|
Tartalom
1. A Huszadik Század körének rövid története
2. A Huszadik Század 1917-es vitájának körülményei
3.A vita kiváltója: Ágoston Péter
4. A jövő kérdéseinek első része (A mi útjaink)
5. A jövő kérdésének második része ( A zsidók útja)
6.Visszajelzések A zsidók útjára
1. A Huszadik Század körének rövid története
A Huszadik Század c. folyóirat egy idős a múlt századdal. A folyóirat és köre a szociológia első magyar műhelye. Megalapításának idején polgári radikalizmus még nem létezett, s ebből a műhelyből nőtt ki (irányzatként 1906-ban, pártként 1914-ben).
A kör tagjai célul tűzték ki a társadalom megértését és megváltoztatását, az előbbit a változtatás legfontosabb eszközének tekintették. A „megértést” itt nem pszichológiai kategóriaként kell felfogni, pontos, tudományos, egzakt megfigyeléseken keresztül akartak eljutni a fenti fogalomhoz.
A magyar szociológusok köre különböző szociológiai, közgazdaságtani vagy filozófiai iskola híve volt, politikai pártokhoz többnyire nem csatlakoztak.
E szellemi műhely kezdete a budapesti tudományegyetem jogi karán keresendő. A XIX. század végén Pulszky Ágost és Pikler Gyula professzorok a Nyugat-Európában is divatos szociológiai iskolák felé tájékozódó jogbölcselete jelentette a kiindulópontot. A fő bázist a fiatalok adták: Berinkey Dénes, Ferenc József, Gratz Gusztáv, Jászi Oszkár, Kégl János, Kolosváry Bálint, Somló Bódog, Vámbéry Rusztem.
1899-re megfogalmazódott az a gondolat, hogy új társadalomtudományi folyóiratot kellene létrehozniuk, amelyben kifejthetnék nézeteiket. A folyóirat létrehozását többek közt olyan neves tudósok támogatták, mint pl.: Durkheim, Lombroso vagy Sombart.
1900 januárjában jelent meg a folyóirat első száma. A főszerkesztő Gratz Gusztáv lett. A szám első lapján leközölhette Herbert Spencer üdvözlő sorait angol nyelven, majd magyar fordításban. Spencer meleg szavakkal támogatta a folyóirat célkitűzését: „a társadalmi kérdésekre vonatkozólag a racionális - azaz tudományos - eszmék terjesztését”. Nem felejtette el azonban azt, hogy ez a gondolkodásmód, amely Nyugat-Európában régóta utat talált magának, Magyarországon -az ő szempontjából- Európa perifériáján, még nagyon is újnak számított, s levelében megemlítette: „Kétségkívül nehéz lesz honfitársaikat e kérdésben felvilágosítani.”
A levél után következett Jászi Oszkár programadó cikke Tudományos publicisztika címmel. Ebben kifejtette, mit ért tudományos publicisztikán („…a publicisztika a nemzeti tudat és akarat kiképzésének egyre fontosabb szerve, mert az egész társadalom hatékony közreműködését teszi lehetővé…”) Ezután rátért a ’tudományos’ szó pontos meghatározására: „Csak az (tudományos), mely megfelel az elme, ama kiindulási pontjának, azon módszereinek és működése ama formáinak, melyeknek betartása nélkül az igazság reményeivel biztató eredményekre jutni nem lehet.”
Jászi hitt a kauzalitás törvényében, mely szerinte nemcsak a természettudományok alapja, hanem a társadalomtudományok vonatkozásában is nélkülözhetetlen. Úgy gondolta, az elmúlt századok természettudományi kutatásai során kifejlődött emberi szellem sajátossága „az általános kauzalitásról való szilárd meggyőződés, a szigorú megfigyelés, mely a tekintély szavára nem ad, vegyen az bár magára égi, ceremoniális, kormányzati, katonai vagy egyéb alakot, a szenvedélytelen kutatás, a türelem és a mások jóhiszemű és tudományos alapon álló meggyőződésének tiszteletben tartása, az önerejébe vetett bizalom, a transzcendentális szankciókat és célokat el nem ismerve, a lehető legnagyobb egyéni s társadalmi földi boldogság megvalósítása iránt érdek és törekvés…”
E programadó cikkében a következőket írta a Huszadik Század törekvéseiről: „…az evolucionista tudomány azon sarkalatos tételétől vezérelve, hogy az eszmék, tehetségek teljesen szabad kifejtése a leghasznosabb az emberiségre: örömmel adunk tért minden tudományos célzatú dolgozatnak, bármely iskolához vagy meggyőződéshez tartozzék is írójuk.”
Jászi cikkét egy olyan Spencer idézettel zárta, amely valamennyi, a Huszadik Század köréhez tartozó tudós és publicista gondolkodását megszabta: „Senki sem lehet addig tökéletesen szabad, míg mindenki nem szabad; senki sem lehet addig tökéletesen erkölcsös, míg mindenki nem erkölcsös; senki sem lehet addig tökéletesen boldog, míg mindenki nem boldog.
A fenti gondolatok és a liberalizmus közös platformot jelentettek az 1901 januárjában megalakult Társadalomtudományi Társaság tagjainak számára is. E 80-100 főnyi tagság szélesebb kört ölelt fel, mint a Huszadik Század. Voltak köztük neves professzorok, (Concha Győző, Bodnár Zsigmond, Balogh Jenő), publicisták (Vészi József, Rákosi Jenő), nagytőkések (Neuschlosz Marcell, Hatvany Deutsch Sándor), földbirtokosok (gróf Majláth József).
Mind a Huszadik Század megindulása, mind a Társadalomtudományi Társaság megalakulása jelezte, hogy az értelmiségben megjelent egy markáns csoport, amelynek igénye van a társadalmi kérdések tudományos magyarázatára, s reménye, hogy képes a társadalmat a maga szerény eszközeivel fejlődésre sarkallni.
A Huszadik Század hivatalosan nem volt a Társadalomtudományi Társaság lapja, s 1906-ra, miután a folyóirat egy radikális -szocialista csoport irányítása alá került, egyre messzebb kerülnek egymástól, s maga a Társaság is két részre szakad. „…a Társadalomtudományi Társaságban egyszerűen ama differenciáció folyamata ment végbe, mely a közeljövőben az egész országban le fog folyni.” - írja a Huszadik Század.
A Társaságból kivált a liberális jobbszárny, megalakították a Magyar Társadalomtudományi Egyesületet, kiadták folyóiratukat, a Magyar Társadalomtudományi Szemlét, amely azonban sosem vált a Huszadik Század komoly vetélytársává.
Megváltozott a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság egyaránt, sokan kiléptek, és mégtöbben csatlakoztak. Az újak közt ott volt pl.: Szemere Pál, Rácz Gyula, Harkányi Ede, Bolgár Elek, Lukács György, de a kilépők közt is akadtak pótolhatatlan emberek, ilyen volt pl. Apáthy István, a kolozsvári egyetem európai hírű zoológia professzora. „Igazi tudósoknak, magyar hazafiaknak nincs ott többé mit keresniük.”-vallotta.
A fenti vélemény a nemzeti értelmiség fiatalabb tagjait is befolyásolta, elfordultak a liberalizmustól és a születőben lévő új konzervativizmus irányába tájékozódtak. Ennek következményeként a Társaság (és a Galilei-kör) utánpótlása elsősorban fiatal zsidó vagy zsidó származású értelmiségiekből állt.
Az 1910-es években, miután a Justh Gyula - Károlyi Mihály-féle „kuruc” balszárny és a szocialista baloldal között közeledés indult el, az újkonzervatív és a liberális-szocialista oldal szembenállása is csökkent, főként a háború vége felé, s 1918-ban úgy tűnt, feloldódhat a nemzeti és demokratikus egységfrontban. Ám a Tanácsköztársaság alatti események még mélyebben teremtették újjá az ellentéteket.
A Huszadik Század legharcosabb időszaka 1907 és 1912 közé esik. Mindezt Jászi Oszkár: Az új Magyarország felé c. cikke vezette be. A kör tagjai véleményt nyilvánítottak, programot adtak többek közt az agrárkérdésben, a nemzetiségi kérdésben, az új művészet értékelésében. Fontos problémaként élték meg (ezt Jászi Oszkár is így gondolta), hogy a felismert és tudományosan elemzett tények birtokában mennyire avatkozhatnak bele a politikába, vagyis hogyan egyeztethető össze a tudományos munka és a társadalmi cselekvés.
A Huszadik Század gondolkodói bár jól tudták, egzakt törvények csak a természettudományban léteznek, s szociológiai műhelyük a jogbölcseletből nőtt ki, azzal a céllal folytatták kutatásaikat, hogy megtalálják azt a törvényt, amely kulcsot ad a társadalom struktúrájának, életműködésének megértéséhez és befolyásolásához. (Pl. komolyan vették a Méray-Horváth Károly-féle organikus elméletet, amely fiziológiai analógiákra épített, s mely elmélet szerint a társadalomtudomány nem más, mint anyagcsere egység, melyben az ember a sejttel, a kultúra pedig a protoplazmával azonos.)
Összefüggött e fenti felfogással a magyar szociológia egy másik jellemvonása: az evolucionista szemlélet. Ez a jellegzetesen XIX. századi radikális szemléletmód, mely a nyugati szociológiában is jelen volt, (pozitivizmus, Spencer organikus-evolucionista gondolkodása) használhatatlannak bizonyult a későbbiekben a világháborúval, forradalmakkal, ellenforradalmakkal szemben, s emiatt csökkent a jelentősége e műhelynek 1919-et követően.
Pedig a biologizmussal már 1903-tól megpróbáltak szakítani részben Szabó Ervin, részben Jászi Oszkár révén. Jászi A történelmi materializmus állambölcselete c. munkájában ismertette az új módszert és elméletet, melyet félig vonzónak, félig taszítónak tartott. Attól félt, hogy a marxizmus fatalizmushoz és kvietizmushoz vezet, nem érvényesül benne a szubjektív elem, vagyis a személyiség és az eszmék szerepe. Szabó Ervin is osztotta nézeteit, bár továbbfejleszthetőnek vélte az új tant. (Ágoston Péter munkáiban gyakran tükröződik a Jászi-féle felfogás.)
A Huszadik Század és a Társadalomtudományi társaság hatóereje nem csak egy szűk értelmiségi csoportra korlátozódott. A folyóirat „egyetlen esetben sem alkudott meg színvonala rovására - nem tett engedményeket a könnyebb olvashatóságnak, a nagyobb publicitásnak. S ez lehet ugyan taktikailag kifogásolható, mert hiszen hatékonyságának fokát csökkentette, de vajon komolyan állíthatja-e bárki, hogy e hatékonyság, a közvetlen befolyás a magyar életre azon múlt, hogy 3000 vagy esetleg 6000 olvasója volt-e?”
A lapot az ország szellemi elitjének szánták, azzal a céllal, hogy az eszmei befolyás innen gyűrűzzön tovább. „Itt ebben a körben tudta a Szemle és a Társaság meggyökereztetni a haladó társadalmi gondolatot, megismertetni a kor szociológiai irodalmát,…meghonosítani a tekintélyek helyett érvekre figyelő, a barátok közötti vitán és a vitapartnerek összetartozásán alapuló újfajta tudományos szellemet, s ami talán a legmaradandóbb eredménynek bizonyult: a magyar értelmiség nem csekély részét a nép és az ország sorsa iránti felelősségérzetre nevelni.”
2. A Huszadik Század 1917-es vitájának körülményei
A zsidókérdésről folytatott vita a Huszadik Század hasábjain 1917 májusában vette kezdetét egy olyan körlevéllel, amelyet a magyar tudomány, irodalom és közélet sok képviselőjéhez küldtek el. Már a levél szövegének első bekezdése is elgondolkodtató:„ Bizonyára az Ön figyelmét sem kerülte el az az élénk és heves vita, mely a tudományos és az időszaki sajtó tekintélyes részében egy nemrég megjelent, a magyarországi zsidókérdést tárgyaló, könyvet kísért. A napisajtó is ráterelte az olvasóközönség figyelmét erre a problémára, úgyhogy az ma a magyar közéletet élénken foglalkoztató vitakérdéssé vált.”
 A levél, valószínűleg szándékosan, nem említette Ágoston Péter nevét és a könyv címét, mert ezzel is jelezni kívánta, hogy egy olyan problémáról van szó, amely a háború harmadik évében élénken foglalkoztatta a közvéleményt, s amelynek nem generálója, hanem katalizátora volt a könyv.
A következő két mondat („Ilyen körülmények között hiábavaló volna tovább mérlegelni, hogy vajon ennek a sok érzelmi szállal összebogozott kérdésnek felvetése a mai viszonyok között helyes vagy célszerű-e? Kénytelenek vagyunk a mai helyzetet adottnak elfogadni, és arra kell törekednünk, hogy ezt a nagy horderejű kérdést lehetőleg sok szempontból világítsuk meg. ”) jól érzékelteti, hogy a kérdés tárgyalása kapcsán, ahogyan már a könyv miatt is, felkorbácsolódnak majd az indulatok, s hogy a szerkesztőség mérlegelte a lehetséges negatív következményeket, nem örömmel, hanem kényszerűségből, sőt - ők, úgy gondolták - tudományos szükségszerűségből adott teret a probléma tárgyalásának.
A szerkesztőség felszólította vitában résztvevőket, hogy „sine ira et studio közöljék közvetlen tapasztalataikon és benyomásaikon alapuló véleményüket ebben a kérdésben”
Az ezek után feltett három kérdés közismert:
„1. Van-e Magyarországon zsidókérdés, és ha igen, miben látja ennek lényegét?
2. Mik az okai a magyarországi zsidókérdésnek? A magyar társadalom minő jelenségei, a magyarországi zsidók, illetőleg nem zsidók minő társadalmi viszonyai, intézményei, tulajdonságai, szokásai azok, melyek szerepet játszanak a zsidókérdés előidézésében?
3. Miben látja Ön a magyarországi zsidókérdés megoldását, minő társadalmi vagy törvényhozási reformokat tart szükségeseknek?”
Ezeket a kérdéseket Ágoston Péter már megválaszolta a könyvében, a hogyanra később még visszatérek.
Érdemes magukat a kérdéseket is elemzés tárgyává tenni. Ha az első kérdésre valaki nemleges választ adott, a többi kérdéssel már szükségtelen lett volna fogalakoznia. A válaszadókat három csoportra osztotta a szerkesztőség a vita lezárásakor: akik szerint nincs zsidó kérdés, akik szerint van zsidókérdés, akik érdemleges választ nem adtak.
A harmadik csoport tagjai különböző okok miatt elutasították a vitában való részvételt. Az első két csoport tagjai pedig akárhová is lettek beosztva, s akármit is írtak van vagy nincs kérdésben válaszuk első mondataiban, mégiscsak a zsidókérdés létezése mellett tették le a voksot.
A Huszadik Század köre az első világháború éveiben talán még a zsidókérdésnél is nehezebb probléma előtt állt. Szociológiai módszereik vajon alkalmasak-e egy ilyen komplex téma tudományos vizsgálatára? Alkalmas-e akár az evolucionizmus, akár a marxizmus arra, hogy jó megoldást találjanak a zsidókérdés megoldására, amit esetleg később a gyakorlatba is átültethetnének? (Kérdésfeltevésem nem ironikus, nem láthattak a jövőbe, nem tudhattak a nácik Endlösungjáról, de valószínűleg a legvadabb akkori antiszemita is visszaborzadt volna a népirtástól, mint lehetséges megoldástól.
 Elgondolkodtató az is, mit jelent egyáltalán ez a szó: zsidókérdés? Ágoston Péter A zsidók útjában így válaszolt rá:”…a zsidókérdés…a zsidók és nemzsidók egymáshoz való viszonyának kérdése”.Leszögezte, hogy a zsidók különállása, mindegy, milyen okból, de megvan. (Ezt a különállást pedig nem helyeselte, már csak az éppen zajló világháború miatt sem.)
Fontos kérdés, hogy ennyi évvel az 1867-es és 1895-ös - zsidó emancipációt, a zsidó vallás bevett voltát megadó - törvények után, miért érezte úgy a magyar szellemi elit, hogy a zsidókérdéssel foglalkozni kell? Milyen tényezők ásták alá, majd lehetetlenítették el a jól induló asszimilációs folyamatot?
A teljesség igénye nélkül három fő okot érdemes megemlíteni. Az első világháború idején az antiszemitizmus megerősödéséhez vezetett: egyrészt az, hogy az orosz hadműveleti területekről az ország belseje felé vándoroltak a Galíciából és Bukovinából érkező zsidó menekülők, a "pajeszos zsidók". Őket hibáztatták az éhínségért és a drágaságért. A bevándorlókról kialakult előítéletek "átragadtak" a már asszimilálódott zsidóságra is. Másrészt a zsidó üzletemberek egy csoportja látványosan, gyorsan meggazdagodott a háborús konjunktúra következtében, sokak szemében ez az egész zsidóságot gyűlöletessé tette. A vádak közt az is szerepelt, hogy a zsidók pacifizmusuk, de még inkább gyávaságuk miatt számarányuknál kevesebben vesznek részt a harcokban.
Tény, hogy az izraelita vallásúaknak viszonylag alacsonyabb volt a halálozási arányszáma (21,77 ezrelék)a harctereken, mint a többieké, de ez elsősorban annak tudható be, hogy a háború alatt a legnagyobb vérvesztesége az agrárnépességből verbuválódott gyalogságnak volt, akik többnyire valamelyik keresztény felekezethez tartoztak.
Társadalomtörténeti okok miatt valószínűleg ugyanannyi volt az esélye annak, hogy a zsidók készségesen menjenek a frontra, egyrészt a Monarchia iránti hűségből, másrészt az oroszoktól való félelmük miatt, mint annak, hogy vallási hagyományaik, a katonai szellemtől távol álló életmódjuk vagy kereskedelmi és egyéb nem fizikai munkán alapuló foglalkozásuk következtében ne szimpatizáljanak a katonai szolgálat lehetőségével. Az antiszemiták könnyelmű - és később katasztrofális hatásúnak bizonyult általánosító - módszerükkel kihasználták ezt. (A bevonult zsidó katonák teljesítették kötelességüket. Károly király egyik beszédében így emlékezett meg róluk: „A zsidóság a jelenlegi nagy időkben áldozatkészen járult vérével és vagyonával az Isten kegyes segítségével elért sikerek kivívásához.”)
Az első világháború megpróbáltatásai és a fent említett jelenségek gyökeresen megváltoztatták a tömeghangulatot a zsidósággal szemben, a magyar népesség korrekt, de távolságtartó magatartása egyre inkább elutasítóvá vált, az antiszemita irányzatok társadalmi támogatottsága megnőtt.
Ágoston könyve és a Huszadik Század vitája ilyen körülmények közt látott napvilágot.
3. A vita kiváltója: Ágoston Péter
Ágoston Péter 1874 március 25-én Zsombolyán született Augenstein Péter néven, egy sváb vagy szász, római katolikus családban (apja: Augenstein Ferenc, anyja Alechel Genovéva). Otthon hagyomány volt egészen Kléber tábornokig, a nagy francia forradalom egyik hadvezéréig visszavezetni a családfájukat. Középiskoláit Selmecbányán végezte, majd Pesten jogot tanult, s diplomát szerzett. 1893-tól tagja volt az MSZDP-nek, s a Népszavába írt cikkeket (Rab Pál néven).
1900 május 28-án feleségül vette Buzárovits Augusztát, aki az esztergomi prímási nyomda igazgatójának lánya volt, esküvőjük az esztergomi bazilikában zajlott le. Valószínűleg a prímás támogatása segítette hozzá Ágostont a nagyváradi katolikus jogakadémián tanári álláshoz.
Tagja lett a Szent László Szabadkőműves Páholynak, amely a nagyváradi progresszív felfogású értelmiségieket tömörítette.1905-től a nagyváradi képviselőtestület tagja lett az MSZDP képviseletében.
Tanulmányokat írt a Huszadik Századba és a Szocializmusba. Cikkeiben és könyveiben állást foglalt a szekularizáció mellett, és küzdött egy olyan agrárprogramért, amely tekintetbe veszi a kisbirtokosok érdekeit is. Az I. világháború idején az elsők közt utasította el a háborús propagandát, és saját pártját is bírálta a háborút támogató politikájuk miatt. Ugyanakkor kötelességének érezte, hogy részt vegyen a háborúban, s a harctéren mutatott bátorságáért többször is előléptették. (Naplójában így írt erről a korszakról: „A háborúnak ellensége vagyok, ha most elmegyek ölni, azért teszem, mert nyelvünket csak öldöklés árán látom megvédhetőnek.”)
1919 március 18-án dr. Ágoston Péter népfölkelési hadnagyot rokkantnak nyilvánították, s a harctéri szolgálat alól felmentették, igaz addigra már a központi hatalmak elvesztették a háborút, Magyarországon már megtörtént az őszirózsás forradalom, három nap választotta el az országot egy új forradalomtól. 1918 novembere óta Ágoston aktívan részt vállalt az új Magyarország megteremtésében először mint Bihar vármegye és Nagyvárad törvényhatósági joggal felruházott város főispáni teendőinek ellátásával megbízott kormánybiztosa, majd a Berinkey - kormány belügyi államtitkára, a Tanácsköztársaság helyettes külügyi népbiztosa, végül a Peidl - kormány külügyminisztere.
A népbiztosperben halálra ítélték, de fogolycsere akcióval kiszabadult, és Szovjet-Oroszországba került, ahonnan 1924-ben Londonba, majd Párizsba utazott, itt is halt meg a fronton szerzett s a börtönben súlyosbodott vesebajban 1925. szeptember 6-án.Itt is temették el a Pere Lachaise - temetőben.
Főbb művei: A szövetkezetek(1900), A tulajdonjog alaptanai (Bp. 1903), A sztrájk büntetése (1908), A világi magyar nagybirtok története (Bp. 1913), A mi útjaink (Nagyvárad, 1916), A zsidók útja (Nagyvárad, 1917), A háború okozói (Bp.1919).
Ágoston Péter cikkíróként és szakíróként annak a kauzalitásnak a híve volt, amelyet Jászi annak idején programadó, Huszadik Század indító cikkében meghirdetett. Hitt az evolucionizmusban, ismerte és alkalmazta a marxista módszert a történelmi problémák elemzésekor, s talán éppen ezek vezették egy-egy könyve megírásakor tévútra.
4. A jövő kérdéseinek első része (A mi útjaink)
1916-ban adták ki A jövő kérdéseinek első darabját, A mi útjainkat, majd 1917-ben a másodikat, A zsidók útját. Már ebből a tagolásból is jól látszik, hogy a magyarság és a zsidóság sorsát, múltját, jelenét és jövendőjét csak külön problémaként volt képes érzékelni, s a jövendő szempontjából legalább akkora fontosságot tulajdonított a „mi”(magyarság), mint a „ti” (zsidóság) kérdésének.
A két könyvben félelmetes hátteréül szolgált az első világháború, s nemcsak háttér volt ez, hanem élményanyag is, amely a szerző tollát vezérelte. Ágoston Pétert áthatotta a békevágy és az aggodalom az ország sorsáért, olyan hangulatban, amikor valamennyi háborúskodó ország célja az volt, hogy minél több területet foglaljon el ellenségeitől, s így kényszerítse térdre azokat, ezt írta A mi útjaink előszavába: „ A háború célja nem lehet, nem szabad, hogy mások leigázása legyen”. Jól tudta, mindez csak újabb háborúk forrása lesz. Megpróbált az olvasók érzelmeire is hatni: „megértésre hívlak fel olvasó, megértésre, nem gyűlöletre.”
Könyvében foglalkozott az 1916-ban a Huszadik Század hasábjain is nagy vitát kavart Közép-Európa tervvel, s hogy mit gondolt erről, az A zsidók útja szempontjából is fontos. Mivel ez a - háború után -kialakuló új állam nyilvánvalóan német vezetés alatt valósult volna meg, Ágoston több okból is elutasította. Az egyik ok a nyelvben keresendő, mert a nyelv „ a kultúra legelső rendű hordozója”, ezért van az Ágoston szerint, hogy az egy nyelvet beszélők egy országban kell, hogy egyesüljenek.Miután Közép-Európában anélkül, hogy egységes terület lett volna a lingua franca a német nyelv volt, nem tűnt kétségesnek számára, hogy abban az esetben, ha Közép-Európa egységes állammá lenne, a német válna uralkodó nyelvvé, és az „elnyomott nyelvű nép napszámos néppé lesz.”
Félt a pángermanizmustól, hiszen akkor már Magyarországon az intelligencia második nyelve valóban a német volt, s a német kulturális és gazdasági befolyás nagyságát nem lehetett tagadni:”…valamely nép fejlődésének irányát azok adják meg, akik dolgoznak, a népet irányítják,…ma főleg azok, akik németbarátok”. Ugyanazon a lapon így fogalmazott: „…hatásosan mindig a jobban szervezett gazdagabb, nagyobb kultúrájú állam törekedhetik idegen nép beolvasztására. Ez pedig Németország.”
A másik probléma szerinte az állam felfogásának németekétől eltérő voltában rejlett, Ágoston a következőképpen ütköztette e két gondolkodásmódot: a német megközelítés szerint az állam „az objektív erkölcsi értelem”, sőt a „földön élő isten” (Hegel), Magyarországon ezzel ellentétben az állam mindenhatóságának helyeslése nem volt megtalálható, inkább a francia minta érvényesült. (Ez azt jelenti, hogy az állam a nemzet alárendeltje.) Többek közt emiatt sem volt lehetséges szerinte egy német vezetésű Közép-Európa.
Úgy gondolta, hogy Magyarországon a nemzet fogalomba nem kell, hogy feltétlenül beletartozzon a közös nyelv és vallás, ez némiképp ellentmond a nyelv fontosságáról vallott nézeteinek, de érthető egy olyan Magyarországon, ahol csak a lakosság 51%-a vallotta magyar ajkúnak magát, s amely vallás tekintetében is igen sokszínű volt.
Az állami kultúra szerepéről sajátos véleménye alakult ki, mely összefügg a nemzet fogalmáról vallottakkal: „…az állami kultúra ma ugyanaz, mint a múltban a vallás…eszköze az államok összetartásának és fennmaradásának..”. Leszögezte, hogy a hivatalos tudománynak ugyan úgy vannak dogmái, mint a vallásnak, s kiátkozzák, aki nem fogadja el ezeket. Saját tapasztalatairól beszélt itt, hiszen korábbi munkái, pártállása és a Huszadik Század köréhez való tartozás nem jelentett jó pontokat számára a „hivatalos” tudomány részéről.
Nem tartotta szerencsésnek semmilyen óriás állam születését, hiszen „a kisállamok gazdagabbak is”. Úgy gondolta, az egész Közép-Európa - terv valamiféle „Dunaimperializmus”, amely egyrészt kizárólag német érdek, másrészt miután az imperializmus egyenlő az erőszakkal, szerinte egy ilyen állam csak újabb háborúk forrása lehet.
Ágoston a háború legfőbb okát a termelés kapitalisztikus jellegében látta, s nem tartotta jó megoldásnak a szocialista állam keletkezését sem. Szerinte a megoldás kulcsa az emberi akarat, ez a lényeg, mert „ a jövő embere nem lehet a predesztináció híve, akár isteni, akár materiális okokra vezeti vissza.”
Gondolkodásában jelen volt az individualizmus, ez nem csak a fenti példával igazolható: „egyenlő jogot minden egyesnek és minden nemzetnek”, mert kizárólag a „nemzetek közti és emberek közti demokrácia hozhat csak békét az emberiségnek.”
Ha nem is tartotta megoldásnak a szocialista forradalmat, hitt a Marx által megjósolt osztályok nélküli társadalom eljövetelében, de úgy vélte „A nemzetközi egyenlőség után következik csupán az osztályállam megszűnése.”
A béke feltételeit a következőképpen fogalmazta meg: ha kifelé békét akarunk, akkor ki kell békülni ellenségeinkkel,…”ha belső békét akarunk, akkor az országban élő nemzetiségek és osztályok érdekét kell kielégíteni, mert addig, amíg bármilyen igazságtalanság él befelé, addig kifelé is igazságtalanságok irányítják az államok politikáját.” Ha minden elnyomás kiveszett, akkor lehet csak örök béke. E szép, utópikus gondolatokhoz azonban nem adott gyakorlati útmutatást.
Érdekes következő könyvének szempontjából is, amit a demokráciáról vallott. Szerinte a demokrácia lényege nem az egyenlőség, hanem az a tudat, hogy az ember méltósága több és nagyobb, mint a többi lényé. Úgy gondolta, a vagyoni boldogulásba vetett hit, a pénz fontosságának hangsúlyozása ellentétes az emberi méltósággal, mert éppen azt takarja el, ami a legfontosabb: az emberi élet mindenek felett való értékét.
Könyvében elítélte a háborút, igyekezett megmutatni az odavezető tényezőket és főként a kiutat. A cél egy szebb jövő megtervezése volt, egy olyan jövőé, ahol nem az érzelmek játszák a legfontosabb szerepet, hanem az értelem.
5. A jövő kérdésének második része ( A zsidók útja)
Az 1917-ben megjelent A jövő kérdései második kötetének (A zsidók útjának) előszava összecseng az első részével. „…ma mindenekfelett szükség van arra, hogy egymást megértsük, hogy az egymással szemben való idegenséget kiirtsuk.” E szép gondolat után megjelöli a végcélt, ami nem más, mint az „egymásba olvadás”.
Az egész könyvet áthatja az az elv, hogy tisztán tudományos alapon kívánt foglalkozni a zsidókérdéssel, „sine ira et studio”, ahogyan később A Huszadik Század c. folyóirat is meghirdette vitáját. Igazságot akart szolgáltatni zsidó származású elvbarátainak, s bemutatni hibáit, sőt bűneit, azoknak a zsidóknak, akik az ország katasztrofális helyzetében véleménye szerint helytelenül viselkedtek. Hangsúlyozza, hogy visszautasítja az antiszemitizmus vádját. A könyv végére az is kiderül, miért tartotta annyira fontosnak a zsidókérdést, hogy A jövő útjainak második kötetét nekik szentelje. Zsidóknak és nemzsidóknak együtt kell dolgozniuk az „összemberiség boldogságáért” - írta. Véleménye szerint ez csak úgy lehetséges, ha útmutatásait a zsidók megfogadják.
A zsidók útjának értelmezésekor nem könnyű az olvasó dolga, sokszor egymásnak is ellentmondó gondolatok, mai szemmel vitatható következtetések szerepelnek benne. Például műve bevezetésében Zangwill-lal egyetértve azt állítja, hogy a zsidók az európai népek olvasztótégelyébe kerülve az ő korára magyarrá, angollá, németté, stb. váltak. A későbbiekben, amikor a zsidóságot két külön részre bontva vizsgálja, az egyik csoporttal kapcsolatban már nem ez a véleménye.
Szintén a bevezetésben a zsidókkal kapcsolatos megváltozott hangulatot elsősorban a háborúnak tudja be: „A népeknek másokkal szembeni gyűlöletre szítása azt eredményezi majd, hogy minden idegent kitaszít magából” A galíciai zsidósággal kapcsolatos problémákra pedig így reagál: „…a zsidókérdés megoldása annyiban kultúra kérdése, mert a magyar kultúrált zsidó nem elég erős, hogy a keletről beözönlőket rövid időn belül felemelje, de a magyar sem elég erős hozzá.” Ezután formába önti félelmeit: „A beözönlés veszélyezteti a magyarrá lett zsidóságot, hogy visszahúzza a kultúrálatlanságba…”, ezenkívül veszélyezteti a magyarokat, mert eggyel több nemzetiséget jelent. Ebből a két idézetből egyértelművé válik, hogy a „régi típusú” zsidóság kultúráját (mint később kiderül erkölcseit) kevésbé értékesnek tartja, mint az európai keresztény kultúrát és erkölcsöt, ugyanakkor abszurd félelmet érez az értéktelenebbek szinte barbár rohamától.
A bevezetés következő részében egy meglehetősen zavaros megfogalmazásra bukkanunk. Úgy gondolja, hogy „a zsidóság elleni küzdelem a mai állam keretein belül természetes”, s ezt azzal indokolja, hogy mindaddig, amíg az államok létét csak a hatalom biztosítja, az államban magában is kizárólagos hatalomra tör „nemzet, osztály, család”. Ebből számomra az következik, hogy esetleg a zsidóság is ilyen hatalomra tör. A hatalomra törő, fenyegető, hangsúlyozottan idegen zsidó képe ily módon már az előszóból is kibontakozik.
Az asszimilált zsidókkal látszólag kevésbé szigorú: „A zsidókérdés ma nem az összes zsidók kérdése, hanem csak azoké, akik inkább zsidók, mint magyarok…”, ugyanakkor az ő feladatukká teszi a zsidókérdés megoldását, hiszen „választaniuk kell, vagy nyíltan a fogadó nemzetbe kell olvadniuk, vagy a többi zsidóhoz visszatérni.” Ahogyan a későbbiekben kiderül, ennek a választásnak a körülményeit, a magyarságba való beolvadás feltételeit kívánja Ágoston Péter megszabni A jövő útjának második részében.
A bevezető után hat fő részre, „könyvre” osztja A zsidók útját. Az első könyv a zsidók és a nemzsidók egymáshoz való viszonyát tárgyalja. Az első fejezet címe: „Miért van zsidókérdés?” Ebben a részben megadja, mit jelent számára a zsidókérdés, mint fogalom, majd leszögezi mind a zsidók, mind a nemzsidók hibáiról beszélni fog.
A fejezet címében feltett kérdésre nem kapunk kielégítő választ, de az nyilvánvaló, hogy a kérdés meglétéért a zsidók különállása a hibás. Ennek az állításnak történelmi okot is kreál: a zsidók az uralkodó és a rabszolga réteg közé kerültek, s külön „osztályállásuknál” fogva megőrizhették nemzeti sajátságaikat, és vallásuknak „minden más felekezetet sértő” alapelveit. Hogy mit ért Ágoston a zsidó vallásnak minden más felekezetet sértő alapelvein, nem tudjuk meg, ill. általánosságban visszatér még erre a kérdésre, amikor a zsidóságot ért vádakat csoportosítja, ám abból egyáltalán nem derül ki a szerző saját véleménye, ami ennél a félmondatnál egyértelmű.
A fejezet végén felvázolja a zsidókérdéssel kapcsolatos koncepcióját, amely végig kíséri a könyv egészét. Kétféle zsidót különböztet meg egymástól: a „zsidó zsidót és a nemzsidó zsidót”. Szerinte e kettő mind külsejében, mind erkölcseiben eltér egymástól, bár leírja, hogy sok zsidó nem oda tartozik, ahova külsejénél és összeköttetéseinél fogva sorolni kellene. A szerzőnek nem tűnik fel, hogy ez a félmondat eleve megkérdőjelezi kategóriáit.
A második fejezet a „Milyen kérdés a zsidókérdés?” címet kapta. Ennek első részében vizsgálja a zsidókérdés jellegét és színezetét. Az antiszemitizmusról megállapítja, hogy a „szalonokban és munkásotthonokban” egyaránt fellelhető. Ezután az egész emberiséget felölelő osztályozásba bonyolódik az emberek „lelkülete” szerint. ( Álljon itt tudománytörténeti érdekességként: „1. homo religiosus, 2. homo lojalis, 3. homo nationalis, 4. homo meditionalis, 5. homo oeconomicus, 6. homo culturalis, 7. homo internationalis, 8. homo revolutionalis”.). Úgy gondolja, hogy az emberek fenti felosztása független a vallástól, nemzetiségtől, tehát zsidók és nemzsidók között egyaránt fellelhető mind a nyolc kategória. Ugyanakkor azt állítja: a zsidók főként a homo oeconomicusok közül kerülnek ki, s tévedés őket homo internationalisnak tartani, mert az, hogy a nemzetek között élnek ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja, vagyis azt, hogy „bennük a legerősebb a nemzeti érzés” A zsidó zsidó és nem zsidó zsidó csoport nem jelenik meg külön - külön, talán azért, mert az utóbbi csoport tagjait, bár zsidó származásúak, itt mégiscsak a nemzsidók közé sorolja.
A zsidóellenességet kutatva a konzervatív keresztények és a modern gondolkodásúak közt is gyakorinak tartja az antiszemitizmust, az utóbbiaknál azért, mert „ha nemzsidó elkötelezettséget nem tisztel, miért tisztelné a zsidót?”Ágoston ezt nem írja, de úgy gondolom, hogy önmagát a modernista csoportba sorolja. Olyan eszmében hisz, ami számára túl mutat a hagyományos katolicizmuson, a szocializmusban, amelyben -az ő felfogásában - nem számít többé származás vagy vallási kötöttség, de számít a nemzeti kultúra, és alapérték, amit a kereszténységben a legfontosabbnak tekint, a magasrendű erkölcsiség. A zsidót individualistának tartja, „mint minden kereskedőt”, úgy gondolja, mivel a szocializmus szelleme kollektív, ez a legjobb ellenszere a „zsidó szellemnek”.
Az antiszemitizmustól könyvében többször is elhatárolja magát, kijelenti: „Az antiszemitizmus forrása érzelem, akkor is, amikor tudományos köntösbe öltözik.” Ez a kijelentés véleményem szerint is igaz, de mivel az érzelmeket nem az akaratunk irányítja, azt is jelenti, hogy nehezen tarthatjuk uralmunk alatt. Ágoston Péter naplójából kiderül, hogy a háború alatt csalódott a zsidókban, így ír erről: „Nekem a háborús tapasztalatok azért borzasztóak, mert már senkire sem támaszkodhatom. Mégis, ha választanom kell, akkor a magyarság fennmaradásáért a zsidók ellen is küzdeni fogok. Voltak, akik megjósolták, hogy lesz még idő, amikor a zsidók ellen leszek, s úgy látszik, hogy igazuk volt.” Tisztességes tudós módjára a könyv megírásakor végig igyekezett ezt az érzelmet háttérbe szorítani, de nem mindig járt sikerrel.
A zsidókérdés további vizsgálatakor különös megállapítást tesz: „ A zsidókérdés tulajdonképpen a zsidóellenesség, vagyis antiszemitizmus kérdése.” Egészen eddig arról próbálta meggyőzni az olvasót, hogy egyrészt a zsidókérdés objektív vizsgálat tárgyává tehető, másrészt, hogy ő nem antiszemita. Ez a mondat azonban mást árul el, a szerző is érzékelhette ezt, mert így próbálja feloldani az ellentmondást: „A zsidókérdés nem annyira a meggyőződésből, mint az érzelemből fakad. De az érzelemnek is megvannak a reális alapjai és okai. Kétségtelen, hogy a kérdés tárgyalása nem szüntetheti meg a lélek érzelmeit, de arra vezethet, hogy az érzelmek keletkezésének okait kiki eszének ellenőrzése alá helyezze.” A könyv célja ebben a néhány mondatban található meg, a további elemzések, a történelmi háttér megrajzolása ezt szolgálja: megérteni az antiszemita érzelmeket, és ezzel kontroll alatt tartani.
A keresztény vallások és a zsidó viszonyát vizsgálva nem helyesli a „tartsunk össze keresztények” magatartást, ha az a zsidók ellen irányul. Ugyanakkor úgy véli a keresztény vallásból eredő, keresztény kultúra és erkölcsiség értékesebb, mint a többi: „…a keresztény kultúra lényege a szociális gondolat, hogy minden ember egyenlő és hogy az egész emberiség egy testvér”, „…a fehér emberiség kultúrája keresztény”. Ha az egész emberiség egy testvér, ebbe a zsidóknak is bele kell tartozni, akikről a könyv további részében kiderül, hogy kevésbé erkölcsösek, mint a „befogadó népek”, vagyis a keresztények. Ezt az antagonizmust Ágoston csak úgy tudja feloldani könyvében, hogy - mint látni fogjuk - a zsidóságnak a teljes beolvadást ajánlja.
Külön részt szentel az állameszme és a zsidók viszonyának. Ennek alapgondolatát a következőképpen fogalmazza meg: „Az uralkodók istene és az államé eggyé lesz, s az államnak engedelmeskedni annyi, mint az istennek engedelmeskedni, az idegen istenű tehát többé-kevésbé az államtól is idegen lesz.” Azt már a könyv elején megtudhatta az olvasó, hogy az idegent kitaszítják a népek, tehát a zsidó ebben az értelmezésben szükségszerűen lesz páriasorsú. Ágoston szerint ők tanítják meg az adott helyen élő népeket arra, hogy lázadni is lehet az uralkodó, s így az állam ellen. Hogy a szerző mennyire érzi pozitívnak vagy negatívnak ezt a gondolatot, erre nem kapunk választ.
A harmadik fejezetben a zsidók elleni vádakkal foglalkozik. Mielőtt a vádak osztályozásába részletesebben is belefogna, a következőt bocsátja előre: „Bizonyos az, hogy tudományos szempontból semmi értéke sincs az ilyen vádlajstromnak, mert hisz még ebben az esetben is, hogyha a vádló minden vádjának eleven bizonyítékául felmutat olyan zsidót, akire a vád áll, akkor sem bizonyítanak a vádak és az esetek semmit, mert nem kisebb fáradsággal találhatni olyan németet vagy angolt is, akire ugyancsak ráillenek a zsidók elleni vádak.” Ezek után nehéz megérteni, hogy a vallási, faji, erkölcsi és társadalmi csoportokba osztott vádakat, miért sorolja fel kommentár nélkül.
Külön tárgyalja a vérvád kérdését, ez az egyetlen vád, amelyről elítélően nyilatkozik, de itt is megjegyzi: „Ha az iskola nem emelte a népet még annyira, hogy minden ostobaságot el ne higgyen, ebben a zsidóság gazdag befolyásos részének is van bűne, nem csak más felekezetek papjainak.” Nehéz megmondani, hogy pontosan, mit kellett volna tennie a gazdag, befolyásos zsidóságnak a vérvád-ügyek megelőzésére. Azt gondolom, egy másik vád bújik meg e mögött, egy olyan vád, amit az előző oldalakon nem írt le, de naplójában szerepel: a zsidó szervezetek csak a zsidókat támogatják. „Miért nem az összes szenvedőn segítenek?” - írja. Úgy tűnik, ebben a kérdésben is többet és mást vár el a zsidóktól, mint a nemzsidóktól. (Általában a kisebbség, ha szervezetet hoz létre, azt nem a többség ellenében teszi, hanem saját másságának, mint értéknek a megőrzésére. Az első világháború légköre nem volt alkalmas a többségétől eltérő értékek tolerálására, s természetesen Ábrahámtól nem lehetett elvárni, hogy így közelítsen a problémához.)
Megállapítja, vádak és a perek nem voltak elegendők ahhoz, hogy a zsidóság eltűnjön, az összes nem keresztény felekezet megszűnt, csak a zsidó nem. Szerinte az indok a következő: „Azért maradtak meg,…mert mindaddig, amíg rendiek voltak az államok, meg kellett maradniuk, amióta pedig már nem azok, azóta beolvadásuk még nem történhetett meg…” A mondat második fele kijelöli a jövőt, ami csak a beolvadás lehet.
A negyedik fejezet a zsidóság és más társadalmi csoportok viszonyát vizsgálja. A szerző izgalmas feladatra vállalkozik, megpróbálja meghatározni a zsidóság fogalmát. Nem fogadja el, hogy egy felekezet lenne a többi közt, s így fogalmaz: „…helytelen azt hinni, amit a zsidók hisznek, hogy a társadalomra rá lehet erőszakolni, azt a felfogást, hogy a zsidóság felekezet.” Majd folytatja: „A zsidóság több, mint felekezet, s lehet, hogy kevesebb, mint nemzetiség, de ebből is van valami. Érthető Ágoston részéről az elutasítás, s igaza is van, hiszen sem a zsidókérdésről, sem az antiszemitizmusról tárgyalnivaló nem lenne, ha a zsidóság fogalmát egyszerűen a felekezet címszó alá sorolnánk. 1917-ben éppúgy lehetetlen volt a zsidóságot differenciálatlan csoportként kezelni, mint manapság, Ágoston (későbbi zsidó zsidó és nem zsidó zsidó csoportosítása ellenére) azonban ebben a részben a zsidóságot így kezeli: „…a zsidóságot mindenki az úri foglalkozások valamely fokán álló csoportnak tekinti, mely…ezért úri ruhában jár, és melynek több igénye van, mint a nemzsidóknak”
A fejezet végére ismét az érzésekhez érkezünk el: „…a zsidóknak is az az érzése, hogy ők zsidók, s ez az érzés minden zsidóban benne él, ami legtöbbször éppen úgy az összes nemzsidók elleni gyűlölködésre vezet, mint ahogyan az ellenkező oldalon antiszemitizmusra vezet.” Ez az axiomatikus mondat elvileg elvágná minden párbeszéd útját, hiszen ha a kisebbséghez tartozás automatikusan gyűlöletessé teszi a többséget, semmilyen kisebbségnek nincs keresnivalója egy-egy ország területén.
A kép a következő részben (A zsidók és a kereskedelem) még sötétebb lesz: „A kereskedő…a legtöbb népnél azonos volt a rablóval s tolvajjal. De ma sem szimpatikus foglalkozás, mert a nem kereskedők ma is jogosulatlannak tartják a kereskedők nagy hasznát.” A képzettársítás zsidó és kereskedő között nem épp hízelgő a zsidóságra nézve.
A zsidók szerepe a nem zsidók közt c. rész tovább folytatja a zsidók bírálatát. Ebből két mondatot érdemes idézni.: „ A zsidók eszük révén gyakorolják azt a rendkívüli befolyást, mely egyáltalán nincs arányban az ő számukkal.” A másik: „Mert akármennyire zsidóbarát is valaki, az kétségtelen, hogy a zsidók nem voltak az erkölcsnek mintaképei, nagy tetteiket mindig csak az anyagi előny vezette.” A zsidók egyrészt igen veszélyeseknek tűnnek az idézetek alapján, s ráadásul még erkölcstelenek is a szerző szerint. E gondolatokat tovább viszi: minden zsidó gazdagságra vágyik, még a zsidó munkás is vállalkozó akar lenni, s ha teheti, lesz is. A következtetés: „Egyszóval több mint négyszer annyi gazdag zsidó van, mint nemzsidó.”
A zsidókról úgy tartja, mivel nincs elég erejük mások ellen védekezni, a mindenkori hatalomhoz húznak
A könyv utolsó fejezete beszél a zsidóság helyzetéről általában. Leszögezi, hogy „ A zsidóság nem tűnik el, és a zsidóságot nem veszik úgy körül, hogy ne lehessen külön létét észrevenni.” Szerinte ez a körülmény az oka a zsidókérdés létezésének. Állítja, hogy csak nagyon alapos, mindenre kiterjedő tudományos vizsgálattal deríthető ki, hogy miért van zsidókérdés, milyen kérdés ez, és milyen a zsidó és nemzsidó viszonya igazán. Majd így folytatja: „Így lenne érthetővé, hogy miért nem férkőzött be a zsidó szívébe a nemzsidó, és miért nem a nemzsidóéba a zsidó?” E mondatból kiderül, hogy a jelen problémáját érzelmi alapúnak tartja, maga a könyv pedig többek közt arról szól, hogyan lehetne ezt kiküszöbölni? Az olvasót lassanként vezeti rá a vélt megoldásra, ill. megoldásokra.
A zsidók útjának második könyve az antiszemitizmus történetét tárgyalja. Előre bocsátja, nem célja az antiszemitizmus kritikája, csak történetéről és okáról akar értekezni, s mindehhez hozzáteszi, hogy a zsidó összetartást sem kritizálja (ezzel azt a látszatot kelti, mintha e két dolog összefüggene). Kitér arra, hogy az antiszemitizmusnak nincs szüksége objektív okokra, s hogy ezek hiányában sem múlik el. Az antiszemitizmusnak öt korszakát különíti el (a.) az ókor, b.) a középkor, c.) a gazdasági rend átalakulásának korszaka, d.) a tőkés termelési rendszer kora, e.) a XIX.sz. második fele, a politikai emancipáció). E felosztás alapján ír az egyes korszakokról.
A második fejezetben a zsidók diaszpóra előtti életét vizsgálja. Úgy gondolja, már ebben a korban fontos foglalkozás volt országukban a kereskedelem. Már Jézus korában felfedezni véli a zsidó ortodoxia és neológia előképét a farizeusokban és az általa liberálisnak nevezett csoportban. Jézus keresztre feszítésének hátterében a farizeusok és a gazdasági érdekek győzelmét látja, melyet Ágoston az általános emberi feletti győzelemként kezel. Szerinte a neológok a kereszténység születésének korában elbuktak, s „ez a bukás megpecsételte a zsidó különállást”. Ebben az értelmezésben a zsidók eldobták maguktól azt a lehetőséget, hogy az általános emberi (vagyis a szerző szerint a kereszténység) részévé váljanak, s vallásuk is ennek áldozatául esett, mert „megtelt a babonák legkülönbözőbb formáival”. Nem tudom, mennyire ismerhette Ágoston a zsidó vallást, hogy milyen babonákra utalt, vagy mit tart babonának, nem derül ki.
Előkerül a Talmud is az elemzésben, melyből „az antiszemiták szeretnek szemezgetni”, főként „a nemzsidók elleni kifakadásokat”, a szerző ezeknek a mondatoknak nem tulajdonít jelentőséget, arra hivatkozva, hogy bármely nép irodalmában található példa egy másik szidalmazására. Ismét nem derül ki, hogy látott-e ilyen mondatokat, személyesen vett-e a kezébe akár eredeti Talmudot, akár ennek szakszerű, valamely európai nyelven írt fordítását, de életrajzi adatai és naplója alapján nem tartom valószínűnek.
A harmadik fejezetben a középkori kereszténység antiszemitizmusát tárgyalja. A kereszténység első hét százada kapcsán a következő megdöbbentő mondatot írja le: „A zsidók erkölcse gyakorlatban primitívebb és fejletlenebb volt, mint a keresztény erkölcs, ezért a nyugat-római birodalom barbár hódítói alatt a zsidók megint előnyösebb helyzetbe kerültek, mint voltak előbb.” A mondat első felének megállapítása nem kíván magyarázatot, annál érdekesebb, hogy következik mindebből, hogy előnyösebb helyzetbe kerültek „megint” a zsidók? Ezek szerint egyrészt - mondjuk Constantinus korában - jobb helyzetük volt, mint a római polgároknak. Másrészt, miután (Ágoston szerint) nem voltak erkölcsi fenntartásaik, nyugodtan kereskedtek a „barbár hódítókkal”. (Akik később csak úgy maradhattak fenn, ha keresztényekké lettek.) Ez a megközelítés meglehetősen elfogult.
A feudalizmus kialakulásának kapcsán jól jellemzi a zsidóság helyzetét, miszerint nem lehettek sem földművelőkké, sem iparosokká, sem hűbéresekké ebben az időben. A zsidók középkori megkülönböztetéséről azonban így ír: „Egy ezredévnél tovább zsidó erény volt a nemzsidóktól való megkülönböztetés, most keresztény erénnyé lett a zsidóktól való megkülönböztetés. Az egyik olyan, mint a másik, és a zsidók nem vethetnek semmit a keresztények szemére.” Úgy tűnik, egyenlő súlyú népelemként fogja fel a zsidóságot és a kereszténységet, s a kereszténység oldaláról történő megkülönböztetést csak reakciónak tarja a zsidók viselkedésére. A modern történelmi felfogás szerint ez az álláspont nem helyes, de Ágoston olyan fenyegetőnek érezhette a zsidóságot Magyarországon, hogy ezt a felfogását a középkorra is kivetítette, így aztán jogos védekezésnek gondolhatta a középkori kereszténység büntető intézkedéseit a zsidósággal szemben.
Az üldözések kora kapcsán az egyéni felelősséget hangsúlyozza, s úgy vélekedik, hogy „…sem a vallást, sem a papokat ezért az üldözésért különösen okolni nem lehet. Amint nem lehet okolni azokat a zsidókat, akik testvéreiket feljelentették, és az üldözőknek kiszolgáltatták.” Mindezt történelmi szükségszerűségként fogja fel, elfelejtve, hogy az egyén szabadsága a keresztény etika szerint is abból áll, hogy szabadon dönthet jó és rossz között.
A zsidók működését így jellemzi: „A külső helyzet rosszabbodása és a belső züllés egy időre esik.” Ezt a „belső züllést” nemcsak abban látja, hogy a zsidók közt árulók vannak, hanem abban is, hogy „ az Írásban járatlanok a kabala neve alatt rendszert csinálnak a babonaságból.” Ismét felmerül benne a zsidó vallás kritikájának igénye, persze úgy, hogy bővebb ismeretei nincsenek a témáról, csak a meggyőződése, hogy a zsidó vallás egy erkölcsi szempontból elavult, babonaságokkal teli rendszer.
A negyedik fejezet a gazdasági rend átalakulásának koráról szól. Noha korábban az emberek lelki alkatának besorolásakor tagadta a zsidók „homo internationalis” voltát , most ezt írja: „Az üldözések alatt mindig tudtak annyi pénzt összeszedni, hogy ezzel valamelyik udvarnál kieszközölhették, hogy megszűnjenek az üldözések. Még a pápai udvarba is megtalálták az utat. Ebben segítségükre volt a XV. század második felétől az a körülmény is, hogy a török udvarban elfoglalt pozícióik révén államközi hatalommá lettek, akiknek kegyét nem ritkán maga a császár is kereste.” Majd: „A zsidók nemzetközisége ebben a korban teljesen látható.” A zsidók világhatalmától való félelem egyértelmű az idézetek alapján.
A tőkés rendszer felé haladó korszak vizsgálatakor eleinte elnéző a zsidókkal. Úgy véli, elsősorban kereskedelemből tartják fenn magukat ekkor, s mivel a „kereskedő kell, hogy összetartson a fogyasztók ellen” , természetes a zsidók összetartása. A kereskedőszellemet azonban elítéli, szerinte szemben áll a kereszténységgel, s mint ilyen erkölcstelen. Nem derül ki, hogy ez az antikapitalista gondolkodás pontosan milyen forrásokból táplálkozik, s milyen összefüggésben lehet szocializmus felfogásával.
A zsidók elleni gyűlöletet mint a történelem folyamán állandóan jelenlévőt kezeli. A tőzsde és a váltó megjelenését (valószínűleg Sombart alapján, akire többször is hivatkozik könyvében) a zsidókhoz köti, úgy véli: „…ezek némileg enyhítik a zsidógyűlöletet”. De - a szerző szerint - a zsidók hibájából (kereszténység ellenes iratokat terjesztettek, és támadták a beolvadás előtt álló zsidókat) ez az állapot csak átmeneti volt. Ráadásul a törökök elleni háborúk a zsidó hadseregszállítóknak kedveztek, akiknek ily módon megnőtt a befolyásuk, s a XVII.századra „irányítani vagy legalább befolyásolni tudták a kereskedelmet”. Ezt bizonyítani igyekszik azzal, hogy ahonnan a zsidókat kiűzték, „megcsappant a kereskedelem”.
Az ötödik fejezetben Ágoston azt vizsgálja, milyen szerepet játszottak a zsidók a tőkés termelési rend kialakulásában. Szemben a középkori céhekkel „a zsidók reklámoznak, dicsérik árujukat” , ezért úgy gondolja ők a felelősek a céhek tönkremeneteléért. „A spekulációikkal a zsidók lettek a tőzsdék urai Angliában és Németországban egyaránt.” Itt ismét a félelmetes, felnagyított „zsidó világhatalom” képével találkozhatunk.
A zsidók polgárjogért folytatott küzdelméről így ír: „Ez a körülmény nagyon sok szabadság- és egyenlőségért rajongó emberben azt a hitet keltette, mint hogyha a zsidók volnának a polgári szabadság harcosai, holott ők csak az érdekeltek voltak, akikért a harcot vívták.” Vagyis a látszat csal, a zsidók csak kihasználták a szabadságmozgalmakat érdekeik védelmében. Ágoston azonban ezzel egyáltalában nem azt akarja közölni az olvasóval, hogy a zsidók nem érdemelnének egyenlő jogokat, mert másutt így fogalmaz: „…a zsidók érdemlik meg legelsősorban a polgári jogokat, mert a zsidók vagyonilag és műveltségüknél fogva a középosztályhoz tartoznak, melynek politikai jogairól volt szó tulajdonképpen a XVIII. század küzdelmeiben.” A két idézet csak látszólag van ellentmondásban egymással, ezt az ellentmondást a szerző 1793-as alkotmányról írt szavai oldják fel: „A zsidókról azonban az előadónak, nagyon helyesen, az volt a véleménye, hogy nem a zsidó nemzetnek, hanem a zsidóknak adják meg az emberi jogokat.” Ebből a mondatból egyértelműen kibontakozik Ágoston koncepciója, mely a felvilágosodás zsidókérdésre adott válaszából származik: a zsidónak mint embernek mindent, mint zsidónak semmit.
A XVIII. század utolsó három évtizedében Nyugat-és Közép-Európában előtérbe került a zsidók helyzete. A felvilágosodás gondolkodói és a korszak felvilágosult abszolutista uralkodói ambivalens érzésekkel telve kezelték a zsidók rendezetlen státuszát. A törvény előtti egyenlőségért cserébe megkövetelték a „regenerációt”, vagyis a foglalkozási struktúrák megváltoztatását, az állam nyelvének használatát, a „helyes, erkölcsös viselkedés” (sic!) elsajátítását. Az európai zsidóság emancipációjára e felfogás rányomta bélyegét, s így nem csoda, ha Ágoston nézeteiben is ez a felfogás uralkodik.(Rosszallva jegyzi meg könyvében, hogy a polgárjog ajándéka ellenére: „…együtt maradtak a zsidók mégis, mert erkölcseik különböztek a fogadó nép erkölcseitől”. )
Napóleon korát így mutatja be: a zsidó szinhedrion „kimondta, hogy a zsidó erkölcsi és vallási szabályok legnagyobbrészt olyan viszonyok közé illenek, melyek a maiaktól nagyon különböznek, s ezért nem is lehet megtartani.” Majd rosszallóan folytatja: „Mégis a zsidók nagyobb részben továbbra is a Sulchan Aruchot tartotta bibliájának.” Szerinte ekkor szakadtak a zsidók két részre, olyanokra „akik belátták a zsidók erkölcsi megnemesítésének szükségét, s olyanokra, akik a régi zsidó erkölcsöt kívánták fenntartani.” Megállapítja: „Napóleon alatt a zsidók helyzete nagyon javult.” Persze a zsidók „hálát ennek dacára sem éreztek iránta, s nem kis mértékben járultak hozzá bukásához 1812 után azzal, hogy a francia állampapírok árfolyamát lenyomták, s hogy az élelmiszereket összevásárolva drágaságot okoztak.” Aki ismeri ezt a történelmi korszakot, tudja, hogy Napóleon korában a zsidóság helyzete nem javult, hanem romlott, s az is nyilvánvaló, hogy legkevésbé a zsidók játszottak szerepet bukásában, nem is a történelmi tények átértelmezése, helyenként átalakítása érdekes a fenti idézetekben, hanem az a szemlélet, amely a neológ zsidókra úgy tekint, mint akik felismerték korábban erkölcstelen voltukat, s ezen változtatni akarnak, míg a hagyományaihoz ragaszkodó zsidóságot ellenséges csoportnak tartja.
A szabadversenyes kapitalizmusban (e megfogalmazást, s az értelmezést a szerző Marxtól vette át) szerinte a zsidók megint csak előnyhöz jutnak. „A szabadverseny lett a jelszó, és ebben a zsidók, akik mindig versenyeztek és mindig csak a törvény nélküli szervezetre voltak utalva, nagy előnyben voltak a nemzsidók felett. …A zsidó szervezetet az új kor nem szüntette meg, de megszüntette a nemzsidókét, s ezek még nem teremthettek új szervezetet, miért is hátrányosabb lett a helyzetük.” - írja. Megint ott tart, mint néhány oldallal korábban: a kisebbségben lévő zsidók (1917-ben az Osztrák - Magyar Monarchia területén a lakosságnak mindössze kb.5 %-a zsidó) a szemében olyan félelmetes hatalommal rendelkeznek, amivel komolyan számolni kell. Ez a gondolat újra és újra különböző formákban bukkan elő A zsidók útjában. Ott látja a zsidókat megbújva a részvénytársaságok mögött a gazdasági élet legfontosabb szálainak mozgatóiként. A gyáripart a tömegek engedelmességre szoktatásának eszközeként mutatja be: „…a társaságok üzemei legalább is olyan hatással voltak, mint a katonai szervezetek.” .
A hatodik fejezet az emancipáció koráról szól, szerinte ebben a korszakban az antiszemitizmus Németországban és a Monarchiában erősödik. Úgy véli, a németek a nemzeti állam megteremtésének akadályát látták a zsidókban, Ausztriában azzal vádolják őket, hogy a magyarok befolyását növelik Oroszország és Románia zsidóellenességének okát pedig abban látja, hogy a kereskedelem terén a zsidó kizsákmányolástól félnek. Az oroszok esetében még hozzá teszi a zsidók nem akarnak katonáskodni: „tehát nem lehet azon csodálkozni, hogy a zsidóknak ez a törekvése ellenszenvességüket növeli.” Lehet, hogy fogalma sem volt róla, mit jelent egy zsidó számára az orosz hadseregben való katonáskodás, milyen testi, lelki kényszernek teszik ki a sokszor már 12 éves korukban behívott zsidó fiúkat, bár további fejtegetése ezt kétségessé teszi. Megjegyzi hogy az oroszországi zsidók „ezen siránkoznak”, vagyis azon, hogy „az orosz hadseregben olyan népért harcolnak, mely őket megveti, …hogy a katonaságnál a Tóra ellenére kell élni, és hogy a volt katonákból milyen nehezen lesz megint jó zsidó” Jól érzékeli, hogy a zsidók behívása beolvasztásukat célozza, s nem helyesli, ha ennek ellenállnak.
A hetedik fejezetet a magyar zsidóságnak szenteli. Szerinte már az Árpádok korában gyűlölték őket a királyoktól kapott kiváltságok miatt. A vegyesházi királyok idején pedig a pénzügyletek, kölcsönök „zsidó foglalkozássá” váltak, s a XV. századra az antiszemitizmus általánossá vált. E vitatható kijelentések után áttér a Habsburgok zsidókkal kapcsolatos politikájára, ír III. Károly zsidóellenességéről és II. József engedékenységéről, majd a XIX. század második felének emancipációjáról, benne - többek közt - az ő korában még nem túl régi (1895-ös) recepciós törvényről. A zsidók „nyelvi beolvadását aztán a zsidók helyzetének javításával jutalmazták a kormányok.” Majd így ír: „Az uralkodó osztály segítségével a zsidók lettek a magyar középosztály legtekintélyesebb eleme úgy számban, mint hatalomban. Ma már inkább ők vezetik a népet és a városi elemet, mint bárki más. A zsidók a lapok és az irodalom terén a művelt osztály vezetői.” A zsidók nagyobb része valóban városlakó a XX. század elején, az is igaz, hogy leginkább (az idevágó statisztikát ld. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Osiris, Budapest, 2001, 192.p.)értelmiségi foglalkozásokat űztek, de kétséges, hogy az a nemzsidó társadalom, amely számon tartja még a kikeresztelkedettek zsidóságát is, mennyire tekinti vezetőjének „a zsidó kultúrembert”
Ágoston könyvében körvonalazódik a későbbi népi - urbánus szembenállás is. Szerinte a kormányzat nem emelte fel a parasztokat, „így a városi polgárság egyedül marad a zsidósággal városi középosztálynak, a gentry pedig egyedül megyeinek.” Majd folytatja: „Bármennyire is zsidóbarát valaki, nem felejtheti el, hogy ez a fejlődés egészségtelen volt, és ennek káros hatásait nemcsak az osztálytagozódás terén érezzük, hanem érezzük kulturális téren is,…mert „a zsidóság nem gyökerezik még elég régen a magyarsággal egy talajban arra, hogy magyar kultúrát tudjon csinálni.”
A könyv nyolcadik fejezete a történelmi tanulságokat taglalja. Összefoglalva az eddigieket megismétli, hogy a zsidókérdés lényege a zsidóság idegen volta a népek közt. A történelem során a zsidók és nemzsidók közti jogi különbségeket a zsidó erkölcsi fogyatékosságával magyarázza. A mára vonatkozólag azonban megjegyzi, hogy „ma már a régi zsidó kereskedőházak is tisztességesek”, s hogy az eddigi beszámolók egy „bevándorolt, de be nem olvadt népre vonatkoznak.” Nem tudjuk meg, mitől tisztességesebbek korának zsidói, mint a régiek, s hogy mitől váltak a zsidók „bevándoroltakból” hazaiakká. Így az eddig olvasottak alapján Ágoston véleménye nem tűnik túl hitelesnek.
A zsidók szemére veti azt a múltbeli magatartást, hogy „csak a saját siralmaik nagyságát tudták meglátni, ellenben a másokét nem”, ezért aztán nem járultak hozzá érdemben a protestánsok vallásszabadságának kivívásához, és a protestáns üldözések korában nem kötöttek szövetséget a protestantizmussal. A vád abszurd, hiszen lehetetlen lett volna egy ilyen szövetség, ellenben az idézett szöveg (ti. a zsidók csak a saját sérelmeikkel foglalkoznak) ma is hangoztatott vád a zsidókkal szemben.
A fejezet második részében, mely A világnézet alapja alcímet viseli, az antiszemitizmust vizsgálva megállapítja, hogy „alapja a gazdasági harc”. Íme a korábban általa érzelemi alapúnak tartott antiszemitizmus objektív alakot ölt. A gazdasági erőt a modern kor fontos tényezőjének tartja: „Miután…a vagyon ereje az államban jog formájában nyilvánul, tehát a XVIII. században már megindult az a folyamat, melynek végén a zsidókat emancipálják.” A kapitalizmusban a pénz ereje a döntő, s ez szerinte elsősorban a zsidóknak kedvez.
A harmadik könyv A zsidók természete címet viseli, ennek első fejezete a kérdés nehézségeit tárgyalja. Most újra foglalkozik azzal a problémával, miért is van zsidókérdés. Leszögezi, hogy „természettudományi érvekkel” nem kíván foglalkozni, „a zsidókérdés különben sem azért van, mert az antiszemitáknak és zsidó zsidóknak természettudományi kutatásokon alapuló meggyőződése az, hogy a zsidó alsóbb, illetve felsőbbrendű faj, hanem azért, mert a zsidó zsidó magát különbnek tartja a nemzsidónál, ez pedig a zsidó zsidót magára, nemzetére, vallására, társadalmi osztályára veszedelmesnek tartja.” Ha ez így van, akkor a szerző ezek szerint olyan nemzsidó, aki a az általa zsidó zsidónak tartott csoportot veszélyesnek tartja.
Könyvének azonban itt tetten is érhető egy nagyon fontos módszertani problémája, bár többször is megpróbálja, de nem tudja világosan elhatárolni a zsidó zsidó és nemzsidó zsidó kategóriát. Maga is tudja, hogy álláspontja megkérdőjelezhető, így eleve ellentámadásba megy át: „De éppen ezt a kétféleséget tagadja a zsidó elfogultság és az antiszemitiszmusz, és ezzel tette lehetetlenné a zsidókérdés társadalmi részének megoldását, még ott is, ahol mint a nyugati államokban, már alig van a zsidó zsidókból számbavehető rész.” A kétféle zsidó éppenséggel lehetne neológ és ortodox zsidó, hogy miért nem ezt használja Ágoston, annak az a magyarázata, hogy mindkét csoport ragaszkodik zsidóságához, amit e könyv szerzője elfogadhatatlannak tart.
A nemzsidó zsidó nála olyan valaki, aki legfeljebb távoli emlékként hajlandó foglalkozni zsidóságával, aki érzésében magyar, és keresztény erkölcsi alapon áll. Véleményem szerint az identitásváltás vagy éppen az identitás hiánya (bármilyen módon veszítse is el valaki) rányomja bélyegét egy ember személyiségére, s többnyire nem pozitív módon. Egyetérthetünk a könyv korabeli kritikusaival, akik úgy gondolták, nem lehet Ágoston módszerével a zsidóság sokrétű, sokféle kötődésű csoportját két részre bontani.
Nagyon zavaros a néplélekkel kapcsolatos fejtegetése is: „Néplélek alatt pedig a tettekben megnyilvánuló tulajdonságokat értik, amelyeknél fogva a zsidók legnagyobb része bizonyos körülmények közt, mindig ugyanarra a cselekvésre határozza magát” Nem hinném, hogy e meghatározás alapján, objektív képet lehetne nyerni az ú.n. néplélekről, s különösen azt nem, hogy a zsidóság ilyen szempontból való vizsgálata a zsidókérdés jobb megértésében hasznos lehet. Ágoston amúgy is Tocqueville-t idézve arra a következtetésre jut, hogy a zsidóság kaszt, s faji sajátsága, csak látszat (a faj szót XIX. századi értelemben használja).
Ágoston elutasít mindent, ami zsidó, s hiába bizonygatja, hogy „ meglátni…azt, hogy a zsidóknak mely magatartása folyik helyzetükből s melyik tulajdonságaikból, a tudományos antiszemitiszmusz egész fegyvertárának tönkretételével azonos”, ha egyébként így tör pálcát a zsidó vallás fölött: „Viszont meg kell látni azokat a ferdeségeket is, amelyek a zsidóknak elkülönzéséből származnak, s amelyek üres, értelmetlen formaságokká váltak, holott a zsidók önálló népi élete korában hasznos és szép szertartások voltak.” Ezután felsorolja, amit ismer a zsidó szokásokból, s visszataszítónak tart.
A második fejezet ismét a „kétféle” zsidóval foglalkozik. Életkörülményeiket vizsgálva úgy gondolja, a két csoport sem testileg, sem lelkileg nem rokona egymásnak, s az összetartó kapocs köztük erre a korra már csak az egykori közös szenvedések emléke. A zsidókérdésben , ahogyan eddig is, többet lát, mint felekezeti kérdést, érzékel egy nemzetiségi oldalt is, ezzel magyarázza, hogy a neológok, nem térnek át, sőt egy részük támogatja a cionizmust is. Gondolatmenetét ezután így folytatja: „A neológnak nevezhető zsidó csak azért támogatja az orthodox zsidó kivándorlását, hogy megszabadulva tőle, lelkének legbensőbb vágya szerint megszűnjék zsidó lenni; ezzel szemben a nemzetiségét érző, azt kidomborító zsidó akar zsidó lenni, és akar maradni.” Ágoston saját vágyát vetíti ki a neológ zsidóságra, amikor ilyen gondolatokat tulajdonít nekik (Az elmúlt majdnem száz év történelme egyébként is cáfolta feltevését.)
A kétféle zsidó világnézet összehasonlításának záró akkordjaként górcső alá veszi az „ósdi” zsidóságot, melynek szerinte a legnagyobb bűne, hogy különbnek tartja magát mindenki másnál, s ezt a gondolatot adja tovább gyermekeinek is. Nem veszi észre, hogy egy sokat hangoztatott antiszemita véleményt elevenít fel, de valószínűleg úgy gondolja, ezek megállják a helyüket az általa zsidó zsidónak tartottakkal szemben, s csak azt tartja antiszemitának, aki a zsidóság egészére vonatkozóan hangoztatja a szokásos vádakat.
A fejezet második része igen bonyolult címet kapott: A zsidó zsidók és a keresztények hatása a nemzsidó zsidókra. Ebben testvériséget és egymásba olvadást hirdet, jól látja, hogy egy ilyen folyamatnak gátja a háború. A nem zsidó zsidók középen állnak zsidók és keresztények között, egy részük „lesüllyedt” a zsidó zsidók közé. „Mégis nagyon sokan maradtak kint Magyarországon ebből a háborús zsidónemzeti közösségből, s ezek oda soha vissza nem térhetnek. Ezeknek sem gondolatvilága, sem érzelmei, sem lelke, sem szíve nem zsidó. Ezek a jövendő csak emberek vagy csak magyarok. (Kiemelés a szerzőtől.) Nem zsidó, nem katolikus, nem protestáns, csak ember, csak magyar, akinek a vallása is csak az emberiség vagy csak magyarság lesz.” Szocialista szemléletéből fakadó utópia mindez. Talán Jászi Oszkár, Szabó Ervin és a Huszadik Század köréhez tartozó más zsidó származású tudósok, publicisták alakja lebeg a szeme előtt írás közben.
Ebben a részbe illeszti bele a zsidósággal kapcsolatos világháborús élményeit. Három problémája van a magyarországi zsidóság viselkedése kapcsán: az egyik, hogy szerinte egyesek inkább akarnak beolvadni a német nemzetbe, mint a magyarba; a másik, hogy a zsidók közül vannak, akik kivonják magukat a katonai kötelezettség alól, s „a hadseregszállítás körül” visszaéléseket követnek el; végül a „zsidó összetartás”, amely a letartóztatott zsidók és a keleti zsidók támogatásában, valamint. a háborús zsidó hősök külön nyilvántartásában nyilvánul meg. Úgy gondolja, mindez nehezíti a zsidók és a nemzsidók együttélését.
1915-ös naplójában már nem ilyen távolságtartó tárgyilagossággal ír az őt foglalkoztató problémáról. A zsidók németek felé fordulásáról ezt jegyzi fel: „A magyar társadalommal szemben tehát elzárkózik a zsidó, mikor ugyanakkor a német felé kacsint.” Állítását bizonyítandó leírja, hogy a Nagyváradi Naplót (melyet zsidó újságnak tart) németül is kiadják, mert - szerinte - „úgy érzik, itt német világ lesz”
Rendszeresen ír a zsidó hadseregszállítók visszaéléseiről, és a zsidó katonák általa gyávaságnak tartott magatartásáról, nevezetesen arról, hogy nem a gyalogság, hanem a tüzérség soraiban teljesítenek szolgálatot. Külön kitér arra, hogy -szerinte - ha tehetik, kibújnak a harctéri szolgálat alól. Az egyik esetről így ír: „A nevek mutatják, hogy zsidókról van szó ebben a kibújási esetben, és hogy a nagyközönségnek az a véleménye, hogy a zsidók minden módon kibújnak a harctéri szolgálat alól, a tényeknek megfelel. De hát kibújik a nemzsidó is, csakhogy a nemzsidónak kevesebb az eszköze, hogy célt érjen.”
A konfliktusok egyik fő forrásának tartott „zsidó összetartásra” többször is visszatér. A Joint megalakulását helytelennek tartja, elkeseredetten állapítja meg, hogy az amerikai zsidó szocialisták is részt vesznek benne. Különösen az Egyenlőség c.lap koncepciójáról van lesújtó véleménye: „Ma kezembe vettem az Egyenlőséget, a háború eleje óta állandó rovata van a zsidó katonáknak. Kik vannak a harctéren, mit csinálnak, egy családból hányan, kiket tüntettek ki, a zsidó egyletek mit csinálnak, stb. Miért? Hogy bizonyítsák zsidók is vannak a harctéren? Hogy teljesítik a rájuk rótt kötelességet? Hogy számukkal hassanak? …Nem érdem, hogy aki katona a harctéren van.”
Ezek az általa felsorakoztatott tények persze semmit nem bizonyítanak a vádakból, csak azt, hogy Ágostonnak nagyon fontosak a zsidók, és a legapróbb változás is érzékenyen érinti abban az esetben, ha úgy érzi, hogy a „befogadottak” a magyarság ügyét nem szolgálják elég buzgón.
Visszatérve A zsidóság útjára, a tárgyalt fejezet második részét a következő megállapítással folytatja: „A nemzsidó zsidó és az árja közt nincs az a különbség, mely a zsidó zsidó és nemzsidó zsidó közt. Emberi ember csak az előbbi kettő. A fogadó árja demokráciája tette emberré.” A nemzsidó zsidók ezek szerint a felvilágosodás „megjavított” zsidói, Ágoston szerint csak ők érdemelnek embernek kijáró jogokat, vagyis emberi jogokat, a többiek nem.
A harmadik fejezet a zsidó zsidókkal foglalkozik. Felsorolja a zsidók jellegzetességeit, de nem úgy, mint saját véleményét, hanem, mint mások által összegyűjtött listát (a kereskedelmi szellem, pénzsóvárság, ravaszság, éles ész, önérdek, a gyengével szembeni kíméletlenség, dolgozni és élvezni tudás, céltudatosság, mozgékonyság, fáradhatatlanság, alkalmazkodás, józanság, a képesség, hogy annak a földnek a gyümölcsét tudja leszedni, melyet nem ő művelt, az őt üldöző és lenéző tökfilkót rá tudja venni, hogy az az ő érdekében dolgozzék, stb.) A felsorolt tulajdonságokról úgy gondolja, megvannak a zsidókban, de történelmi körülményekkel magyarázza, s szinte mentegeti őket: „Az elnyomatásra kell visszavezetni, hogy a zsidók egymással szemben nem kegyetlenek, s egymást kizsákmányolás esetén is támogatják gazdasági téren. Erre kell visszavezetni azt is, hogy sok olyan foglalkozásra adják magukat, melyet nem tart a fogadó nép tisztességesnek.”
Állítja, hogy „ a zsidók tehetség dolgában ma is fölényben vannak” , s igyekszik mindezt adatokkal bizonyítani. Többször idézi Graetz munkáját, melyet (ez naplójából is kiderül) jól ismer, s bár megjegyzi, hogy „zsidódicséretét” túlzásnak tartja, de leírja e rész végén a zsidó történész megállapítását: „Két teremtő nép volt annak a nemes erkölcsiségnek a megalapítója, mely az embert ősállapotának barbárságából és vadságából kiragadta: a hellén és a zsidó…(Kiemelés a szerzőtől.)
E szép bevezetés után azonban a második (Az összetartás és a kereskedelem) részben már nem kíméli a zsidó zsidókat. Kritizálja a zsidó családi életet, a feleséget elnyomott, s ugyanakkor elkényeztetett kéjgépnek állítja be, az apai szeretetben önimádatot lát. A zsidó zsidó szerinte individualista és egoista, szervezetei csak önző okokból kellenek neki. A rabbik hatalmát a katonai parancsnokokéhoz hasonlítja. Kíméletlenek és gyűlölködők, testük „egészségben fogyatékos” csak szellemüket fejlesztik, ezért aztán békében és háborúban is jobban járnak (ti. nem őket viszik a tűzvonalba). .A zsidó anyagiasságát utálatosnak látja, összevetve kereskedelmi szokásaikat a nemzsidókéval, úgy gondolja, a zsidók nem riadnak vissza a tisztességtelenségtől.
E vádaskodás után azért a mérleg másik nyelvére is akar valamit rakni Ágoston. Sombart alapján ő is úgy véli, a zsidók „Amerika hasznosítása körül a legkorábbi időtől kezdve sokat dolgoztak” Pozitívnak tartja, hogy példamutató módon tartózkodnak a szeszesital túlzott fogyasztásától.
A fejezet harmadik része a zsidó zsidó ideálról szól. Ehhez először a zsidó vallás jellegét kell megvizsgálnia. Szerinte ez a vallás nem hit, hanem erkölcsi és jogi szabályok foglalata „ a zsidónak az istenhez való viszonyát megállapító szabályösszesség”. Úgy gondolja: a zsidó könyvel, mit tettem isten ellen, mit érte? Majd megcsinálja a mérleget. A zsidó vallás ilyen értelmezése egyenesen következik az eddig olvasottakból, mi szerint a zsidó erkölcs alacsonyabb rendű, mint a keresztény, ill. a zsidók minden tettét (a jót is az üzleti szellem uralja.
A zsidóság politikai jogokhoz vezető útját is alantasnak látja: „Nem a politikai hatalom segítségével a gazdasági boldogulás felé, hanem a gazdasági boldogulás után a politikai jogokhoz! Ez volt a jelszava.” E gondolatot tovább vitelét (nem kell tenni semmit, a fejlődés úgyis meghoz mindent) - tévesen - Marxnak tulajdonítja. Ágoston úgy véli, nem tartható ez az álláspont, fontosnak tartja a cselekvést. A zsidóság tűrését, szenvedését, általa passzivitásnak tartott magatartását szembeállítja az eszméikért harcolni és életüket feláldozni képes emberek csoportjával, akik az igazi mártírok. A szemében a zsidók nem elég önzetlenek ahhoz, hogy vértanúkká legyenek.
A zsidó ideál szerinte a nemzeti egységben keresendő, amely Palesztina földjében gyökerezik, „s nem valamely emberi építmény”. Ezt támasztja alá istenük és a hitük, hogy ők a kiválasztott nép. Különösen az utóbbi hit olyan erősen él még sok már-már beolvadt zsidóban is, hogy minden emberi ideált a zsidóságnak tulajdonít.” Keményen bírálja ezt a : „…mert nem ők lettek a keresztények, hanem más népek, azt kell látnunk, hogy az egyetemesség ideálja éppen bennük élt legkevésbé”. A kommunista mozgalmakban való részvételük kapcsán megjegyzi: „ha… a kommunista ideál olyan erős volna, mint amilyennek lennie kellene, hogy ha ez évezredes zsidó gondolat volna, akkor a zsidóknak a tömeg közösségében annál inkább el kellene tűnnie,…de ők nem tűnnek el, ők nem oszlanak el a tömegben,… mert él bennük a hit, hogy ők a választottak, akiknek a többieket vezetniük kell.”
Ágoston szerint a zsidóság ideáljai hamis tudaton alapulnak, e szerint ők a kiválasztottak, és az emberiség nagy eszméi tőlük erednek A fent vázolt gondolatmenettel cáfolni akarja, hogy ezek valóságos ideálok, s szembe állítja vele saját „ideálját”, melyet szeretne, ha a zsidók a magukévá tennének, ez a teljes beolvadás eszméje.
A negyedik fejezet A zsidó psyche címet viseli, amely a mai olvasóban már eleve felvet a dolog tudományossága kapcsán némi kételyt. Ágoston maga is érzi, hogy ez talán minden eddiginél kényesebb kérdés: „Olyan sokszor fogtak rá a zsidókra bizonyos rossz tulajdonságokat, hogy nem csoda, hogyha a zsidóság minden kísérletet bizalmatlanul fogad, melynek célja lelki sajátságait megállapítani.” Mielőtt rátér azokra a lelki tulajdonságokra, amelyek szerinte a zsidókat jellemzik, értekezik városlakó életmódjukról ( a tömegben könnyebb feltűnés nélkül élni), kijelenti, hogy a zsidók jobban érvényesültek ebben a civilizációs környezetben, mint mások. (Nem tudjuk meg, mire alapozza ezeket az tényként feltüntetett állításokat.)
Fejtegetésében találkozunk az evolucionizmus eszméjével is: „Ha már most azt nézzük, hogy miképpen van az, hogy a zsidók jobban érvényesültek, úgy ennek okát abban a körülményben is találjuk, hogy ez irányú képességüket a folytonos átöröklés is mind nagyobb tökéletességre emelte, mert a legalkalmasabb fennmaradását biztosította közülük.”
Az ősi zsidó tulajdonságok kapcsán kiderül, hogy az élelmesség, a kíméletlenség, az alkalmazkodás, de főként a haszonlesés az általa legfontosabbnak tartottak. Hozzáteszi, hogy „a sikerrel érvényesített haszonlesés révén lehet csak parvenüvé valaki, s így a haszonleséssel függnek össze mindazok a zsidó tulajdonságok, amelyeket a zsidók kárára felhoznak.” Ehhez a listához még hozzájárul a zsidó örökös elégedetlensége. Ágoston szemével nézve valóban nem lehet kellemes polgártárs, aki ilyen lelki tulajdonságokkal rendelkezik
A szerző a fejezeten belül külön részt rendel a céltudatnak. Erről így ír: „A főtétel, az ő fennmaradása, mint cél. A zsidó egység, mint feltétel. A zsidó isten, mint külső kifejezés. A zsidó összetartás, mint előny.” Ezekkel hozza összefüggésbe a zsidó gondolkodás deduktív voltát, ezt a gondolkodásmódot arisztokratikusnak s egyben antidemokratikusnak tartja. Felesleges volna értelmi logikát keresni ebben a levezetésben, melynek végső érve a zsidó jogra és vallásra hivatkozik: „A jog és vallásuk egyaránt azt mondja: tedd ezt így, meg így (kiemelés a szerzőtől).Ők pedig megkeresik azokat a parancsokat, amelyek a legkevésbé terhesek.” Meglehetősen lesújtó vélemény. De tudós módjára keres mentségeket: „…ennek a gondolkodásmódnak megint nem a zsidók faji tulajdonságai az okai, hanem helyzetük és foglalkozásuk”.
Az ötödik fejezet a nemzsidó zsidók tulajdonságaival foglalkozik. Megállapítja, hogy „ a zsidóságát levetett zsidó természete nem különbözik a nemzsidókétól, s így vérbeli zsidó tulajdonságokat nem, csak társadalmi helyzetből folyókat lehet felismerni.” Hogy Ágoston vagy bárki más hogyan állapítja meg, nemzsidó zsidóvá lett-e egy személy vagy egy csoport, ezt nem tudjuk meg ebből a fejezetből, ahogyan a nemzsidó zsidóéról sem kapunk felvilágosítást. Kiderül viszont, hogy a szerző szerint : „…a mai társadalom alapelve keresztény”, megmagyarázza, hogy ez nála nem vallási, hanem társadalmi alapelvet jelent, az „egyetemességi elvet” , amely ezek szerint nem viseli el a zsidó másságot.
A hatodik fejezetben a zsidó zsidók erkölcseivel ismerkedhetünk meg. Ezt a fejezetet is két részre bontja, melyből az is kiderül, mely műveket tart a zsidó erkölcsöt megalapozóknak. Az első részben a Talmud és a Sulchan Aruch kapja meg a magáét. Ágoston azt állítja: „a keresztény erkölcs a világ minden népe számára való erkölcs, míg a zsidó a világ minden népétől idegen zsidók erkölcse.” A második részben a Kolnidré és a Mipné darke szalom kerül sorra, zsidó és nemzsidó magyarázatokat ütköztet egymással, nem akar ítéletet mondani egyik álláspont felett sem: „Amikor azonban a Talmudban járatlan hallja ezeket a magyarázatokat, akkor sokszor az a benyomás, hogy ezek a magyarázatok mindkét oldalról célzatosak, s azért aztán nincs is bizalma azok őszintesége iránt.”
A hetedik fejezet a zsidók bűnözéséről szól, ebben statisztikai adatokat is felvonultat, de csak semmitmondó következtetésekre jut, mint pl.: „…a zsidók más foglalkozásban lévén, mit a keresztények, másféle bűncselekményeket követnek el.”
A nyolcadik fejezet tárgyalja a zsidó jogot. Leszögezi: „Zsidó jogról csak olyan zsidók közt lehet beszélni, akik még ma sem viszik jogvitáikat a rendes bíróságok elé, hanem a rabbikhoz mennek, hogy ez a Talmud, illetve a Chosem ha mispat szerint döntse el azokat.” Nyilvánvalóvá teszi, „hogy azok akik ezt teszik, zsidó zsidók”. Kijelentései előítéletesek: „a zsidó magánjog jellege, hogy az erőset, a ravaszt védi a gyenge és gyámoltalan kárára” Állítja, hogy a zsidó jogban nincs szerepe az igazságérzetnek, csak a forma számít, mindezt Ézsau és Jákob bibliai történetére alapozza. Előadásából nem derül ki, milyen a „zsidó jog”, csak annyi, hogy erkölcsi szempontból kifogásolhatónak tartja azt, amit zsidó jognak gondol.
A kilencedik fejezetben a zsidó nőről értekezik. Két részre bontja mondandóját, az egyik a nőről, a másik (talán, mint a nő tükréről) a lakásról szól. Úgy gondolja a keresztény asszonyok sokkal többet dolgoznak, mint a zsidók. „A munkátlanságot érezzük a vastag csontok dacára is, amikor formátlan zsírpárnák feküsznek szorító kezünkben.” - írja. Nem tudjuk, hányszor szorongatta zsidó asszonyok kezét a szerző, de nyilván túl kevésszer ahhoz, hogy reprezentatív mintaként lehetne kezelni.
A zsidó nőt háremnőnek tartja. Tud arról, hogy az ortodox asszonyok haját lenyírják, ezt a következőképpen egyezteti össze „túlcicomázottságukkal”: „Az első mellett szól: egyedül az enyém! A második mellett: mindenki megkívánja, de az enyém!” Észre sem veszi, hogy érzelmek, s nem a tudomány vezérli tollát. Megvetően szól arról, hogy az özvegynek hozzá kell mennie férje testvéréhez, nyilván nem tudja, hogy ez réges-rég megkerülhető szokás.
A lakás bemutatása kapcsán sem mondható túl jóindulatúnak, a zsidó parvenüség és sznobizmus jelét látja a fényűző, régi berendezésben. Megjegyzi, hogy „nem régi zsidó bútorokat és dolgokat gyűjtenek, hanem olyanokat, amelyek a nemzsidóknál voltak előkelők”.
A tizedik fejezet A zsidók s a nemzeti öntudat címet viseli. Úgy vélem, a mára vonatkozóan is tanulságos, ahogyan Ágoston a nemzeti érzésről ír: „A nemzeti érzés meghatározása már magában véve is nehéz feladat, mivel ezt az érzést sokszor olyanok hangoztatják, akik arra akarják felhasználni, hogy valamely társadalmi rétegnek biztosítanak vele előnyöket. A nemzeti érzés címén lemondást követelnek valamely rétegtől és maguknak ezzel implicite jobb megélhetést, ezért a saját követeléseik ellenzőit nemzetelleneseknek bélyegzik.” A világháború tapasztalatai szólalnak meg ezekben a sorokban.
A nemzeti büszkeség kérdése az a pont, ahol jól megfoghatónak látja a zsidó zsidó és nemzsidó zsidó kategóriát. A zsidó zsidó „büszke arra, hogy zsidó”. A beolvadt zsidó, aki csak zsidó felekezetű, s nem tartja magát a „zsidó nemzethez” tartozónak. Ágoston nem mondja ki, hogy a második kategória magyar érzésű, azt sem, hogy nem az, de azt biztosan állítja, „hogy a fogadó nemzetek nemzeti öntudatát kidomborító polgárok nem tekintik a zsidó felekezetűeket sohasem teljesen magukkal egyenlő érzelműeknek.” Ebben a mondatban benne van, hogy a zsidó felekezethez tartozás feladását is meg kell követelni a beolvadni vágyótól. De másfajta önfeladást is követel a zsidóktól: „mert ha a zsidóság annyira nemzeti, mint ahogyan azt némelyek állítják, akkor a zsidó középosztálynak nem a szabad pályákra kellene mennie, hanem mindenütt arányának megfelelően eloszlania, s minden foglalkozás szellemét átitatni a köz javára az ő üzleti szellemével.” Talán maga is tisztában van azzal, hogy az effajta társadalmi mobilitást legfeljebb erőszakkal lehet elérni, s önként a nemzsidók sem adják fel hagyományos foglalkozásaikat.
Felvázol egy másik lehetséges folyamatot is, amely ellentétes irányú a beolvadással, erre a galíciai zsidókat és a héber nyelv felújítását hozza fel példaként, nem titkolja, hogy taszítónak tartja ezt a jelenséget. Feltételezi (tévesen), hogy a galíciai beözönlés tette, hogy a magyar zsidóság már régen el nem tűnt. Megvetően írja: „A galíciai pajeszes jövevény a már-már magyarrá lett zsidónak a mementó!”
A tizenegyedik fejezet a nyelvvel és az irodalommal foglalkozik, ill. azzal, hogy a zsidók, hogy viszonyulnak ezekhez. A nyelv kapcsán úgy gondolja, ha nem állítják meg a „galíciai beözönlést” Magyarországon is előfordulhat, hogy héberül beszélnek az utcán. Úgy véli, ha a zsidók nemzeti öntudatra ébrednek, nem a magyarok, hanem az elnyomott nemzetiségek fegyvertársai lesznek. Ennek a rémképnek ugyan semmi alapja nincs, de a zsidóktól való félelem egyik szimptómájaként felfogható.
Az irodalmi élet bemutatásakor felhívja a figyelmet arra, hogy ennek viszonylag kevés köze van a „zsidók sajátságaihoz”. A problémát a városi és falusi irodalom egymástól való elszakadásában látja, azonban megjegyzi, hogy az új „magyar gondolkodású” irodalom már megszületőben van, „de ezt az irodalmat csak magyarokká lettek írhatják”. A népies-urbánus szembenállás újabb jelét láthatjuk ebben.
A harmadik könyv utolsó fejezete elég megdöbbentő címet visel: Kultúrnép-e a zsidó zsidó? Az eddig olvasottak alapján az olvasó úgy gondolná, a válasz nemleges lesz. A címben feltett kérdésre vonatkozó válasz azonban ennél jóval bonyolultabb. Ágoston három különböző részre osztja a kultúrát: testi, érzelmi és értelmi kultúrára. A testi kultúra mibenlétét nem magyarázza meg. A másik kettőről így ír: „Az értelmi kultúra egyéni kultúra, az érzelmi pedig szociális kultúra. Az értelmi kultúra arra való, hogy magunk érvényesüljünk, a szociális élet teremtésére csak az érzelmi kultúra alkalmas.” Megállapítja, hogy a „régi diaszpórabeli zsidó” kultúrája értelmi, s nem tartja érdemnek szociális munkálkodásukat „az emberiség szempontjából”, mert csak hitsorosaikat érintette.
Elismerően szól a „szabadkőmívességről”, melyben sok „modern” zsidó vesz részt, amelyet „az antiszemitizmusnak is örömmel kell üdvözölnie, mert ez azt mutatja, hogy a zsidók közül sokan le akarják vetni a külön zsidó tulajdonságokat, és keresik az általános emberi kultúrához vezető utat”. Ahogyan e mondatból, s magából a könyvből kiderül az 1920 előtt antiszemitizmus korántsem látszott fenyegető, genocídiumot okozó rémnek, mondhatni szalonképes volt. Bár Ágoston könyve elején azt írja, hogy az antiszemitizmus érzelem, s elhatárolja magát tőle, később hozzá teszi, gazdasági, tehát (szerinte) objektív alappal rendelkező jelenség, most vitaképes, észérvekkel meggyőzhető szellemi áramlatnak tünteti fel.
A fejezet államalkotásról szóló részének utolsó bekezdése oldalvágás a cionistáknak: „A zsidónak megvan az értelmi kultúrája, de nincs sem érzelmi, sem testi kultúrája. E kettő nélkül pedig nem lehet államot alkotni, és ezért nem is alkothat államot addig, amíg ezt a kétirányú kultúrát meg nem szerzi, mert ez feltétele annak is, hogy minden foglalkozásban eloszoljék, miután nem lehetséges, hogy zsidóország földmívesei ne legyenek zsidók.”
A negyedik könyv A zsidók fajisága címet viseli. Az első fejezet a faj fogalmával foglalkozik. Ebben egy kalap alá veszi az antiszemitákat és a zsidókat, mert szerinte mindkét fél úgy gondolja, hogy a faj fogalmához érzés és nem tudás útján juthatnak el.
A második fejezetben az vizsgálja faj-e a zsidó. A következő megállapításra jut: „A zsidóság tehát nem természettudományi jelentésben vett faj, hanem olyan közössége a zsidó nemzetiségi egyedeknek, amelyet azonos történelmi emlékek, részben azonos nyelv, azonos vallás, azonos sors tart össze annyira, hogy a közösségben való megmaradás érdeke az egyesnek.” Ez a megállapítás semmit mondó, bármely etnikai csoportra vagy nemzetre ráhúzható, egy azonban kiderül belőle, hogy más, mint a „befogadók”. Hogy ezen valamit korrigáljon, hozzáteszi, amit már egyszer korábban is leírt könyvében: a zsidók kaszttulajdonságokkal rendelkeznek.
Az ötödik könyv A zsidók a fogadó népek közt címet viseli. Az első fejezetben a zsidók befolyását vizsgálja előbb az emancipációs országokban, majd Oroszország, Románia és Törökország vonatkozásában, végül kitér „a zsidók befolyására az államok politikájára”.
Az emancipációs országok közül elsőként az Egyesült Államokat mutatja be, elemzéséből úgy tűnik nem nagyon érti az amerikai sokszínűséget, állítja, hogy Amerikában is van zsidó kérdés, noha „ez a zsidóknak valóságos eldorádója”, s „mihelyt a zsidó amerikaivá lett, akkor senki sem törődik azzal, hogy zsidó-e vagy nem”. A amerikai zsidókérdés okát abban látja, hogy bár (szerinte) az amerikai zsidók elszakadtak a zsinagógától, de a zsidóktól nem. Max Nordaut idézve (aki szerint Amerikában fog az első egész világra kiterjedő zsidó szervezet megalakulni), úgy véli, ha neki (Nordaunak) van igaza, „akkor nincs semmi mód a zsidókérdést megszüntetni”. (Ágoston módszereivel valóban nem lehetséges.)
Angliára áttérve úgy találja itt is remek soruk van, Németországban megemlíti az antiszemitizmus problémáját, melyet a német nemzeti öntudat felébredéséhez köt. Ausztria kapcsán megemlíti a zsidó lojalitást az uralkodóházhoz, s hogy az milyen nehéz helyzetbe került, amikor vissza „kellett” szorítani, az egyre nagyobb szerephez jutó zsidókat. Franciaországról így ír: „Az újságkiadók s szerkesztők közül itt is több a zsidó, mint amennyi különbeni arányszámuknak megfelelne. Persze azt az arányt nem érik el, amilyen nálunk van.”
Az orosz és román viszonyokat rossznak tartja, de megjegyzi, hogy a zsidók még a cári Oroszországban is óriási vagyonok urai. Úgy látja, a zsidók működését török területeken nem gátolja semmi.
A zsidók befolyásáról írva annak a véleményének ad hangot, hogy a zsidók mindenhol a hatalom támogatói, mert az szolgálja gazdasági érdeküket. „A zsidóság tömege az uralkodó nemzettel tart, s ha kell, de ellene is fordul, ha lehet.” Azt gondolja, a zsidó befolyás a nemzetállamok ellenében nagyobb, nemzetközibb államalakulatokat akar létrehozni, s ez már a közfelfogásba is átment (a Mitteleurópa-tervre gondol), ezt ahogyan A mi útjainkban is láttuk, helyteleníti.
A második fejezet a zsidók számát és elhelyezkedését tárgyalja, hatalmas adathalmazok igénybevételével. Először az összes zsidók számával foglalkozik. A közölt számokkal bizonyítani véli, Sombartnak nincs igaza abban, hogy „a zsidók magukkal viszik mindenüvé a jólétet és vagyonosodást.” Megállapítja azt is, hogy a számokból „a zsidók beolvadásának majdani gyorsaságára sem lehet következtetést vonni”.
Mindig is izgalmas kérdés volt a zsidók foglalkozás szerinti eloszlása. Az adatok alapján levont következtetése nem meglepő: „Egyszóval a zsidók mindenütt a városokba törtetnek, és mindenütt a kereskedelem és szabadfoglalkozásokat lepik el, és ez így van Oroszországban is, ahol pedig állítólag minden lépésüket korlátozzák.” Tehát a zsidók a legrosszabb körülmények közt is a legjobb, legtöbb keresettel kecsegtető foglalkozásokat foglalják el Ágoston véleménye szerint. Ezután további adatokat sorol fel a világ különböző országaiból bizonyítandó, hogy a zsidók az értelmiségi és kereskedelmi pályákon számarányuk többszörösét kitevően vannak jelen. Majd a vagyoneloszlás problémája jön, „a magasabb iskolai képzettségnek következménye mármost a több ismeret és a több ismeretnek a nagyobb jövedelem.”
A statisztikák valódiságában nem kételkedhetünk, de nem ezek a fontosak, hanem az, ki mire használja fel ezeket az információkat, vagyis mit akar bizonyítani vele. Ágoston a zsidók fenyegető fölényét. A vagyoneloszlást tárgyaló rész végét egy különös, logikailag nem ide illő megjegyzéssel zárja: Ahol a zsidók eltűnnek a nagy tömeg nem zsidóban ott az életmódjuk, családi életük hozzáidomul a többiekéhez, s nemsokára nagy emelkedést mutatnak a vegyes házasságok. Míg ott, ahol sok a zsidó, a vegyes házasságok igen ritkák Ennek oka az, hogy a fogadó népek mindenütt türelmesebbek a zsidókkal, mint a zsidók a nemzsidókkal.” A következtetés megalapozatlan, de Ágoston koncepciójába - a zsidóknak fel kell szívódniuk a nemzsidók tömegébe, hogy megszűnjön a zsidókérdés - jól beleillik.
A harmadik fejezet a magyar zsidók foglalkozásonkénti megoszlását mutatja be. Sok újat nem mond, eddig is tudtuk, hogy a tárgyalt korszakban a földművesek, bányászok és kohászok körében a zsidók „még nem érik el a lakossághoz viszonyított arányukat.” Ágoston mentségére szolgáljon, hogy a társadalmi mobilitás hiányát nem akarja egyedül a zsidók nyakába varrni. Leírja, hogy a magyar szabadkőművesség és más szervezetek (nem derül ki melyek) „különös gondot fordítanak arra, hogy keresztény ifjakat középiskolai és egyetemi tanulmányaikban támogassanak.” Majd így folytatja: „Nagy eredményt eddig nem értek el, mert már a népiskolában kellene kiválogatni azokat a tanulókat, akik továbbképzésre alkalmasak. De nem érték el azért sem, mert a keresztény tanárok tanítványaik boldogulásával nem, legfeljebb lelki üdvösségével törődnek.” Persze a zsidók is megkapják a magukét: „Ahogyan a zsidók a zsidó tanulókat támogatják, úgy támogatniuk kell a nemzsidókat is, mert a tökéletes zsidókölcsönösség olyan országban, amelyben a zsidók egyenlő jogúak, okvetlenül azt eredményezi, hogy a zsidók előnybe kerülnek.” Az emancipáció e mondat szerint azt vonná maga után, hogy a zsidók eddigi szervezeteit fel kellene számolni, mert különben előnybe kerülnek a nemzsidó állampolgárokkal szemben. Erre persze nincs semmi bizonyíték, csak érzelmek sugallhatják ezt, ismét a félelem a hatalommal rendelkező, agyafúrt, összetartó zsidótól.
A negyedik fejezetben a zsidók egészségügyi viszonyairól kaphatunk képet, a statisztikai adatok azt mutatják, hogy bár születési arányszámuk nem túl magas, szaporodási és halálozási arányszámuk nagyobb, mint a nemzsidóké. Mindez összefüggésben van a zsidók jobb anyagi körülményeivel. Ágoston így kommentálja a számokat: „A fogadó népek szempontjából csak úgy lehet felfogni a kérdést, hogy az ő országába bevándorolt vendégnek jobb dolga van, mint neki a vendégfogadónak. Ez tulajdonképpen a zsidóprobléma a legegyszerűbb okra visszavezetve.”
Az ötödik fejezet címe: A zsidók szerepe a fogadó népek gazdasági életében. Úgy gondolja, a zsidók gazdasági szervezése nem terjedt ki egy-egy ország egész gazdaságára, csak a kereskedelemre: „Célja csak a kihasználás, s a szervezett nép sajátosságait figyelmen kívül hagyja.” Szembeállítja ezzel az általánosnak tartott gazdasági szervezést, amely nem csak azt nézi, mit lehet egy népnek eladni, „hanem, hogy mit lehet vele termeltetni.” A zsidót azzal vádolja, hogy „az idegen népet lelkének minden szemrehányása nélkül kizsákmányolhatta, és ha ez megtörtént, mehetett tovább.” S mintha a kereskedő foglalkozás választása csak az egyén szuverén döntése lenne, hozzáteszi: „Aki állandó letelepedésre, soha elnemmenésre rendezkedik be, az nemcsak kereskedővé lesz.”
A fejezet második részében a „gyarmatnép” helyzetét vizsgálja, úgy gondolja erre „mostanáig” iskolapélda volt a magyar nép is. A gyarmatnép voltot nem a tényleges idegen elnyomásban látja, hanem a nép viselkedésében: „nem a szükségesség határozza meg azt, hogy veszi-e a dolgot, hanem a kereskedő ügyessége.” Itt azután újból bekapcsolható a zsidó a fejtegetésbe. Ő az, aki mint kereskedő aránytalanul meggazdagszik. „Igaz, hogy gazdagságát arra használja, hogy földet szerezzen és iparvállalatokat létesítsen, de ez a törekvése most már csak irigységet vált ki.” A nemzsidó zsidó tehát felhagy a kereskedelemmel, s érdeke az egész nép felemelése, a zsidó zsidó tovább kereskedik, de a nép nem őt utálja, hanem a beolvadni vágyót, fejtegeti Ágoston..
Az okfejtés több helyen is hibás, egyrészt a zsidóság Magyarországon elfoglalt helyének, másrészt az őket nemzsidó részről körülvevő érzelmeknek a megítélésében. Ágoston csak a zsidó zsidóban látja a fő problémát, s abban hogy a modern zsidóság nem akar elszakadni tőlük. Hiszen : „Nem akarják észrevenni, hogy a keleti zsidóság beteg.” Majd hozzáteszi: „Igaz ugyan, hogy a betegség okai a nemzsidók, de az okozót még sem lehet megoperálni, hogy a beteg meggyógyuljon.” Ha igazak is volnának feltételezései, a konfliktusban zsidó és nemzsidók állnak egymással szemben, lehetetlenség csak az egyik féltől várni a problémák megszüntetését.
A hatodik könyv címe: A megoldás. Az első öt könyv után már sejthetők Ágoston javaslatai. Ilyen gyorsan azonban nem jutunk el a végkifejlethez. Az első fejezetben összegyűjti „a nagy zsidóbírálók” gondolatait. Állítja, hogy „a zsidóbírálat nem antiszemitiszmusz” Ezután feljogosítva érzi magát, hogy bírálatot gyakoroljon. Ami most következik, mintegy összefoglalása az eddig leírtaknak, s a fő vádpont, hogy a zsidók támogatják egymást. Majd Tacitus, Voltaire, Kant, Goethe, Fichte, Schoppenhauer, Széchenyi, Marx és Heine idézetek sora következik, amelyek szinte minden lehetséges oldalról kritizálják a zsidókat. Az idézeteket saját kommentár nélkül közli. Végül már korábban leszögezett álláspontjánál köt ki, melyet a francia alkotmányból idéz „A zsidónak mint egyesnek mindent, mint nemzetnek, semmit!”
A második fejezet A történelem útmutatása címet viseli. Az első része „az összeolvadás mai folyamatával” foglalkozik. Ebben idézi Ruppin: Die Juden der Gegerwart c. művét, aki a beolvadás szempontjából négyféle zsidót különböztet meg: a nemzsidókkal nem érintkező „kaftánosokat”; a vallást tartó, de a jiddisen kívül más nyelvet is beszélőt; aki nem jár templomba, nem tart szombatot, de gyermekeit körülmetélteti; s végül az elidegenedettek, akiket csak „a pietas tart meg zsidónak”, s szívesen kötnek nem zsidóval házasságot. Ágoston elfogadja ezt az osztályozást, az ő nemzsidó zsidói szerinte a negyedik csoportból kerülnek ki.
Magyarországon túl alacsonynak tartja a vegyes házasságok számát a környező országokhoz képest, ez aggodalommal tölti el. Állítja: „A zsidók beolvadásának leghatásosabb módja a megkeresztelkedés.” Fájlalja, hogy 10 000 zsidóra az ő statisztikái szerint Budapesten csak 13, egész Magyarország viszonylatában csak 5 megkeresztelkedő jut, s évente ez mindössze kb. 500 embert jelent. Azt gondolja, a zsidóknak lépni kell ebben az ügyben, s egyben önmaguk megszüntetésében, hiszen „a fogadó népek…elvárhatják, hogy az egyenlőséget élvező zsidók egyenlőkké legyenek velük lélekben, szellemben, s eltűnjenek bennük”, mert amíg ez meg nem történik „addig mindig lesz zsidókérdés, és ennek következményei a jövendő alakulása szempontjából beláthatatlanok”. (Hogy mennyire, ez már csak a következő világháborúban derült ki).
A fejezet második részében Ágoston, „a zsidók külön érzésével” foglalkozik. Hogy ez a „külön érzés” milyen lehet, nem tudunk meg semmit, annál többet a szerző érzéseiről. Egyetlen példa talán elég ennek illusztrálására: ”jobban fáj a javaik elvesztése, mint más magyaroknak”.
A harmadik rész a megoldás szükségességéről szól. Szerinte a zsidóság új nemességként viselkedik, de „a népek állandóan nem tűrik a nemességeket”. Ismét leírja, hogy a nemzsidó zsidóknak el kell szakadniuk a zsidó zsidótól, mert csak valami „érthetetlen álszemérem tartja meg a zsidó zsidókkal egy közösségben a Bródi Sándorokat, Molnár Ferenceket, Chorin Ferenceket, Vázsonyi Vilmosokat, Vészi Józsefeket, szb.” Ebben a részben a zsidók ellen ezúttal a demokrácia fegyverét veti be Ágoston: le az új nemességgel!
A harmadik fejezet A megoldás címet viseli. A fejezet első részében négy megoldási módot ajánl. Az első: kivándorlás „zsidóországba”. A második: beolvadás, és minden foglalkozások közt eloszlás. A harmadik: a nemzsidó zsidók szakítsanak meg minden közösséget a zsidó zsidókkal („máshová is léphetnek vagy felekezeten kívül is maradhatnak”). A negyedik: a kivételes helyzetben lévőknek a vegyes házasság. Hozzáteszi, mindegyik megoldás a zsidóktól függ.
A fejezet második részében, A beolvadás akadályaiban, azt is érzékeli, hogy sokan ellenzik a beolvadást .(Itt ismét egyenlőségjelet tesz zsidó zsidó és antiszemita között, akik szerinte fajnak látják a zsidóságot.) Majd arra a megállapításra jut, hogy „a zsidóság nagyjai a beolvadás mellett foglaltak állást”, példaként Moses Mendelsohnt és Maimonidészt emlegeti. Valószínűtlen állítását nem támogatja idézetekkel, így nem derül ki, mire alapozhatta azt.
Ágoston a „zsidóország” megoldást nem tartja túl jónak, ez korábbi megjegyzéseiből is kiderült. Helyteleníti a cionista propagandát, mert „a cionizmus nem más, mint irredentista mozgalom”.
A negyedik fejezet a Beolvadás a magyarságba címet viseli. Első része a más nemzetbe olvadással foglalkozik. Ebben arról ír, hogy szerinte a zsidó érzi, fajként, aminek magát tartja, alsóbbrendű”. (Itt nyilván a zsidó zsidókról van szó.) Megállapítja, hogy nincs külön zsidó nemzet és zsidó felekezet, „hanem csak zsidó nemzeti vallás van.”
Talán az alsóbbrendűség érzésétől való szabadulni akarásban látja a pszichés okát annak, hogy a zsidó zsidók is egyszer hallgatni fognak rá. Az észérvekre hallgató nemzsidó zsidók előtt pedig úgy érzi, annak bizonyításával, hogy tulajdonképpen nincs zsidó felekezet, megnyitja az utat a vallásváltás és a teljes beolvadás felé.
Kifejti ha az évi 500 kikeresztelkedő helyett legalább 5000-re emelkedne a kikeresztelkedő zsidók száma, az elejét venné a háborús idő utáni vádaskodásnak, „hogy a zsidó más akar lenni, ellenség akar lenni.”
A fejezet második része a vallási beolvadásról szól. Tudja, hogy ez nem pusztán kikeresztelkedés kérdése. Úgy véli, a szabadgondolkodó zsidó már nem a zsidó, hanem az általános emberi erkölcs szerint él, „amely a kereszténységből veszi szabályait”. Talán azt gondolja, innen csak egy lépés belátni a zsidósághoz tartozás hibás voltát, és demonstratív módon elhatárolódni a „zsidó zsidóktól”. Majd így érvel: „A zsidóság fennmaradása egymagában nemzeti, vallási és osztályellentétek feltámadását jelent.” Tehát az ő szemében az igazi megoldást az jelenti, ha a zsidóság eltűnik.
A vallásokat Ágoston maradi képződményeknek tekinti. Úgy véli, ha a zsidóság feladja a maga vallását, ez a többi felekezet számára is intő jel, nekik is így kell tenniük. „A zsidóság, amelyet a veszélyből és elnyomatásból esze és tanultsága szabadított ki, tanítsa meg embertársait arra, hogy miképpen szabaduljanak a mai elnyomásból…akkor ő lehet a kultúrvallás első népe, mint volt a kereszténységé.” Az olvasóban óhatatlanul felidéződik a nagy francia forradalom sikertelen vallásreformja, amely nem volt hosszú életű. Néha úgy tűnik, mintha a szerző a maga eszmerendszerével a XVIII. századból lépett volna elő.
A fejezet utolsó része a zsidók az összes foglalkozásokban való eloszlásának módját ismerteti. „A zsidók legyenek földmívesekké” - hangzik a kívánság. Ágoston ezt földreformmal akarja megoldani. Így az egészségtelen birtokmegoszláson is segíteni lehetne. Ezután, ha egy zsidó földet akar művelni, adjanak neki, akkor megszűnik a zsidókérdés, zsidó és nemzsidó „együtt dolgoznak az összemberiség boldogságáért”.
Akárcsak A mi útjainkban az emberiség boldogsága, egy szebb jövő reménye az, ami a szerző szeme előtt lebeg. Mai szemmel hihetetlen tudásanyag birtokában tervezgeti a jövőt. Jövőképe szocialisztikus, de azért nem gondolja, hogy az embereket vagy a társadalmi viszonyokat erőszakos módon kellene megváltoztatni. Hisz a józan ész megváltó erejében, az egyesek példamutatásából kiinduló pozitív változásokban. Más kérdés persze, hogy kinek mit jelent a pozitív változás, a zsidók szempontjából elég ijesztő lehetett akkor is (most nem kevésbé) egy „zsidótlanított” világ, amely ellenségesen tekint a vallási és társadalmi sokszínűségre. Ezzel a társadalom nemzsidó része sem járhatott jól, hogy mennyire nem, erre csak a következő történelmi korszak adta meg a választ.
6. Visszajelzések A zsidók útjára
A zsidók útja zsidókat és nem zsidókat egyaránt megmozgatott, reagált rá a Huszadik Század, az Egyenlőség, a napi sajtó, ellenkönyvek jelentek meg. A teljesség igénye nélkül választottam ki néhány általam jellemzőnek tartott választ.
Először azt a kört érdemes megvizsgálni, ahová ő is tartozott, a Huszadik Század körét. Ketten is véleményt nyilvánítottak a lapban a könyv beküldését követően. A Huszadik Század már egy lábjegyzetben jelezte, részletesebben is foglalkozni kíván az Ágoston által felvetett problémával: „Minthogy az Ágoston Péter könyve úgy a szak- mint a napisajtóban heves vitákra adott alkalmat, a Huszadik Század kötelességének tartja ezt a problémát napirenden tartani, bár maga helyesebbnek látta volna e kérdést a békésebb jövő számára félretenni.”
A lapban először Supka Géza recenzióját olvashatjuk, részletes, alapos elemzést ad.. Ő a világháború egyik negatív következményének tartja a zsidókérdés markánsabbá válását, Ágoston könyve is ezt bizonyítja számára. Elöljáróban így ír: „A zsidók egyenjogúsításának folyamata még túl recens, semhogy a tudományos kérdéseket megillető lehiggadt közhangulatban gyökerezhetnék e kérdés taglalása.” Nem kételkedik Ágoston jóhiszeműségében és felkészültségében, de úgy véli nem volt helyes a témával foglalkoznia :„a túlfűtött közhangulatnak ilyen írással alátüzelünk”. Példákat sorol fel arra nézve, amikor Ágoston „szinte apoditikus biztonsággal mond ki általánosító ítéleteket olyan kérdésekben, amelyek még egyáltalán vitára szorulnak”. Tudományos szempontból nem tartja elfogadhatónak a könyv szerzőjének módszertanát sem, „megoldását” elutasítja („…nem mindenben felel meg az európai kultúrkör fejlődési irányának…”), a mű egésze pedig „a kárbaveszett fáradozás szomorú képét adja”
A következő cikk Braun Róbertté. Nem ért egyet a könyvvel, de megírását bátor tettnek tartja. Szerinte a szerzőt „jóakaratú objektivitásra törekvés jellemzi” . A kikeresztelkedés kapcsán megjegyzi, hogy azt a nemzsidók egy része nem tartja kívánatosnak, s „ki fog egy klubba lépni, ahol tudja, hogy a tagok egy része felvétele ellen szavazott?”
Kétségekkel fogadja Ágoston tervét a zsidók foglalkozási eloszlásának megváltoztatásáról. Egyrészt senki sem hajlandó magasabb társadalmi osztályból alacsonyabba lépni, másrészt a máról holnapra paraszttá válás, ha akarnák a zsidók, akkor sem történne meg, mert ehhez nemzedékek kellenének.
Antal Sándor egész könyvet szentel a bírálatnak. Ebben így jellemzi A zsidók útját: „A tudománynak nincs ehhez semmi köze, a gondolatnak szülője az író benevelt tudatalatti antiszemitizmusa, amely most kedvező körülmények hatása alatt kipattant, és a tudomány álarca alatt szaval.” Antal az olvasottak miatt magyarságában és zsidóságában egyaránt sértve érzi magát.
Az Egyenlőség (a neológ zsidóság lapja)c. újság címoldalán dr Balthazár Dezső, debreceni református püspök, a főrendiház tagja élesen bírálja Ágoston könyvét, s az antiszemitizmus kiszolgálójának nevezi, s szerinte a cenzúrának be kellett volna tiltania . Ezután dr.Blau Lajos az ORKI igazgatója veri el a port „Ágoston Péter zsidó tudományán”, majd dr. Venetianer Lajos újpesti főrabbi, dr. Bernstein Béla nyíregyházi főrabbi, Sékely Ferenc, Mezei Ernő, végül Szabolcsi Lajos, az Egyenlőség főszerkesztője következik. Valamennyien felháborodottan utasítják vissza a könyv tartalmát.
Az Egyenlőség 1917. június 2-i számában Szabolcsi Lajos éles szavakkal reagál Jászi levelére, melyben véleményét kéri a zsidókérdésről, szerinte nincs zsidókérdés, „van viszont antiszemita-kérdés”.
Az 1917. augusztus 4-i számban reklámozzák az Egyenlőség kiadóhivatalában megjelent Mi az igazság? c. könyvet , melyet Ágoston Péter könyvének cáfolatát tartalmazza, a könyv egyes fejezeteit neves - elsősorban zsidó - tudósok írták.
Ágoston Péter 1917-es naplójából kiderül, nehezen viselte a támadásokat, különösen a könyvében célcsoportnak tekintett neológ zsidókét. Epésen jegyzi meg: „a zsidókérdésről csak zsidóknak szabad írnia”, majd néhány sorral lejjebb hozzáteszi: „…elv, hogy tulajdonképpen senkinek sem szabad a zsidókérdésről írnia”. Április 27-én az Egyenlőségről is ír: „A zsidók tovább folytatják ellenem a harcot, az Egyenlőség azt írja, hogy Istóczyból könyvügynök, Ónodyból adóbiztos lett. Ez fenyegetés, hogy én is hasonló sorsra fogok jutni.” Június elsején ezt jegyzi be naplójába: „A Népszava…könyvkereskedés vezetője Péterfi azt mondotta, hogy A zsidók útja könyvem terjesztésére nézve azt határozták a pesti könyvkereskedők, hogy nem fogják terjeszteni, vagyis „boykottálják”…vagyis cenzúrát gyakorolnak.” A Népszava nem követi a könyvkereskedőket, terjeszti a könyvet.
A Huszadik Század pedig felvette a vita fonalát, mely a könyv körül már zajlott, megpróbálta összefogni a szálakat, s nyílt párbeszéd tárgyává tenni a zsidókérdést, a vitában részt vettek zsidó származásúak, zsidók és nemzsidók, antiszemiták és filoszemiták, demokraták és konzervatívok, szocialisták. A vita akár szűkebb, akár részletesebb feldolgozása meghaladják e dolgozat kereteit. A valóságos huszadik században ekkor utoljára fordult elő, hogy ennyi különböző világnézetű és származású ember (akár egyetértünk hozzászólásaikkal, akár nem) egy újságban jelentethette meg nézeteit erről a már akkor is (most méginkább) kényes témáról.
(Megjegyzés: az idézett szövegeket a mai helyesíráshoz igazítottam, kivéve a lábjegyzetekben és a bibliográfiában.)
Felhasznált irodalom:
Politikatörténeti Intézet, 689.f. 1.ö.e.
Politikatörténeti Intézet, 689.f. 4.ö.e
Egyenlőség, XXXVI. évf.1917.
Huszadik Század, 1917, I.-II. kötet
A jövő kérdései I. Ágoston Péter: A mi utjaink, Nagyvárad 1916.
A jövő kérdései II. Ágoston Péter: A zsidók utja, Nagyvárad 1917.
Antal Sándor: A magyar zsidóság jövendője, Felelet dr. Ágoston Péter nagyváradi jogtanárnak, Nagyvárad, 1917.
Fejlődés tanulmányok, Regionális sorozat 3., Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában, ELTE, ÁJK, Tudományos Szocializmus Tanszék, Budapest, 1985
A zsidó rejtély (szerk.: David Englander), Budapest, 1994.
Sombart, Werner: Die Juden und das Wirtschaftsleben, Leipzig, Verleg von Duncke & Humblot, 1911.
Kende János - Sípos Péter: A magyar történelem nagy alakjai, 11. rész, Kossuth Könyvkiadó
|
FEL