Palágyi Lajos: VAJDA JÁNOS SÍRJA

A temetőbe vitt utam. Hisz ott van
Mind a jeles, ki társul fogadott,
A temetőben alszik megnyugodtan,
Ki honfi-hitből nékem részt adott.

Ah, holtak országában kell keresnem
Hazám, a te leghívebb fiadat,
Aki élők közt már kétségbeestem,
A holt tán nékem újra hitet ad…

És járok sírról-sírra tétovázva,
Hány emlékmű, megannyi palota,
Alkusz vezérek büszke síri háza,
Kétszínű bölcsek márvány-csarnoka.

Csupán a költő sírját nem találom,
Nincs rajta emlék, messze csillogó,
Tart az irigység túl a bús halálon
S feltámadást sem várhat már a jó.

Immár e lét kéjével be nem éri,
Kié ma minden földi jutalom,
A holtak dicsőségét is kibérli
Magának a telhetlen hatalom.

Hogy túl a síron se enyészszen fénye
Annak, ki földön rangban fényeleg:
Álljon jel nélkül a nagyok erénye,
Késő kegyelet se találja meg.

Oh költő, én hitért jövék ki hozzád
S még fájóbb kétség támad szivemen.
Lám a jövő, melynek zászlóját hordád,
Ledérebb, mint volt egykor a jelen.

Egy vigaszod volt, mig a földön éltél,
Hogy a halál majdan jutalmat ad,
S lám, gyarlóbb a kor, mit javítni véltél,
Élőt száműz, halottat megtagad.

Mi adjon hát erőt, hitet szivemnek?
Hogy’ járjam meg utam másik felét?
Jeltelen sírját látva mesteremnek
És álnagyok hivalgó sírjelét.

Mi vigasztaljon, oh mi bátorítson?
Körültekintek… Dermedt téli táj…
Nincs fény az égen, nincs virág a síron.
Egykép kietlen élet és halál.

De ime hallom, lelkem dermedt csendjén
Egyhangún hogy döng, mint az óra-mű:
Nyugodj meg, ember, bús hazádnak rendjén,
Halál után sem vár díjat, ki hű.

Csak halad útján semmit sem remélve
S mégis szünetlen a tökély felé,
Megy egyenest, mert nem tud lépni félre,
S mert komor végzet ekkép rendelé.