nem is demokratikus kulturális koncepció. Következésképpen az erre alapozott stratégiák a demokráciadeficitet termelték újra.

 

Az 1994 és 1998 között valamint 2002 óta hatalmon lévö szocialista-liberális kormánykoalíciók nem tudtak és nem tudnak megbirkózni azzal a vonzerővel, amit a mai kulturális nacionalista, ún. 'polgárjogi mozgalom' kifejt és a gyakran felbukkanó háborús pszichózisnak sem tudnak véget vetni. Egyrészt azért nem, mert nem kínálnak (demokratikus) alternatívát az etnikai kulturafelfogással szemben. Másodszor, mert úgy látszik, attól félnek, hogy minden – még egy mégoly demokratikus – beavatkozás is a cenzúra és ezáltal a létező szocialista hatalomhoz való közelség gyanúját ébresztené fel. Harmadszor pedig azért, mert lemondanak az alakító kultúr- és médiapolitikáról. Mivel a kulturpolitika a létező szocializmusban a 'szocialista emberré nevelés' eszköze volt, azért ma nem témája progresszív helyi politikai diszkurzusoknak.

 

Ezen tényezők összejátszása folytán úgy tűnik, egyre jobban erősödnek azok a mechanizmusok, amelyekben az eleinte mérsékelt antiszemitizmus egyre több embert kerít hatalmába.

 

Nyitva kell hogy maradjon itt az a kérdés is, hogy honnan erednek a magyarországi társadalomban jelenlévő problémák, félelmek, gondok, a népféltés és kulturpesszimizmus, a nemzethaláltól való félelem, melyek szintén antiszemitizmushoz vezethetnek, miért érzik magukat sokan szociálisan gyökértelennek vagy politikailag elnyomottnak, frusztráltnak. S végül: hogyan néz ki konkrétan az a kulturális, kulturpolitikai alternatíva, amely társadalmi önfelértékelés és mítoszgyártás nélkül képes a társadalmat stabilizálni, netán a kirekesztési automatizmus helyett egy más fajta automatizmussal a demokráciát stabilizálni. Ez azonban egy következő tanulmány része.

 

Irodalom:

ADORNO, Theodor W. (1980): Minima Moralia. Reflexionen aus dem beschädigten Leben, in: Ders.: Gesammelte Schriften Bd. 4 (hrsg. von Rolf Tiedemann), Suhrkamp, Frankfurt/Main 1980, S. 123.

ALY, Götz/ GERLACH, Christian (2002), Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945, Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart, München.

ANDERSON, Benedict (1996): Die Erfindung der Nation. Zur Karriere eines erfolgreichen Konzepts. Campus, Frankfurt/ New York (eredeti cím: Imagined Community. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, Verso, London, 1983).

BENZ, Wolfgang (ed.) (2002): Lexikon des Holocaust, C.H. Beck, München.

-           (2004): Was ist Antisemitismus? C.H. Beck, München.

BERGER WALDENEGG, Georg Christoph (2000): Antisemitismus: Eine gefährliche Vokabel? Zur Diagnose eines Begriffs, in: Jahrbuch für Antisemitismusforschung Nr. 9, Hrsg. Wolfgang Benz, Campus, Frankfurt/ M./ New York, 108-126.

-           (2003): Antisemitismus: "Eine gefährliche Vokabel?" Diagnose eines Wortes, Böhlau, Wien, Köln, Weimar.

BERGMANN, Werner/ KÖRTE, Mona (2004): Antisemitismusforschung in den Wissenschaften, Metropol, Berlin.

BIBÓ István (1948): Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, in: Bibó István. Összegyüjtött munkái. Sajtó alá rendezte KEMÉNY István és SÁRKÖZI Mátyás, SZÖLLÖSI Árpád és SZABÓ Zoltán bevezetöjével, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1982, 2. kötet, 391-510.

-           (1978): Levél Borbándi Gyulához, in: Bibó István. Összegyüjtött munkái. Sajtó alá rendezte KEMÉNY István és SÁRKÖZI Mátyás, SZÖLLÖSI Árpád és SZABÓ Zoltán bevezetöjével, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1983, 3. kötet, 822-866.

BÖKH, Richard (1869): Der Deutschen Volkszahl und Sprachgebiet in den europäischen Staaten. Eine statistische Untersuchung, J. Guttentag, Berlin.

BURRIN, Philippe (2004): Warum die Deutschen? Antisemitismus, Nationalsozialismus, Genozid, Propyläen, Berlin.

CSABAI Márta/ ERÖS FERENC (2000), Testhatárok és énhatárok. Az identitás változó keretei. Jószöveg Mühely, Budapest.

CSEPELI, György (1990): ....és nem is kell hozzá zsidó. Az antiszemitizmus társadalomlélektana, Kozmosz Könyvek, Budapest.

-           (1998): Elöitélet és antiszemitizmus, Jószöveg, Budapest.

-           / ÖRKÉNY, Antal (2002) (szerk.): Gyülölet és politika, Minoritás Alapítvány Kisebbségkutató Intézete a Friedrich-Ebert-Alapítvány támogatásával, Budapest.

CSOÓRI, Sándor (1990): Nappali hold 2, Hitel 18 (1990): 4-7.

DUNK, Hermann von der (1999): Antisemitismus zur Zeit der Reichsgründung. Unterschiede und Gemeinsamkeiten: ein Inventar, in: Die Konstruktion der Nation gegen die Juden, hrsg. von Peter ALTER, Claus-Ekkehard BÄRSCH, Peter BERGHOFF, Wilhelm Fink, München, 65-91.

ENZENSBERGER, Hans Magnus (1989): Ungarische Wirrungen (1985). In: Ach Europa! Wahrnehmungen aus sieben Ländern. Mit einem Epilog aus dem Jahre 2006. Suhrkamp, Frankfurt a.M., 121-176.

EÖRSI, Istán (1997 [1990]): Az elfojtás- és elfojtása, in: A szabadság titokzatos bája. Esszék, kritikák, portrék, Palatinusz, Budapest 119-135.

FEJTÖ, Ferenc, Zeke Gyula közremüködésével (2000): Magyarság, zsidóság. História. MTA Történettudományi Intézete, Budapest.

FISCHER, Rolf (1988): Entwicklungsstufen des Antisemitismus in Ungarn 1867-1939. Die Zerstörung der magyarisch-jüdischen Symbiose, Südosteuropäische Arbeiten, 85, Hrsg. Mathias BERNATH/ Karl NEHRING, R. Oldenbourg, München.

FREUND, Florian /SAFRIAN, Hans (1993): Vertreibung und Ermordung. Zum Schicksal der österreichischen Juden 1938-1945. Das Projekt "Namentliche Erfassung der österreichischen Holocaustopfer", Hrsg. Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes, Wien.

GEERTZ, Clifford (1983): Dichte Beschreibung. Beiträge zum Verstehen kultureller Systeme. Suhrkamp, Frankfurt/M.

GELLNER, Ernst (1995): Nationalismus und Moderne. Rotbuch, Hamburg.

GERŐ András (2004): Képzelt történelem, Eötvös-Polgart Kiadó, Budapest.

GRESPIK László (1999, 2000): Szkíták törvénye, 1-3 rész, in: Magyar Demokrata, 1999 december 23. és 30., 2000. január 06.

GILMAN, Sander L. (1992): Seuche in Deutschland 1939/1989. Kulturelle Vorstellungen von Rasse, Raum und Krankheit. In: Rasse, Sexualität und Seuche. Sterotype aus der Innenwelt der westlichen Kultur, rowohlts enzyklopädie, Hamburg, 281-305.

GYURGYÁK, János (2001): A zsidókérdés Magyarországon. Politikai Eszmetörténet. Osiris, Budapest.

HAMANN, Brigitte (2001): Einer von ganz Unten. Warum ließ Hitler die Juden Europas umbringen, woher rührte sein möderischer Antisemitismus? In den chaotischen Wirren der Jahre nach dem Ersten Weltkrieg formte sich seine bizarre Rassenlehre – mit dem Antisemitismus als populärem Kern, in: Die Gegenwart der Vergangenheit. Die Spiegel-Serie über den langen Schatten des Dritten Reichs. Spiegel Spezial 1/ 2001, 108-114.

-           (2002): Hitlers Wien, Lehrjahre eines Diktators. Piper, München.

HANÁK Péter (1992): Das Bild vom Anderen. Verbürgerlichung und ethnische Vorurteile in der ungarischen Gesellschaft der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts, Böhlau, Eien, Köln, Weimar, 73-115. (eredetileg megjelent: Polgárosodás és etnikai elöítélet a magyar társadalomban a 19. század második felében. In: A kert és a mühely. Budapest: Gondolat, 1988).

HAURY, Thomas (2002): Antisemitismus von links. Kommunistische Ideologie, Nationalismus und Antizionismus in der frühen DDR, Hamburg.

HEINEMANN, Isabell (2003): Rasse, Siedlung, deutsches Blut. Das Rasse- & Siedlungshauptamt der SS und die rassenpolitische Neuordnung Europas, Wallstein, Göttingen.

HELLER, Ágnes (1997): Az idegen. Múlt és jövö, Budapest.

-           (2004): A "zsidókérdés" megoldhatatlansága, avagy miért születtem hébernek, miért nem inkább négernek?, Múlt és Jövö, Budapest.

HOLZ, Klaus (2001): Nationaler Antisemitismus. Wissenssoziologie einer Weltanschauung, Hamburger Edition, Hamburg.

HUNTINGTON, Samuel (2002): Kampf der Kulturen. Die Neugestaltung der Weltpolitik im 21. Jahrhundert, Goldmann, München (eredeti cím: The Clash of civilisations, Simon & Schuster, Nem York, 1996).

HÜRTEN, Heinz (2002): Die Kirchenpolitik des "Dritten Reiches", in: Das Christentum und die totalitären herausforderungen des 20. Jahrhunderts. Russland, Deutschland und Polen im Vergleich. Hrsg. Leonid LUKS. Schriften des Zentralinstituts für Mittel- und Osteuropastudien, 5, Hrsg. Nikolaus LOBKOWICZ, Leonid LUKS, Donald O'SULLIVAN, Böhlau, Köln, 217-225.

KARSAI, László (1992): Kirekesztök. Antiszemita írások 1881-1992. Aura, Budapest.

KARÁDY Viktor (2000): Zsidóság Európában a modern korban. Társadalomtörténeti vázlat. Új Mandátum, Budapest.

KATZBURG, Nathaniel (2002): Zsidópolitika Magyarországon 1919-1943, Bábel, Budapest.

 KLIMÓ Árpád von (2003): Nation, Konfession, Geschichte. Zur nationalen Geschichtskultur Ungarns im europäischen Kontext (1860-1948). Südosteuropäische Arbeiten, 117, Hrsg. Edgar HÖSCH/ Karl NEHRING, R. Oldenbourg, München.

KOVÁCS, András (1999) (Hrsg.): A modern antiszemitizmus, Új Mandátum, Budapest.

LENGYEL, László (1999), 'Budapest-ország', in: '168 óra', 1999. április 15.

MARGÓCSY István (2004): Nép és irodalom, Tézismondatok és alapkérdések, in: Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 02. szám, 2005. január 14, 17-22.

MARR, Wilhelm (1879): Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum. Vom nicht-confessionellen Standpunkt aus betrachtet', Rudolph Costenoble, Bern.

MARSOVSZKY Magdalena (1999): Urbane oder Volksnationale? Die gespaltene Literatur Ungarns (Urbánusok vagy népnemzetiek? Magyarország kettészakadt irodalma). Beszélgetés Csoóri Sándorral, Dalos Györgygyel és Zalán Tiborral, Saarländischer Rundfunk, SR2 KulturRadio, Bücherlese, 16 Oktober, 15.04 óra.

NORDMANN, Ingeborg (1995): Der Intellektuelle, in: Julius H. SCHOEPS/ Joachim SCHLÖR (Hrsg.), Antisemitismus. Vorurteile und Mythen, Piper, München, 252-259.

PÓK, Attila (1998): Sühne und Opfer. Sündenböcke in Ost- und Mitteleuropa, in: Europäische Rundschau, Vierteljahreszeitschrift für Politik, Wirtschaft und Zeitgeschichte, Jg. 26, 4/ 1998: Neue Vielfalt und alte Gespräche im Osten, 61-73.

PUSCHNER, Uwe (2001): Die völkische Bewegung im wilhelminischen Kaiserreich. Sprache, Rasse, Religion. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt.

RADNÓTI Sándor (1992): A populizmusról. "Most hirtelen téli mesék rémei kielevenednek." (Széchenyi Ágnes interjúja Radnóti Sándorral), in: Kritika, 1992 június, 6-11.

-           (2000): Ethnos és démosz, in: A picknick. Írások a kritikáról, Magvetö, Budapest, 213-226.

RÁNKI Vera (1999): Magyarok – Zsidók – Nacionalizmus. A befogadás és a kirekesztés politikája, Új Mandátum, Budapest.

RÜRUP, Reinhard (1987): Emanzipation und Antisemitismus. Studien zur "Judenfrage" der bürgerlichen Gesellschaft, Fischer-TB., Frankfurt/M. (elöször megjelent in: Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft. Bd. 15, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1975).

-           (2004): Antisemitismus und moderne Gesellschaft. Antijüdisches Denken und antijüdische Agitation im 19. und frühen 20. Jahrhundert, in: BRAUN, Christina von/ ZIEGE, Eva-Maria (ed.) (2004): "Das bewegliche Vorurteil". Aspekte des internationalen Antisemitismus, Königshausen & Neumann, Würzburg, 81-100.

SARTRE, Jean-Paul (1947): 'Vádirat az antiszemitizmus ellen', in: KOVÁCS, András (1999), 219-223 (eredeti cím: Réflexios sur la question juive).

STANDEISKY, Éva (2001a): Bünbocsánat. Erdélyi József pere és költöi rehabilitálása, in: 2000, 2001. június, 49–62.

-           (2001b): Mélyrétegi metszet. Jobboldali fiatalok a hatvanas években, in: Évkönyv IX./ 2001, Budapest, 1956-os Intézet, 87–110.

-           (2002): Üldözött értelmiségiek a kora Kádár-korszakban Zsigmond Gyula, Püski Sándor és társaik pere, (Esettanulmány), in: Évkönyv X./ 2002, Budapest, 1956-os Intézet, 169–190.

-           (2004): A népi írók és a kultúrpolitika az 50-es években, in: Múltunk, 2004/ 1, 48-81.

STEGER, Florian (2002): Kultur: Ein Netz von Bedeutungen. Analysen zur symbolischen Kulturanthropologie, Königshausen & Neumann, Würzburg.

STERN, Fritz (1986): Kulturpessimismus als politische Gefahr. Eine Analyse nationaler Ideologie in Deutschland, dtv, Müchen (eredeti cím: The Politics of Cultural Despair, megjelent 1961-ben, University od California Press, Berkeley, 1961).

SZABÓ Miklós (1981): Nemzetkarakter és resszentiment. Gondolatok a politikai antiszemitizmus funkcióiról. In: Világosság, 22/6, 358-362.

-           (1984): Magyar nemzettudat-problémák a huszadik század második felében, in: SZABÓ Miklós, Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986, Medvetánc könyvek, Atlantisz Program, 1989, Budapest, 225-251.

-           (2003): Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918), Új Mandátum, Budapest.

TAMÁS Gáspár Miklós (1992): ".... Ahogyan az ember forgószélben viselkedik..." (Széchenyi Ágnes interjúja Támás Gáspár Miklóssal), in: Valóság, 1992 április, 78-92.

UNGVÁRI Tamás (1999): Ahasvérus és Shylock. A 'zsidókérdés' Magyarországon, Akadémiai, Budapest.

UNGVÁRY Krisztián (2001): Értelmiség és antiszemita közbeszéd, in: Beszélö, 2001 június, 74-92.

VOLKOV, Shulamit (2000): Antisemitismus als kultureller Code, C.H. Beck, München (eredeti cím: Jüdisches Leben und Antisemitismus, C.H. Beck, München, 1990).

WEHLER, Hans-Ulrich (2001): Nationalismus: Geschichte, Formen, Folgen, C.H.Beck, München.

WOLLSTEIN, Günter (1977): Das "Großdeutschland" der Paulskirche. Nationale Ziele in der bürgerlichen Revolution 1848-49, Droste, Düsseldorf.